Tráser László
Cédulák (84.)
− Isten szabadnak teremtette az embert. Döntése az embernek a többi földi lényhez képesti másságából eredő szükségszerűség, s nem holmi romantikus ajándék. A növények és állatok magatartása általában előzetesen meghatározható, az emberé nem. Camus az ember szabadságának legfőbb bizonyítékát az öngyilkosság lehetőségéhez köti, amely ugyan 
ezernyi külső és belső körülménytől függ, de létező. Az önbíráskodásnak ez a formája ugyan istentelenségnek számított a kereszténységben, de nem kérdés, hogy a helyzetét szabadon megítélő és döntéshozó egyén számára alapjog. Összefüggőn avval, hogy minden előzetes, Paradicsombéli felkészítése ellenére is, Ádám és Éva önálló földi életében ismeretlen terepre érkeztek, ahol végső soron nekik és utódaiknak maguknak kellett, s kell azóta is helytállni. Angyalkíséretünk, talán védőőrizetünk ellenére is kényszer volt s maradt a folyamatos testi-szellemi készenlét, amit fokozott mértékben követeltek természeti, vagy éppen a közösségi élet személyes konfliktusai. Az elsők és utódaik folyvást megújuló élethelyzetei igényeltek egy alapszintű felkészültséget, melyet Isten „életre lehelése” által belénk plántált. Ez azonban az átlagos élethelyzetek kezelésére, meg az így is előbukkanó problémák megoldására szolgált, de már kevés volt a kivételes, rendkívüli fordulatok helyes megválaszolására. Így ha az ember egykori életindulásakor kapott is Teremtőjétől bizonyos képességeket, alkotóerőt, kreativitást, ez egy befejezett lény esetében csak egy zárt rendszerben, kiszámítható konfliktusokkal biztosíthatta volna túlélését – ám előre nem látható, élet-halál helyzetek kezelését még segítséggel sem. Ezért az ember teremtése után sem vált „befejezett” lénnyé, hanem a kapott alapképességek fejlődése függvényében azóta is mindig változik, formálódik. Ez a távolról sem egyenes vonalú önfejlődésre történő felkészülés zárulhatott le, a Paradicsomból való kiűzetéssel. Az ott időtlen időt megélt emberpár drámai kiűzetése azonban csak egy új szakaszt nyitott az Ember életében, továbbra sem fejeződött be változásuk. Az Ember nem lezárt lelki-szellemi mivolta megmutatkozott a bűnbeesés utáni büntetés elfogadásában, ami egy extrém főpróbája lehet minden azóta következett végletes élethelyzetnek. Végzetes fordulatokra a még folytonos változás állapotában élő embert nem lehet fölkészíteni, neki magának kellett ezt a rendkívüli helyzetet túlélni, változva megmaradni. Isten haragjától nem roppant össze, nem veszítette el öntudatát, mondhatni megőrizte lélekjelenlétét, elfogadta a kiűzetést, mint megtorló csapást, mi több – megőrizte istenhitét. Vajon a mai európai ember hogyan viselkedne ilyen rettenetes helyzetben, Isten haragjától sújtva… vagy inkább az (is) történt, amit Madách hitt: Isten nem csak sújtotta, gyámolította is a kiűzött embert! Nem elpusztítani akarta, hiszen ezt „szemvillanással” is elérhette volna – nem, Isten csupán önálló földi útjára küldte az embert, végét vetve paradicsomi időtöltésének. Mi minden történhetett még ott, miből mi csak annyit tudhatunk – Ézsaiás szavával „együtt lakik farkas a báránnyal, s a párduc együtt tanyázik a gödölyével.” Természetesen a kiűzetés után már minden megváltozott, a kegyelmi állapot véget ért, a párduc tovább már véres lakomát csapott a gödölyéből – amikor tehette…
− az ember teremtését követő szellemi-lelki változása mondhatni élesen különbözik testi adottságai változatlanságával. Antropológusok szerint ez évezredektől fogva változatlan, érdemi elmozdulás nem történt, testünk lényegében megegyezik a bibliai idők emberének jellemzőivel. Ez a matéria annak ellenére maradandó, hogy testi adottságaink, mondhatni egy más fajta földi szerepre készültek, a jelenleginél jóval hevesebb fizikai konfliktusok elviselésére, az állatokhoz sokkal közelibb, durvább életviszonyokra. Az elmúlt évezredek alatt az ember jóval erőteljesebben formálta át fizikai életviszonyait, semmint szüksége lenne mindazon testi adottságaira, mint teremtésekor… Isten másra készítette teremtményét?
− elviselni, átélni, megmaradni és töprengeni is, miért történik mindez s éppen velem – elég, ha csak felé fordulsz és kéred Őt. Áldassék ismeretlen, szent neve.
− mai világunkban fölfoghatatlan hatalom összpontosul láthatatlan kezekben, hisz végül is arra fordítják világunk s vele sorsunkat, merre akarják… tanerő „tanít” netán nevelni igyekszik, miközben a gyerek lelke már rég foglalt! A média szárnypróbálásának kezdetén Orson Welles Világok harca című rádiójátéka milyen rémületet váltott ki, nyomorult rádiójátékként! A mai filmtechnikával mit nem lehet elérni, van-e olyan gát, amit a mozi nem tud áttörni? Ha pl. az amerikai film az IS-től fog parázni, akkor a muszlimok eredendő bűnösök, amit Hollywoodban már rég gyakorolnak … irányítja valaki ezt a mai őrületet, amit megélünk évtizedek óta, vagy csak gomolyog magától? Globalizáció és még valaki 8. utas… Egyik verzió ijesztőbb, mint más. És a gyermeteg lelkűeknek minderről fogalmuk sincs, csak élvezik a kavargást. Ébren alvó boldogok…
− jó dolgod van, szép madár! Én meg, látod, mint az álom / szállok soha nem volt tájon / hol a lélek teste nélkül erre-arra jár. (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 46.)
− az eldobott kő, végül valahogy mindig a Sátán kezébe köt ki… Teilhard de Chardin szavai, akire egy asszony hivatkozott a minap, visszatekintve félszázaddal előbbi életének drámai eseményére. Talán azt jelenti, legtöbbször a szenvedély, az önértékelési zavar vezérli tetteinket, melyek olykor féktelenségük miatt, hosszan tartó zavart okozhatnak… Az elhajított kő, amelyet nem fékez a következmények félelme. Mégis! Az Élet gyönyörűsége a szenvedély – megóvhat tőle jó sorsod s megúszod, de elmarad a Kaland izgalma! Igaz, édesen fáj a szenvedély, de csak ára boldogságodnak… Nincs biztos sorvezető, élned s vállalnod vagy hátrálnod kihívásaitól neked kell.
− a fölszín, ami „látszik” – más, ami van. Fölül a csónak, alul a víznek árja. Harmónia, ha egy az akaratuk, de ez ritka kincs. Törekvéseik egybeesésének mértéke mutatja várható ütközéseik esélyét és erejét, sőt bekövetkeztének idejét is sejtetik. Ellentéteik mértéke jelzi az őket hordozó dolog benső feszültségének mértékét, miközben eltérésük ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindez valamiként összefügg Platón folyton elfelejtett alapkérdésével: ha minden változik szakadatlan, de miért nem múlott már el a világ? A folyó látható felszíni hullámzása mozdulatlan sziklára épül?
− Einstein rövid írásait nézegetem. Eszményei, mint írja, folyvást szeme előtt lebegnek, így az igazságosság, a szépség és a jóság – valóban szívből fakadó szépségek. Demokráciáról beszél, mely politikai eszménye és Jézus kereszténységét (a papok toldalékai nélkül) szociális orvosságként említi. Szívből jövő szavakkal méltatja zsidó népét, melyhez tartoznia adatott. Mindezen eszmények égi magasságban ragyogó szavak, az olvasó elgondolja, lám, milyen csodás ember a Tudós. Valóban az, általa egy új világot láthatunk a korábbi, Newton által rajzolt után. Einstein nyomán sokkal gazdagabb, színesebb képeket vélünk az Univerzumról. A fizika tudománya két háború közötti kirobbanó fejlődése hétmérföldes csizmában röpítette előre az emberi gondolkodást a materialista világról. Megsejtették a felszín alatti, láthatatlan univerzumok végtelen gazdagságát. A természettudományok lenyűgöző fejlődési pályára jutottak, mely áthatotta a tudományos gondolkodás egészét. Majd minden elméleti fizikai teória koronájaként, megalkották és fölrobbantották az atombombát. Ki tudja hány ezer halottal megkezdődött az új világ, talán a 21. század, melyben élünk azóta is.
