Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (74.)

 

– Örkénynek igaza volt, legszebb álmaink is megvalósulhatnak, cedulak_szepia.jpgavagy… Sok évig tartottam díszhalakat, közülük kivált a fátyolos farkúszójú kék és vörös bettákat, a sziámi harcos halakat csodáltam, de különösebb erőfeszítés nélkül szaporítani az akváriumok köznapi halacskáit, az elevenszülő fogaspontyokat, a „guppikat” sikerült. Meg a xiphophorusokat, mindközönségesen a szifókat, de ezekhez sem kellett tudomány, jöttek a parányi utódok maguktól. Sajnos, az én halaim nélkülöztek minden látványos díszítést, pedig fajtársaik a szakkönyvek zászlós úszójú, szivárvány-színekben játszó képein szívszorítón szépek voltak. Egyszer azonban váratlan rám mosolygott a szerencse, egy akváriumtulajdonosnak fölajánlottam, kitakarítom a medencéjét, hozok néhány látványos halacskát – cserébe elviszek néhány „elöregedett” példányt. Valójában olyan guppi hímeket láttam a medencében, amelyeket addig csak álmomban képzeltem magaménak. Rút cselvetés volt, tudtam akkor is, de nem bírtam ellenállni vágyaim könnyű teljesülésének. A takarítás megvolt, új példányok is érkeztek a régiek helyébe, én pedig a fátyolos úszójú álom-halacskákkal, uzsgyi haza és otthon rögvest beletöltöttem új szerzeményeimet a többihez… Szivárványszín fátylaikat széttárták, szinte ma is látom, amint a csillogó vörös, kék, zöld, fekete sávos halacskák, mint pillangók lebegtek a medencében… Mindez nálam, otthon! A gyönyörűség alig egy percig tartott, amikor valami árnyék csapott a pillangók közé és leharapta egyikük égkék úszóját! Egy ujjnyi csuka lesből támadt rájuk, majd visszamenekült a vízi-növények levelei mögé. Erre, mint jeladásra, a medence többi lakója is megjelent a jövevények körül és leplezetlen érdeklődéssel szemlélték, majd csipkedni kezdték ékességeiket, a szivárványos úszókat. Ha az ádáz csukától meg is menthettem volna a szépségeket, a többiek általános támadása elől meghátráltam. Másnap reggelre a díszeiktől megfosztott újonnan szerzett halak végső tusáját láthattam, tán könnyező szemmel. Első érzésem szerint cselvetésem büntetéseként fogtam föl a történteket. Később az élőhelyükből kiszakított halacskák sorstragédiáját véltem a pusztulásban: kitépve otthonukból védtelenné váltak. Ma nem tennék ilyet, de ez üres fogadkozás, mert nem is tudnék. Ám, hogy akkor megesett – most felidézhettem… Főként azt a néhány percet, amíg méltósággal páváztak kifeszített úszóikkal, s én azt hittem, birtoklom a csodát…              

– nem erre a klímára készültünk, ilyen hőmérsékletben, amilyen ezen a nyáron többször is volt, számunkra kín a lét. Ha így támadtak rájuk az elemek, hajdan fohászkodtak eleink, kérlelve az Urat, enyhítse haragját, támasszon szelet, söpörje el a hőség okozta minden bajuk. Ma tudatlanul téblábolunk, gyötrelmünk rajtunk marad. Irgalmazz, Király, bűneinkért!  

– „a világ nem az igazságra hivatkozik. Amire a világ hivatkozni szokott, az a többség. A többséget úgy szerzi meg, hogy aki nem áll melléje, attól az élet lehetőségeit megvonja, lázadónak bélyegzi, és a társadalomból kizárja. A többségi véleménynek az igazsághoz semmi köze, de a korrupt közösségben ez az igazság funkcióját végzi. A helyzetet bonyolítja, hogy a többség – a világ minél korruptabb, annál kevésbé tényleges - csupán politikai többség, részben félrevezetett, részben becsapott, részben terrorizált és egyéb politikai trükkel létrehozott, a valódi többség ellenére koholt statisztikai blöff-többség, vagyis demokrácia.” (Hamvas Béla keserves véleménye)

– valami elképesztő látvány egy haldokló csillagról készült fotó. Jelesül a Hydra csillagképről. A csillagból kilökődött anyagból kialakult „kozmikus szappanbuborékról” ez az eddigi legjobb kép, állítja tárgyilagos stílusban a képajánlás. A számozott csillag élete végéhez közeledve áttetsző, pirosba hajló, kékfényű gázbuborékot lehelt maga köré, ezt mutatja a fotó, melyet innen a Földről, a Münchenhez közeli Garchingban készítettek. De a látványtól alig jutunk közelebb a jelenséghez, mely mint fölfoghatatlan méretű szappanbuborék inog a képen, fényes felülete emitt lapult, másutt dudorodó; remeg, mintha függne a gyermek-fúvóka végén… És ez a törékeny, illékony csoda most elmentve pihen a számítógép emlékezetében. Ha akarom, előhívom. Érthetetlen tünemény, teljes valójában ott van valahol az ég mélyén, de akár most is megnézhetem képét. Egyedül Isten kozmikus kertjében lehetséges ilyen, látása számunkra kitüntető adomány, ha nem is a teremtményt magát szemlélhetjük, de az őt hordozó, mint mesekönyvben kiszínezett fotót. Véletlen került ez is elénk, mert az emberagynak elég lenne a szivárványos szappanbuborék is… ki tudja?

– Margó mama 90 év magasában, álmában egy éjjel találkozott Béni bácsival. Néhai férje sürgette a találkozást, de immár odaát, várta már erősen egykori nejét. Margó mama nagy hirtelen felserkent s hamar bekapott maréknyi altatót, lenyelt mellé csúsztatónak némi szeszt. Szerencsére a tablettákat visszaöklendezte, a szesztől elálmosodott. Reggel karikás szemmel, de még ezen a világon ébredt. Az álom elszállt, de nem feledte. A szeszt s az altatót pótolta. Maradt mindenki a helyén. Mert nem az megy, aki koros, de aki soros! Jól jegyezd meg.       

– a Páter meséli: egy tanítórendbéli kollégája letromfolta távol-keleti diákját, mondván, következtetésed nem logikus! Mire az ottani ifjú visszaszólt: és az miért baj? Figyelemre méltó ellenvetés! A Páter megrendült. Ki-ki maga számára értelmezi a világot, míg nem ütközik feje a falba. Hitted volna?

– hajdani egyházatyák előbb kiátkozták az ellentmondót, majd vérre menő ütközeteket vívtak, olykor megkurtítva egymást egy fejjel. Istenember vagy Emberisten volt-e inkább Jézus? Mária csak az embert szülte, mert istennek asszony nem adhat életet… vagy mégis? Jóllehet, kereshették volna kérdésükre a választ – megengedő módban is…  

– a köztünk lévő társadalmi különbség nem engedi, hogy bizalmasan beszéljünk, mondta a hajlott hátú öregasszony, s miután szavait jelentőségteljesen megismételte, bevásárlókocsiját látványosan maga után húzva kihátrált a képből. A színidirektor udvariasan tiltakozott, de megkönnyebbült távozásán. Ám a jelenet még nem ért véget, a színpadot képező járdasziget végén szinte kiegyenesedve megfordult és visszatért az öregasszony. Rám ügyet sem vetve, ezúttal is a padon ülő direktort célozta vádló szavaival, hisz’ több színi rendezvényre nem engedték be fotózni, noha képei a fellépő művészeket szolgálták volna! Fölháborodását talán maga is szégyellte, többször jelezve, bizalmas természetű információit „ilyen helyzetben” nem oszthatja meg az illetékessel. Újbóli, ezúttal végleges elvonulása a sértett igazságérzet diadalaként vonulhatott (volna) be a színháztörténetbe. Ám fájdalom, a színész, ha lelép a világot jelentő deszkákról – emléke többnyire el is tűnik, mint a tavalyi hó… Eme igazság mellesleg a néhai Jászai Mari nevű legendától származik. Egyébiránt a leírt történet csak talált utcakép. – Felettébb kár, lenne helye színpadon.     

– amíg nem értjük a világegyetem egyre gyorsuló tágulását okozó valamit, amit sötét anyagnak és energiának nevezünk, vagyis nem tudjuk, miből áll az univerzum, a jövőjét sem vagyunk képesek megérteni – mondta Kiss László, Piszkéstetőn dolgozó csillagász. Szerinte a kérdésre jó lenne visszatérni 2030-ban, mert addigra talán erről, a XXI. század fizikájának egyik legnagyobb megoldatlan problémájáról is többet fogunk tudni, és lesznek eredményei az amerikaiak LSST nevű, 2020-ban induló tízéves égboltfelmérő programjának is. Az új eszközök már az egész eget végigpásztázzák majd, sok-sok hullámhosszon és nagy távolságban, teszi hozzá a kutató.

– mindenki csak annyi szeretetre képes, amennyihez tehetsége van, mondja Páskándi Géza özvegye, már 70 fölött, magyarázva néhai anyja szeretetlenségét. Nincs ellenérvem. Talán e kijelentés csak más formája annak, hogy oly igen eltérők vagyunk s voltunk is mindenkor. Mégis érdekes, ha így van, mert akkor ezt figyelembe kéne vennünk – de általában nem tesszük. Mélyen megbántódok, amikor úgy érzem, viszonzatlanul szeretek… Holott a másik alkalmasint csak képtelen kimutatni…  

– olyan sok nemzetből szerveződött birodalmat még nem produkált a történelem, amely önkéntes szövetségen alapult, mondja egy magyar politikus, Boross Péter, az EU válságáról beszélve. Történelmi értelemben ez bizonyosan igaz az európai, de az ismert ázsiai, afrikai országszerveződések esetében is. Fájdalmas fölismerés, már ha a következményekre tekintünk, de magyarázatul kínálkozik mai nyomorúságunkra, az EU döntésképtelenségére, kétségtelen.

– a diktatúra nyomorult uralmi forma, elég csak visszagondolni a Kádár-korszakra. Cserébe járt ugyan a munkahelyi biztonság meg a tervezhető egyéni jövő a dolgozóknak, mégis... A mai utazás-, szólás-, gyülekezés-, pályaválasztási, olvasás- és véleményszabadság kiváló állapot (már amennyire létezik a kifinomult nyugati civilizációban), de cserébe senki nem kérdezi, mi lesz veled, sőt azt sem, most milyen a helyzeted…

– az emberi Test mint a Lélek burka, kellően alakuló forma, nagy lehetőségeket kínál az átváltozásra – lásd a hajdani természeti emberből lett mai, lakótelepi kukacot… Képesek vagyunk fegyelmezetten elviselni olyan életkörülményeket, amelyek közepette egy négylábúnak elmenne a kedve mindentől. Felkelni időre, dolgozni naphosszat rutinból, enni időre, viselkedni, öltözni elvárás szerint, szabályosan közlekedni, megtanulni ismeretlen eszközök használatát, átvenni szokásokat és megfelelni, igazodni, illeszkedni… Mindeközben nem dühöng, ritkán rúg ki a hámból, viselkedik. És a Lélek? Talány.

 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.