Tráser László
Cédulák (81.)
– koronként összezavarodik a világ. Lehet ez valami természeti törvény és nekünk, most élőknek, különös balszerencse folytán megadatott megélni egy ilyen összekutyulódást. Nyugtalanító felismerés, de a gondolkodástörténet kiemelkedő bölcsei 
folyvást másra készültek, mint ami következett. Az újkori óriás, Hegel a mindenséget formáló világszellem önmaga-fölismerését hirdette, mint az emberi gondolkodás csúcsát, amely fordulat elsimítja előttünk a hullámokat. Fukuyama (aki ugyan nem mérhető az óriásokhoz, de médiahatása meghaladja a gigászokét) a demokrácia mint államforma globalitásától remélte a problémák kezelhetőségét és a végső békét, amiben hajdanán Kant reménykedett. Marx a proletárok világméretű egyesülését várta, ami majd legyőzi a tőkések és kizsákmányoltak kibékíthetetlen ellentétét… Ehhez képest, bár nem jövendölte senki, de a természeti környezet tragikus pusztítása világméretűvé vált. A népek életének pokollá tétele meg évszázadok óta bevett gyakorlat… A francia forradalom talaján kivirágzó, képmutató látszatdemokráciák uralják a nyugati világot, világhatalmat szerzett az agymosást mesteri szinten művelő média, mely a multikkal karöltve vezényli elevenek, sőt holtak megítélését. A kiválasztott művészek és műveik elfordultak ősi küldetésük gyakorlásától, nem kívánják nevelni az embert, gyönyörködtetni kiváltképpen nem, lehet képtelenek is erre… A tudomány hasonlóképpen önálló útra váltott, ismeretlen célok felé rohan, fölfoghatatlan régiókba tör… A köznapi embert általuk is magára hagyták tulajdon teremtményei és eltartottjai. Indulatok, félelmek és réges-régi vakhitek vezetnek, a „jó ember” mint példakép szánalmas lett, őt csak manipulálni, magyarán lenyúlni kell kicsiben és nagyban. Jelenünk életérzése az ismeretlen Holnap. Akik azt a szenvedés-történetet vetítették előre, amin járunk – Kierkegaard, Nietzsche majd nyomukban a kiábrándult lét filozófusai, az egzisztencialisták –, már nem jelöltek célt, csupán a mindennapok nyomorúságát jelezték. Az ember megint egyszer korszakhatárhoz, vagy ki tudja, hová, akár eddigi útja végére is érkezhetett. Folytatódik megmérettetése vagy végítélete következik – sem kortárs, sem senki más nem tudhatja…
– a Történelem fordulatai koronként felnyitják szemünk, megláthatjuk az előző idők erővel eltitkolt, véres lapjait. Az emberi lélek különös sajátja az elfojtás, túlnyomó többségünk nem akar tudomást venni az igazságról. Mintha csak taszítaná. Kiváltképpen, ha a megnyílt titkok fényében tovább nem tartható korábban kialakult véleményük. Kelet-Európa népei megszenvedték a második háború utáni, olykor szörnyű évtizedeket, amit Nyugaton nem ismernek és már nem is akarnak ismerni… Kívülről talán érthetetlen,A de még térségünkben is sokan tekintenek nosztalgiával a kommunista diktatúrák, sőt a diktátorok személye felé is. Európa nyugati feléhez képest jóval kevesebbre értékeljük a köznapi szabadságot. A tömegméretű egyéni önmegvalósítás üres csábításnak tűnik csupán, mert mifelénk a biztonságos élet, mondhatni, mindent visz. És ha ennek ára sokak gyötrelme, bebörtönzése, de cserébe a többinek joga van „gúzsba kötve táncolni”, akkor ezt választjuk.
– Európa gazdag nyugati országai manapság úgy tesznek, mintha mi sem történt volna és folytathatnák hagyományos életüket. Megülhetik ünnepeiket, otthon lehetnek városaikban, a falvakban, ahol fölnőttek. A németek februárban farsangolnak – ezernyi rendőr, biztonsági kamerák hada és a megannyi boldogságra éhes bevándorló, újkori rabszolgának beengedett pária szeme előtt. Ám azt folytatni Európában, ami eddig volt, mind nagyobb áldozat árán lehetséges csupán, és akkor is csak részben. Mind közelebb az elkerülhetetlen ébredés, még ha semmi jó nem vár is az új napon. Kényszerű ébredés lesz a kegyetlen igazságra. Jelenleg még elzárkózhatnak a világ valódi arca elől, a változástól, s bár mindent megtennének, csak maradjon minden a régi, közelít a kényszerű ébredés… s mint homályos kísértet, megkerülhetetlen, rájuk telepedik az érthetetlen jelen. Elűzhetetlen idegen emberek tömegeivel egy hazában. Ma még a méregdrága klubok, retró kocsmák, kuckók menedéket jelentenek, de ha olykor ki kell menni az utcára, terekre, fürdőbe – újra együtt a másokkal. És miközben a bennszülött őslakók fogyóban, a jövevények tömegei növekedőben…
– Márai Sándor számára 1945-ben a legfontosabb kérdésnek az látszott, milyen lesz a kommunizmus. Mai ismereteink szerint a legfontosabb kérdés az volt, lett volna: túléljük-e a kommunizmust? Az író elmenekült előle, de New Yorkban túlélte. Ha a legrosszabbra számolt – hiszen a szovjet megszállás első élveinek tapasztalásai erre kényszerítettek –, döntése érthető. Ugyanakkor azt is hallani Márai kapcsán, hogy megfutamodott, olvasóit cserben hagyta. Természetesen nem lettek volna itthon sem olvasói, mivel nem jelentek volna meg írásai. Legalábbis úgy, amint ő akarta, biztosan nem, A kelet-európai kisnépek értelmiségében folyton fölbukkanó kérdés: menni és elhagyni a népet, vagy maradni és irány a hősi halál…?
– vajon mit vihetünk át odaátra? Ha valamit, bármily csekélységet, felszólamlást önnön érdekünkben átmenthetünk – esélyt kapunk az önvédelemre. Ha ezt nem lehet, beszorulunk volt énünk üres héjába, elszakítva valóságos, megélt magunktól. Istennek ezért „kell” belül is lennie, a Lélek magyarázata nem lehet fölösleges tettei indoklásaként. Ha vihetjük mit gyűjtöttünk, tér tágul a folytatásra. Megnyílnak magyarázatra a csatornák, lehet nem szűnőn méltatni a küzdelmes életet, diadaluk-bukások árnyalt bemutatását. Az elnyelő Sötétség árnyékában? Jézus ígérete szerint a jók az Atya kertjébe kerülnek. De ki maradhatott Jó, ez örvényes földi tereken?
– síelő ismerős tért haza a francia Alpokból, egyvégtében levezetve másfélezer kilométert. Szerinte ott síelni olcsóbb, mint sokan gondolják és még kevéske magyar szót is ismer a személyzet. Ők ugyan némi angol szavakat használtak, mert valahányszor a némettel próbálkoztak, egyszerűen hátat fordítottak nekik a boltban, egyedül a szálláson voltak hozzájuk udvariasak, lévén belőlük élnek. Igaz, a síközponton kívül, ahol a munkaviszony már nem kötötte őket, ugyanazok az emberek átnéztek rajtuk. A német szó iránti ellenérzésre visszakérdeztem, de változatlanul megismételte tapasztalatait, egy furcsa megjegyzéssel: pedig ez az egykori Vichy-országrész. Meglepődve kérdem: ezt még tudja valaki, számít nekik? Természetesen, válaszolja, ez volt Franciaország kollaboráns része a háború alatt… Lám, akár azon is töprenghetnénk, valójában mikor ér véget a 70 éve befejeződött világháború? Továbbá, de csak végszükségben, a népek egymás iránti érzelmeit is kutathatnánk ráérő időnkben. Elmélkedhetnénk a toleráns, szent érzületű, megbékélt Nyugat-Európáról. Ahol a francia hátat fordít, ha német szót hall…
– az erkélyen több cserépben is megjelentek a rügyek, szinte észrevétlen. A virágüzletben vásárolt crocus zöld hajtásai égre törnek. A clematis látszólag elhalt szárán egyik napról a másikra jó körömnyi rügyek bukkantak elő, napokig melengetve a szívem. Közben persze az ijeszt, mi lesz nyáron, hosszú szárát majd letépi a szél, mert nincs neki kapaszkodó. Az erkély elé még idejárnak enni a varjak, de mind jobban hangoskodva kárognak és torkukon is egyre fényesebben csillog a toll, érzik a tavaszt, rövidesen visszaindulnak a Kárpátok erdeibe fészket rakni. Hiányozni fognak, mert a gerlék, galambok eltűntek, nyilván félelmükben a fekete huszároktól.
– Sokszor hallottam már a sikeres író érvelését, miszerint folyamatos világválságban élt az ember mindig is, csak most többet tudunk erről. Más szóval mindig úgy volt, mint most, csak éppen tájékozottabbak vagyunk. A kérdés, persze, vélhetőn eldönthetetlen, lévén múltunk beláthatatlan. Az a könnyebb lehetőség, miszerint olyan lelki alkattal indulunk az életbe, ami hosszan elkísér az úton, mintha csak örökké élnénk, így nem aggodalmaskodunk a halál felől. Ez bizonyára sokat javít lelki állapotunkon, de egyben sebezhetőbbé is tesz, mert ha egyszer mégis szembesülünk Vele – felismerése készületlen ér… Érdekes, de talán csak a legutóbbi évtizedekben változott hangulatunk, addig egyáltalán nem féltünk a közös Jövőtől, sőt a háború után Nyugat-Európa és Amerika határozott optimizmussal, a Tudomány csodáitól elkábulva (űrhajózás, atomerőművek, eszeveszett technikai előrerohanás) tekintett a Távlatokba. Köznapi tetteink következményeit, de a kiugrókat sem mérlegeljük még ma sem, ami egyfajta fatalizmus, vagy csak puszta tudatlanság, netán önvédelem: tesszük, és majd elválik, lévén, mint tudjuk, a tett halála az okoskodás. Félős az Európába mindmáig bezúduló menedékkérőkre hivatkozni, de áradatuk a következmények mérlegelése nélküli döntés példázata. Létezésünk fölötti aggodalmaskodás helyett a gyermeki nyugalom tölti el szívünk, ami talán a Gondviselés iránti „tudatalatti” mély bizalom jele, miszerint eddig sem történt végzetes katasztrófa a világgal, majd csak így lesz a mi időnkben is. Az nem történhet, hogy csak úgy véget érjen minden (jelzem Platón ezt mint magyarázatra váró kérdést fölvetette: miért nem múlt el mindeddig a világ?) Ha a Teremtő a Jövő iránti bizalmatlanságot táplálta volna teremtményébe, már rég elvesztünk volna. Bízunk Istenben, hisszük létezését, mely valamiként garancia a jót cselekvők boldogulására, de materiális formában nem ismerünk róla semmit, létezését semmilyen „kísérletes” módon nem tapasztaljuk, csak a szívünk súgja, kihez fohászkodjunk, csak lelkünk melegíti szava. Ennek a léttudatnak mélyebb hatása lehet mindennapjainkra, mint véljük, de elemzése egzakt módon nem történt mindmáig, talán nem is lehetséges. Az ember szenvedő lény, de legtöbbünk folytonos, bár leplezett, újabban sokaktól szégyellt reménységben él. Élünk és remélünk, mint az angyalok, nem mint szenvedő, földi kínokkal viaskodó kiszolgáltatottak. Talán nem arra teremtettünk, amit teszünk, az örökös küzdelemre, Isten titkainak kifürkészésére, hisz valójában mint gyermekek ülünk tenyerén, fogalmunk sincs létezésünk magyarázatáról, az Úr céljairól – velünk...
