Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Tráser László
Cédulák (28.)
 
− összeomlott a hit, hogy Közép-Európa, benne Magyarország lemaradását a piacgazdaság hiánya okozta, s a nyugati modell bevezetése majd mindent megold. Közép-Európa, benne Magyarország világgazdasági súlya csökkent a rendszerváltás óta, a nyugati modell meghonosítása után, és térségünk a tőkés centrum félperifériájává vált. A válság vége nem látszik, Magyarország legkorábban 2015-ben érheti el a 2008. évi szintet – adta hírül a Magyar Szociális Fórum a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének csütörtöki könyvbemutatója kapcsán, Novák Tamás, Rácz Margit és Inotai András előadásai alapján. Az „Elveszett illúziók” felcímű „A világgazdaság tartós válságáról” című könyv bemutatóján Inotai Andrásnak, a VGKI igazgatójának véleménye szerint a II. világháború utáni legnagyobb válságból nem látszik kiút. A fiskális konszolidáció nem jelent nagyobb versenyképességet, sem pedig növekedést, pedig a munkaerőpiac bővülése 2-4 százalékos gyarapodást feltételez, különben csak a meglévő, szakképzett munkáskéz újraelosztására van lehetőség. Emiatt éleződő társadalmi polarizáció, növekvő elszegényedés és társadalmi befelé fordulás tapasztalható máris, szélsőséges nézetek térhódításával fűszerezve. Az Európai Unió válaszút elé került: a társadalmak érdekében vagy megújul, vagy felbomlik − zárul a közgazdászok helyzetértékelésének összegzése…
 
− nem hittem, hogy ilyen egyszerű és elkeserítően logikus a jövőnk útja. Még a kutatók szerint sem túl cizellált, noha ők általában óvatosan és kérdőjelekkel fogalmaznak. Ha viszont ez valóban így van és még ennél is inkább így lesz, akkor a kétsebességes (magyarán tőlünk elszakadó) EU már nem terv, törekvés, hanem átmeneti realitás. Átmeneti, mert az EU „mag-országai” amíg lehet, piacaikkal lenyúlják a szegényeket, akiknek nincs kinek továbbadnunk terheiket. Igaz, a gazdagokat meg Amerika nyúlja le, de rajtunk ez aligha segít. Álmaink, ha voltak, megtörettettek. Zaklatott, kiszámíthatatlan, mindinkább kegyetlen világ felé sodródunk, ahol védőernyőt csak alávetettségért cserébe nyújtanak. Az sem lehet igazi vigasz, hogy osztozik sorsunkban „a térség”, tehát teljes szomszédságunk (már Szlovénia is). Arról meg csak félős víziónk lehet, mikor gondolja meg magát valamelyik, hozzánk képest óriás, és mikor fogja a számára kedvezőtlen világhelyzetet fegyverrel egyenlíteni ki, elvégre a hadseregeket nem azért fejlesztik méregdrágán, hogy legyen mire költeni a pénzeket… Remény? Klebelsberg Kunó idején, Trianon után, hasonlón reményvesztett helyzetben, az iskolaügyet látták eleink kapaszkodónak a Jövő irányában. Megtették, amit lehetett. Rettenetes kár, hogy akkor háborúba torkolt a világ. Reálisan, mint a föntebb idézett közgazdászok elemzéséből következik, megint csak a Csodában bízhatunk. Számunkra az elmúlt évezredben ez megszokott reményforrás volt. Mindig is.  
 
− haj a fejen. Milyen árulkodó a növése! Egyiknél örvénylik, csavarodik, forog, a másiknál sima, fodor nélküli, mint nyugodt víztükör. Viselőjük sorsát jelzik vajon a tincsek? Mert lehetne mondani: véletlen. De ha odafigyelsz, mint széltől sodort fűszálak képe látszik fejeden a haj… Ne felejtsük a kopaszokat! Bár sorsuk rejtekezik, láthatón mutatkozni nem kíván, ám mégis létezik, sőt megsejted, ha észreveszed. Nézem az egykori múzeumigazgató arcával, ráncaival harmóniában megöregedett fejét. Haja megőrizte illeszkedését lobogó személyiségéhez, tekintete fogságba ejti beszélőtársait. „Nyakamon a nyolcvan  említi szinte könyörgőn, sugallva: segítsetek elviselni, hogy megöregedtem. Ó, ezüst színű ugyan haja, titkon mégis ifjúságát hirdeti, rendületlen...   
 
− Isten a maga képmására, önnön dicsőítésére teremtette az Embert, akinek áhítatos szeretetéből gyűjt erőt világépítő munkájához. De az Ember, bár Isten teremtménye, Európában a francia forradalomtól számítva, vagy annak szellemi előkészítésétől fogva, elfordult Urától. Az emberi szabadság, egyenlőség, testvériség fennkölt eszméit hirdetve már a Bastille bevétele után néhány röpke évvel tomboló társadalmi terrort kényszerült bevezetni. Filozófusai hirdették az új eszméket: a véleményszabadság szent dolog  leszámítva, ha a forradalom ellenfelei hirdetik mocskos nézeteiket. Eze esetben ugyanis egyszerűen kivégzik azokat, akik legszentebb jogaikat gyakorolják, például pofáznak Robespierre, a Megvesztegethetetlen ellenében. Aki erre vetemedik, azt joggal nyakazza a vas. Igaz, Voltaire, mint azóta annyi szofista utóda, szintúgy a piacról élt, királyok kitartottjaként, de már évtizedekkel a Bastille fölgyújtása előtt halált kiáltott az egyházra: tiporjátok el a gyalázatost! Akarta vagy sem, tény, hogy az egyházzal együtt az európai jámborok istenhitét is rombolta. Sikerén mára lehet igazán örvendezni. Örvendezzünk hát, feleim!
 
− a hír szent, a vélemény szabad   hirdeti büszkén a hasonlóképpen szabad média világszerte.  A hír adatokra épül, a vélemény az egyének alapvető emberi joga. Köztük az enyém is. Kifejezhetem gondolataimat, nézeteimet, ezernyi alakban, nem korlátoz semmi. Az alkotónak szabadságában áll karikatúrát készíteni szentekről, vallásalapítókról, szentségekről, kis nemzetek nemzeti címereiről  bármiről. Megszorítás, hogy vallási ellenfelünket csak a közegnek megfelelő hangnemben ajánlatos gyalázni, különben könnyen rajtavesztünk. Buddhából még nem rajzoltak bohócot, de az Afganisztánt elfoglaló tálibok ágyúi szétlőttek nem egy, Buddhát formázó óriás kőszobrot, ezáltal is nevelve a vallástól elbódult tömegeket. A véleményszabadság nevében és jegyében a művelt Nyugat újabban Mohamed prófétát gyalázza bárdolatlanul, lenézően, mélyen megalázva a Próféta követőit. Legújabban éppen egy zavaros szerzői háttérből született és többektől gagyinak minősített kisfilmmel. A mű tomboló dühöket generált vallásos arab körökben, amerikai, izraeli, újabban német külképviseletek elleni támadásokat eredményezett. Erre most Berlinben is levetítené ezt a fércfilmet egy német neonáci párt. Tudatlan kérdésem ezek után csak annyi: ennyire fontos a véleményszabadság? És akkor is véleményszabadság, ha pusztán alávaló és primitív provokációja bizonyos tömegeknek? Mindez talán tényleg példaértékű? A vélemény szabadsága? Kelet-Európa maradék normálisait az ilyen szólásszabadságtól, véleménynyilvánosságtól kirázza a hideg! És szörnyű, szörnyű időket idéz. A művelt Nyugat, talán történelmi tudatlansága okán, a Tűzzel játszik. Vagy valakik nagyon is tudják, miért történik mindez? Isten óvja a világot!  
 
− a pártpolitikailag közismerten elkötelezett tv-csatorna hirdetési szövege tárgyilagos tájékoztatást ígér. Még szerencse, hogy mifelénk össznépi tapasztalat volt és maradt: ha azt mondják nincs semmi baj, őrizzük meg a nyugalmunkat, akkor menekülni kell! Ha egy közéleti ember úgy kezdi szövegét, hogy őszintén megmondom… − mi tudjuk jól: nyilvánvalóan hazudik. Ha elfogulatlannak állítja be magát egy pártfinanszírozású médium, tudhatod, valójában szócső. Ezerrel. De lelkük rajta, tegyék. Felsőbbrendű igazságtudatuk is rendjén van, elvégre még kezünkben a csatornaváltó… Más kérdés, miből lehet választani…
 
− mondod: vágom, zsír, juppiéé! És flash mob, és egyre több ilyen… hja, ha nem tudsz még ennyiket sem angol magyarul… Terjednek az „újbeszédül” szóló szavak, mint a ragály. Szó se róla, olyan fiatalos, ha valaki vágja, tehát érti, zsírt mond a jó helyet, meg örömében kiáltozza, hogy juppiéé! Csak nehogy megártson, aggódom álnokul.
 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.