Tráser László
Cédulák (53.)
– Isten titkát nem tudta megfejteni Szent-Györgyi sem, derül ki vívódó szavaiból. A földi ember gondolkodása ennyire képes, lévén Isten számunkra fölfoghatatlan létező, csupán egyetlen szálon elérhető, nevezetesen – szerethető. A Teremtője felé forduló ember nem magasabbrendű értelemmel, bonyolult gondolati útvesztőkön, titkos varázslattal juthat Istenhez – csupán megvallott, kimutatott szeretete fonalán. Hitünk szerint a Mindenható gondoskodással bizonyítja szeretetét teremtményei iránt, szörnyű gondjainkat parancsolatai nyílt semmibevétele, önző tagadás révén, magunk vontuk fejünkre. Ha megéreztél jelenléte csodájából valamit, többé nem rideg tárgyak, élő és élettelen alakok halmaza csupán a világ, mert veled van Ő is, akihez segítségért fordulhatsz. Szólj tapasztalásodról másoknak is, ha úgy véled eljött az ideje, de nem kiváltságoddal dicsekvőn, csupán reménykedve, mely erősít szeretetedben…
Íme Szent-Györgyi Albert töprenkedése Istenről:
Psalmus Humanus
Uram, ki vagy te?
Szigorú nemző atyám
Vagy szerető anyám
Kinek méhében ez a világmindenség megfogamzott?
Talán te vagy maga a világmindenség,
Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
Azért teremtetted csak az életet, hogy azt megint eltaposd?
Te oktattál engem, vagy én formáltalak téged,
Hogy ne legyek oly elhagyatott és legyen kire hárítsam felelősségem?
Istenem! Nem tudom ki vagy,
De bajomban hozzád kiáltok.
Félek magamtól és félek embertársaimtól.
Talán meg sem érted szavam, de megérted szótlan zenémet?!
(SZTE, Szent-Györgyi gyűjtemény)
– Isten mindenhatósága emberi gondolkodásunk számára nem megfejthető jelenség. Elgondolható, hogy bármilyen szellemkép tettre váltása lehetséges számára, de azt a kapcsolati formát nem tudjuk elképzelni, amely a döntéshozó és a megformálandó élő vagy élettelen lény vagy annak útja, sorsa között közvetít. Isten mindenhatósága következménye, hogy sorsunk teljességgel, formája talán részlegesen, de egésze mindenképpen a Teremtő szándéka szerint alakul. Mondhatni, utunk az isteni akarattól megszabott, apróbb-nagyobb kitérői talán ránk bízatnak, jóllehet a kitérők mértékéről megint csak nem mi, úton lévők határozunk. További befolyásoló körülmény lehet, hogy a szabadság mértéke változhat térben és időben, tehát akár az ember egyetemes, akár személyes mozgástere is „mozgó skála”. A Mindenható az emberi lét körén belül működő értelemmel nem értelmezhető. Egyszerűen más „dimenziók” jellemzik létformáit, ezért nem is tudhatunk meg róla semmit, mert a mi értelmünk eszközeivel nem mérhető, nem leírható, nem földeríthető. Carl Gustav Jung fölveti, talán korszakos szemlélet-változásokon mehetett keresztül a Teremtő, s tapasztalatai alapján talán ma megértőbb az emberrel, mint amikor el akarta volna pusztítani, pl. a bibliai vízözön idején. Természetesen ez sem ellenőrizhető vélekedés, bár megragadó hipotézis. És akkor még kevésbé értjük, csupán az évezredek alatt milliószor ismételt jelképként fogadjuk el, Ádám és Éva „bűnbeesését” szembefordulását Teremtőjük tilalmával a Paradicsomban… Földi értelmünk szerint további paradoxon lenne Isten előrelátásának, jövő-ismeretének ellentmondásmentes értelmezése, hiszen az előre tudott jövő egyben kötött pályás út lenne – számára is. A Mindenható eszméi és cselekedetei pedig korláttalan, végtelen lehetőséget hordoznak. Isten múltba s Jövőbe tekintve egyaránt., bármely pillanatban végét vethet e földi világnak, de ha előre tudja a világ bekövetkező végezetét, akkor a végpont véges korlát lenne végtelenségének… Amint a régi mondás tartja, hegyet völgy nélkül Ő sem teremthet… márpedig Isten Mindenható. Egy hajdani egyházatya, Tertullianus elhíresült mondását idézve: hiszem, mert képtelenség. Híveid itt tartanak ma is. Jól van így.
– a mai művészet zöme jószerével elhagyta helyét a társadalmi munkamegosztás közvetítő rendszerszerében, ami a költő és mímes szíve joga, ám vállalkozása kockázatos, hiszen könnyen jelentéktelenné tehet művet és alkotót. Ami érthetetlen, vagy csak személyes ügy – vonásnyira van a fölöslegestől, mint szerzője is. E költői alapvetést Petőfi több mint 150 éve megnevezte. A szabadság és egyéni önmegvalósítás mindenek elé helyezése a hagyományos közösségek bomlasztásával ér föl, bár csak tünete az emberi közösségek mélyebb válságának, Kelet-Közép-Európában vagy Afrikában egyaránt. Ott számos törzs nem tudja megvédeni tagjait a háborúktól, itt az állam nem biztosítja az elviselhető minőségű élet feltételeit. Afrikában éhínség, járványok dúlnak, a népesség mozgékony része, fiatalok, akik szerint nincs vesztenivalójuk, útra kelnek Európába. Migráció csónakon, Ázsiából gyalog, repülőn, ki mint tud. Európa keleti feléből rendezetten, de szintúgy útra kelnek a bárhol beváltható szakmák gyakorlói, aneszteziológus, fűtésszerelő, kórboncnok, mérnök, gyógytornász, angolul beszélő matektanár, bárki, akire a gazdagoknak szükségük lehet. Mindenki kellene ugyan itthon is, szükség lenne rá az országnak – de ott megfizetik. Az afrikaiak a puszta életükért futnak, áradatukat visszatartani már aligha lehet. Nálunk hazaszeretettel, lehetne megállítani a kivándorlókat, mert tisztes bért csak akkor kaphatnak, ha az ország fölemelkedett már „oda” ahonnan nem érdemes elmenni. Aki ma nem itt adózik, az természetesen a nyugdíjasok életbiztonságát is veszélyezteti, s idő multával ez mind komolyabb kockázatot jelent. Ha nem lesz gyorsan érdemi változás, a jelenlegi rendszerek fennmaradása is veszélybe kerül, a helyzet gyorsan leromlik, előtűnnek a bomlás jelei, s mögöttük már ásít a közelgő zuhanás… az európai világ tovább repedezik, és a gazdag Nyugat pajzsa behorpad. Sok kell hozzá vagy kevés, ember nincs, aki megmondaná.
– ha megéled, talán megkapod, ha még mindig olyan fontos neked. Közben légiónyi veszély talál el minden lépéssel, csábítások hadai kísérnek, nem szűnőn. Fohászkodhatsz esténként, óvj meg a kísértésektől, ne vígy minket kísértésbe, de hiszen kísértések jelzik a régiek hívását is… végre tedd meg, amit nekik nem lehetett! Kaland a Kísértés, amit ha mulasztasz, üres marad zsákod, még emlékezned sem lesz mire! Itt jártál volna? Csak ugyan itt voltál köztünk te is? Nyomod sem marad, oly sebesen belepi ösvényed a por. A Kísértés édes mákonya! Ha megtennéd, ha merészelnéd, ha végre lépnél egyet felé, legalább egyetlen egyet – hallanád dörömbölő szívverésed… De nem ereszted ki csontbordád rácsai mögül, inkább visszatartod lélegzeted. Mégis, akik nem ismerik a kísértést, ők építik a várakat, pillantást sem vetnek vágyaik felé, csak lépteikre ügyelnek, parancsszavakra figyelnek, Ők a Jók és engedelmesek. Uram segítsd meg őket, adj erőt nekik görnyedni napra, nap, s ha fáradnak, töröld le homlokuk. Ők faragják a szegletes követ, rakják az alapozó falat. Uram, mégis légy kegyes a merészekhez is, akik zaklatott lelkük hívásának engedve folyvást fölfelé tekintenek, sajog szívük, de csak vágyaik szárnyalhatnak az Ég kékjén. Folyvást tornyot álmodnak, magasat, hogy átszúrja a felleget. Atombombát építettek, mit nem készített még senki előttük, s úgy vélték igaz ügyet, ellenségük pusztulását szolgálják. Futó kalandba hívtak más köznapi merészeket pohárnyi szeszek, majd mély folyóban úsztak, már messzire sodródtak, egyre távolabb a parttól… végül magába húzta őket az Alkohol! S bocsásd meg azok vétkeit is Uram, kik oda hagytak mindent Szerelmükért, egész lelkükkel vállalták Boldogságuk, amiért eljöttek e világra… majd egy másik évben, már a parkban aludt egy padon. És a kártya, a játékgép, megannyi szenvedély, a kezdetben csak apró szippantásokkal elfüstölt kedély-javító füves cigi, csak a társaság kedvéért bekapott csábító pasztillák ismeretlen varázsa, majd az elviselhetetlen fájdalom, magadban vagy így is, de az ágról téged les a Démon! Ó Barátom, ismersz utat a boldogsághoz, ami bizton célba visz és nem követeli cserébe életed?
– az a mezítlábas kisfiú ott a Tisza-parton mindig napsütésben járt, angyalszárnyak védelmében, és hogy addigra már megtapasztalhatta a Halál közelségét is, többé nem volt elégedetlen nagyon szegény világával sem. Rossz lábacskával, sötét árnyak között ment le a folyóhoz az ártéri erdőn át, de amint kilépett a fák közül, csillogón kinyílt előtte a látóhatár. A vízparton egyszeriben feledhette szoba-konyhás lakásuk szűkös szegénysége, az örökös nyomorúság, a félelmek és a felnőttek is. Ragyog a Nap, a föveny hűvös homokja enyhet ad, a partra futó hullámok simogatók, a kőgáton végig menni egészen a sodrásig, mindig kalandos út. Ott már hallatszik a hullámok súrlódása a kövekkel, borzongató kíváncsiság óvatosan fölfordítani egy méretes bazaltkövet, ugyan mi lakik alatta a vízben, és ha beledugja kezét-lábát az utolsó kőnél… ott már rohanó, sötét víz a folyó. Néha hajó is jöhet, legtöbbször homokot szállító uszály, hullámai elől jobb gyorsan kihátrálni a kövekről és biztos helyről bámulni, amint a Tisza haragosan csapkodva nekiront a partnak. Később újra megnyugszik minden, a víz ismét szelíden folyik medrében, lehet várakozni a következő kitörésre, addig is erősen figyelni a kőgát szélét, ahol zöld algaszakállat fodroz a víz, mert lentről talán felszínre bukkan valami, mondjuk egy hal… Ilyet ugyan még nem látott, de azért előfordulhat! Lehetne pecázni is, már ha volna bot, meg zsinór horoggal, de a kisfiú még csak felnőtteknél látott ilyen szerelést, különben is, ha rocsó tűnne föl rendőrökkel, a kőgátról hogy tudna gyorsan eliszkolni? Így marad a Nap, a Tisza, meg a kő, parton a homok. És valami távoli gomolygás a folyót kísérő zöld lombok fölött, akár ígéretféle – talán egyszer még minden megjavul… addig is várhatja, míg megcirógatja az Angyal…
– hazánkban több mint 60 évvel ezelőtt feloszlatták a szerzetesrendeket, 1956 novemberében pedig mintegy 180 ezer ember Ausztriába, közel 20 ezer pedig az akkori Jugoszláviába menekült, kihasználva a forradalom alatti időkben keletkezett átmeneti „határnyitást”, illetve eszeveszett félelmétől vezérelve sírva-dühöngve, vagy éppen felszabadult boldogságában a „szabad világot” választotta. Ki miért választotta a határátkelést? Természetesen az indokok tömkelege vezette a távozókat, a kétségbeesés nem 50, hanem 5 millió árnyalatában. Ki mérhetné meg, hány felnőtt, gyerek sorsát lökött új pályára, járatlan útra. És ez csak két korszakhatár a 20. század szélsőséges magyar történetében, mely ráadásul mára a személyesen érintetteken kívül, szinte ismeretlen események sora. Hálátlan utókor? Inkább a módszeres butítás szárba szökkent eredményétől nem-szenvedők kora. Azt tanították meg nemzedékeknek, hogy ne szólj bele, ne törődj vele, ha a szomszédot elviszik, ha bármi szokatlan történik körülötted, hallgass, ne lármázz, mert sorra kerülhetsz! Amit mondanak odafönt, az lehet igaz vagy hamis, de te hallgass! Tégy úgy, mintha közöd nem lenne hozzá, még ha lehetne is. Innen visszatalálni, valami élhető közösségeket alakítani és tartozni hozzájuk – rántottából nyers tojást…
– hallgatom a Tanár urat, akit élete talán leghosszabb évtizedeiben, 1960 és 1990 között besúgók légiója figyelt, lehallgatott, és amikor kérték, jelentette szavait. Leírta köznapi, viselt dolgait, jóllehet semmi különöset nem tett ezekben az években sem, tanított, határon belül és kívül élő írókkal levelezett, folyóiratot szerkesztett. Közben olykor barátai, máskor felismerhetetlen alakok jelentettek róla. Lehallgatták lakásában, szobájában, a szerkesztőségben. Sokkal többet költöttek rá, mint ami fizetést tanári munkájáért kapott. Nem politizált, nem döntötte a rendszert, csak szolgálta a magyar irodalmat. Hitte, egyetlen magyar irodalom él határokon belül s kívül is. Környezetéből toborozták az ügynököket, kit befonva, mást legyűrve, megalázva önmaga előtt. Kérdem, megbocsátott azoknak, akik megkövették? Mi mást tehettem volna, válaszolja. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – mindenki szem a láncban, hallom Illyés rekedtes hangját, versét szavalva. A Tanár úr befejezi a mondatot, hallgatunk. Nincs mit kérdezni, nincs mire válaszolni. Ez volt az életünk, megőrizte az a tenger sok jelentés, kilószámra, zárja a beszélgetést. Igyekszem megőrizni méltóságom, elvégre én csak afféle krónikás lennék… Meg szégyenkező tanú egy eleven emlékmű előtt.
– mit elvesztettél, megkerülhet / de mit el sem veszíthettél? / az lenne a Létező?
– szélfútta hószakadás – sötét éjben. Senki nem jár az utakon, a Hó világol, a Szél süvít, a Sötétség beborít. Így volt ez egykor is, a Föld teremtésének kezdetén, hajaj mikor még messzi volt a vég, hajaj… Végre olvashattam egy őszinte leírást Grönlandról, ahol a féléves sötétség honol, lakóit gyakran legyűri az alkohol, az önpusztítás démona. Gyermekkori szépséges regény, Selma Lagerlöf történetei Gösta Berlingről… aki hogy ne fázzon annyira, amikor vasárnap prédikálni ment az északi sötétben, pálinkát ivott gyöngesége ellen. De ne ítélj felőle, hiszen a tüzes víz vagy más, sokan hiszik, segíthet a hideg sötétben, mely azért megmarad körülöttünk.
– nézem egy lány képét az újságban: fél arcát letépte egy őrjöngő négylábú. De csak egy pillanatig, mert annyira ijesztő, elkapom róla a szemem. Mi történt volna velünk, ha Isten nem teremti ilyen szépségesnek az embert – töprengek. Ámbár mi emberszemmel látjuk fajunkat, s mástól nem tudjuk megkérdezni, milyennek lát? Bár, ha a virágzó cseresznyefa gyönyörűséges, az érett asszony is szép, ha a kora nyári hajnal elbűvölő, a szerelmes lány is az, ha olykor az alkonyi felhők üzenete szívszorító, felötlik életed múlandósága, mert egy vérből vagyunk. Nem csupán Maugli és a dzsungel népe, hanem mi valamennyien – Isten teremtményei. Akkor pedig szép kell legyen az ember is, mint valamennyi földlakó.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.