Tráser László
Cédulák (71.)
– mit vélünk érteni a világból külön-külön, mekkora hányadot? Mit merészelnek az értők kimondani, sejtetni, csak találgatni…? ebből a lentebb állók megtudni, homályosan vélekedni róla…? s ebből, meg egyéb hagyatékból, hallomásból mi kerekedik ki? – Végül is valami ilyesféle katyvasz a közvélemény. Mostanság mintha elveszítettük volna a Tudomány csodálatát, vele együtt a szégyent, ha valamit rosszul tudunk az „egészről”. Végül is kit érdekel a mozaikdarabokból töredékesen kirakható valóság, amikor sokkalta vonzóbb a tiszta, érthető, összecsiszolt, „megfilmesített múlt”? Francba a sok ilyen-olyan pártállású kurkásszal! Mától másként lesz a múlt, melyet különben is hányszor, de hányszor eltöröltek, eltöröltünk! Kész csoda, hogy még van néhány sarokpont, mint pl. a honfoglalás ténye – noha a mikéntje (hányan jöttek, honnan, egyáltalán egyszer vagy apránként) megannyi talány… Hány kivégzés volt 1956 megtorlásaként? De ne azt a 300 alatti számot tessék idézni, amiről részben-egészben van bírósági akta, hanem azt a soha föl nem derített (ki merészelte volna?) gyilkolási hullámot, ami végigsöpört az országon, ezer alakban, s csak a földalatti börtöncellák, idegen országok kazamatái, hazai folyók, erdők tudnának mesélni a temetetlen holtakról, de még ők is félnek fecsegni. Ma is hallgatnak, sokan már örökre…
– ó, az emlékezet kivételes adomány! Ha találkozol egykori társsal, hajdani résztvevővel – közös történetünk föltámad, szereplői megjelennek, újraélitek, ami akkor volt. Az élmény közös, de most már értitek egymást, merészeltek beszélni róla, ezért másként csillan a soha nem feledett, nehéz szőnyeg alá tuszkolt múlt… Mindehhez fájdalmas, de visszavonhatatlan társ az öregség… Egykor vívtátok a csatát, megannyi lovag, de a küzdés csillogó árja mára ott messzi elől jár! Itt hátul, már leszakadóban, csak megidézni van erő, tenni újra többé nincs esély. Higgadtan visszanézni? Istennél a kegyelem! Tettünk megtagadni mi végre? Akkor is tudtuk, ellen kezében a fegyver, választásul (amíg lehet!) a tisztes félreállás maradt, megőrizni arcunk méltóságát, titkon temetni a reményt. Később egyszer csak beesett a félfordulat, résnyire megnyílt a várkapu, a bent ülők barátságosan integettek, mintha csak üzennék: most már szívesen látunk téged is, de megértheted, hogy eddig nem tehettük, más volt a parancs! Ami történt, végbement, nincsen mód megmásítani, feledni – már nem tehetem. Velem marad, amíg lehet, ha jó sorsom engedi. Ó, Barátim, kik még vagyunk emlékezni közös ügyünkre, hisz megadtuk az árát, fizettünk derekasan életben, években, erőben. Annyi év után már mondhatjuk: kétségtelen, újjászületés volt minden egyes pályatörés – már aki képes volt fölállni az újrakezdéshez, ismét csak vak bizalommal a Sorshoz, hogy ez egyszer átengedi, pályán hagyja… Megtette? Viseljük, amíg tehetjük, Uram. Végtére is részesei lehettünk Világodnak s emlékezhetünk az Útra is, mit nekünk készítettél. Köszönet illet, nem panasz. Különben is, győztesek – vesztesek… megkopott szavak. Túlélő áldozatok – így már pontosabb. Méltósággal viselt bukások – de fölállhattál, porondon maradhattál! S hogy kinek meddig tart szolgálata s milyen áron teljesíti…? Uram, irgalmazz, Jézus, kegyelmezz! Kevéske hiányzik már, s a pohár rögvest betelik, mire megértetted: a cél Halál, az Élet küzdelem… ebben áll a nagy Titok.
– tulajdon bajaidra panaszkodni rút önzés, miért olykor csúful megfizetsz. Már leült a padra fájdalmában, amikor odaért a kar nélküli asszony. Valami olyat mondott a kézben tartott járóbotra bökve, hogy látom, magának is fáj a lába. Egyszer hajdanában már találkoztunk, beszélgettünk, valami riport is készült. Mindketten mosolyogtunk, megérintettem a csonkolt felsőkart. Olyan megértően nézett rám, hogy – enyhíteni helyzetét – bevallottam, hogy fáj. Szinte jólesett neki, lám, másnak sem jó annyira… Pedig karok és kezek nélkül pokol lehet az élet, még a földön járó szentek számára is. Elköszönt, kar nélkül fölszállt a trolira, s ettől a látványtól valamivel többet sejtettem meg mindennapi kínjaiból. Mégis tudott példaadón mosolyogni, mint szentek az arénában, viadal előtt. Lehet, gyermekként, netán később is, lázadozott sorsa ellen, amit rámért az Ég. De utóbb elfogadta, bölcsebbé lett, semhogy lázadjon. Boldogok a lelki szegények, övék a mennyek országa, mondta Jézus, s szavainak értelme elzárkózik a tudós ostobák mindent értő szólamaitól. Kiknek lelkét kitölti mindennapos gyötrelmük, talán róluk szólnak a szavak: kik nem tudnak magasztos képeket hazudni, röghöz köti őket létük nyomorúsága. És ha mindennapjaik ellenére képesek jó szóval fordulni mások felé – ők a kiválasztottak.
– ha képesek volnánk a lelkek felől látni a látszatra személyek futotta életutakat s teljesítményeket – vajon mindent másként mutatna a kép? Lelkeink felől tekintve a tetteink összemérhetők? Kinek az ujjnyi járdára föllépni is kockázatos, másnak hegymászásra is telik. Emez végigrobogja életét, meglepő, ha olykor megáll, csak mert falnak rontott, miközben szomszédja minden fánál nézelődik – mégis közel egyidőben csúsznak a homályba… példák sorjáznak, megannyi életút, tanulság sehol.
– Osztályelső volt, amolyan eminens, kitűnő tornász, matek, fizika, biosz egyaránt csillagos ötös, a többit is megtanulta. Felnéztünk rá – ki reménytelenül (neki soha nem lesznek ilyen jegyei), más büszkén, mert a barátja volt. Végül is megszokhattuk a négy év alatt. Éppen nem álltak díszsorfalat a felvételiztetők, de természetesen bevonult az egyetemre. Végzés után klinikai állás – itt tört ki körülötte a gyalázat. Több szerencsétlenségből, máskor tudatlanságból eredő szakmai botrány után, még fiatalon kirúgták egy városszéli rendelőbe. Ott sem művelte sokáig a szakmát, a kissé kétes hírű ázsiai gyógyításra váltott. Világéletében szép fiú volt, de házasságaival mégsem volt sikere, úgy hírlett, ez nem rajta múlott. A minap, hogy éppen lemásztam egy hivatal emeletéről, a taxira várva találkoztunk. „Napi mozgásigényem elégítem ki” mondta, sétált. Már nem dolgozik rég, este időben lefekszik és nem kel korán. Mosolygó nyugdíjas. Róla valaha nem így képzeltük a záró szakaszt. Félrecsúszott, hibázott, s most törleszt, mi történt? Arcán üveges mosoly, őrzi titkait.
– Az elmúlt 33 évben minden május 15-én eszébe jutott az a csók ott a buszon. Még a szakítás után is sokáig megcsörgette ilyenkor a telefont. Erről mindketten tudták, mit jelent. Azután évek múltak, amint lenni szokott, és egyszerre néma maradt a készülék. Eleinte még nehéz volt megállni, hogy ne tárcsázza a számot, később megszokta. Az idén először eszébe sem jutott. Az óra lejárt. Hosszúra nyúlt.
– Akkoriban volt sikerfilm A király beszél. Neki riport kellett egy nehezen beszélő dadogóssal. Vett két jegyet, beültek a sráccal a vetítésre, majd a film alatt, amint látta, hogy a történet hatása elérte a fiút, megkezdte a riportot. - Nem volt a hangjában dicsekvés, amikor ezt a sztorit utóbb elmesélte, de azért azt nem tagadta, hogy ezt jól kigondolta. A hozzám hasonló átlagok, ha kétszer születnek, úgy sem találnak ki ilyet. Nála ez rutin volt, imádta a mikrofont. Nem is adta ki a kezéből egykönnyen, nem állta meg, csak ő vezényelhette a parádét. Zsarnok volt magával, s ha valaki a bűvkörébe került, avval is. Amint manapság mondják, megosztó személyiség. De tapasztalhatta elégszer, az Élet kegyetlen történet, már ha valaki panelban, a negyediken lakik, és ha csoda nem történik, nem is fog elköltözni. Szegény marad, hiába ismer magas állású közszereplőket…
– Szavait évekkel halála után is mint perdöntőt emlegetjük egymás között. Pedig általában nagyobb volt személyes tekintélye, amellyel egyoldalú elkötelezettsége ellenére is vállalta álláspontját, mint az igazságtartalom a véleményeiben. Személyisége teljes súlyával állt ki a Kádár-rendszer, a szocializmusnak mondott uralmi forma és természetesen a Szovjetunió mellett. Nézeteivel persze nem volt egyedül, mint afféle régi bolsevik, de neki megbocsátották merevségét, példátlan tekintélye viták fölé emelte. A rendszer összeomlásakor gyámoltalanul ismételgette, hogy nem tudott a szörnyűségekről. Semmit a temetetlen, föld felé fordított, kátránypapírba csavart hullákról, semmit a deportálások tízezrek életét megnyomorító önkényéről, a tömeges megfigyelésekről, besúgókról, a diktatúra undorító, köznapi működéséről. Nem tudott semmit mindarról, ami elől mindvégig elfordította tekintetét, és ha tudott is, hallgatott. Így aztán igazat mondhatott, soha nem engedve magához a látni sem kívánt holtakat a csatornában. Lelkiismereti okból, vagy csak nyugalmát mentve védekezett? Ám a világ mozog, egyszeriben a hol rejtőzködő, máskor ködbe bújó zsarnokság úgy-ahogy látható lett – s egyszeriben minden megváltozott. A film elszakadt, valami lámpák is gyulladtak odafönt, a rendszerkritika addigi tapintata fölöslegessé vált, így azok is, akik védelmezték a fönnállót. Megmutatkozott a régi-új hatalomgyakorlók hitetlen cinizmusa, ráadásul a Nagy SzÚ is összeomlott, meghátrált, kivonult, a szokott rend felborult. Újra védőháló nélkül kellett kimenni az emberek közé. Talán addigi énjét is védte és titkon vezekelt (?) maga választotta halálnemével. Mindezzel együtt is nagy alak volt, akinek adtak a szavára, és széles körben tiszteletre méltó, jó embernek tartották. Élete példázat volt a rendszerhűség zsákutcájára, amit tiszta lélekkel, vélhetőn szívből gyakorolt. Igaz, története példázat volt a szellemi erőfeszítés kegyetlen kényszerére is, amit nem szabad föladni, még ha a bölcs gyávaság ellene szól is…
– G. életét közelről ismertem sok éven át, de nem tudom megírni. Azokban az években sem lettem volna rá képes, amikor pedig bőrömön éreztem érzelmei minden rezdülését. Társak voltunk, hosszú utakat bejártunk, ez máig kötelez. De a ránk rakódott életkényszerek és még valami egyéb miatt nem kerültünk közelebb, szerelmes szeretők maradtunk. Ezt ő előbb megértette, én csak gyermeteg mód ragaszkodtam volna a személyéhez. Bűnös viszony, öröm s fájdalom forrása, így volt elrendelve, ezt hozta a Sors – ma már ki tudná szétszálazni évekig összefont történetünket… Különben is, megadtuk az árát, talán fölösen is. Mély kút fölött révedezni mi végre? Túléltük…
– az örömből sosem elég, hiába is töltekezel vele. Nem szerethetsz, ehetsz-ihatsz eleget, nem bámulhatod meg elégszer a tavaszt, a rebbenő madarakat, mindig hiányzik még jó adag az eléghez. Hanem a fájdalom más, abból van fölösen, sose panaszkodnál hiányára. A bölcs mértékkel él, mondják régtől fogva, ő fékezi vágyait, tűri fájdalmát. Ameddig kezében a sorsa.
– létezik földi megbocsátás, melyet az imában kérünk? Emberek egymásnak megbocsátani maradéktalanul csak kivételes esetekben képesek, akkor is inkább kölcsönös szeretetük győzi le a vétket, semmint a megbocsátás. Tetteinkért egy határ fölött nincs felmentés, tapasztalhatjuk. Emberséges bocsánatot különben is csak az kaphat, aki kér. Ha a kérés elmarad, mert a vétkes be sem látja bűnét, feloldozás helyett könnyen szörnyű harag támad. Istentől kérj, nála a bocsánat! A múltban álságos biztatással végezték ki a bűnöst: Istennél a kegyelem! De mit bocsát meg Isten, kinek és vajon még a vétkes életében, vagy csak a végítéletkor? Gyilkosságot visszaesőnek? Mi nem tudhatjuk a kegyelem mértékét, módját, sőt a döntést sem. Ő a Mindenható, valóban nála a kegyelem. II. János Pál megbocsátott merénylőjének, de az továbbra is börtönben maradt. Jól mondták a régiek, Istennél a kegyelem, hozzá fohászkodunk érte – de előtte be kell ismerni!
– alább részlet olvasható Hermész Triszmegisztosz feljegyzéseiből, melyet a legenda szerint Thot egyiptomi írnok készített a vízözönt megelőző időben, mintegy 12 évezreddel ezelőtt, titkos tanításul az embereknek az Istenekre s a Legfőbb Istenségre vonatkozóan. Ezt követően az isteni Írnok feljegyzése évezredekre eltűnt, majd az ókorban fölbukkant, és hol árnyékban, máskor világosságban töltötte a századokat. Hermész Triszmegisztosz feljegyzései A tökéletesség útja címmel az ezoterikus irodalom klasszikusai közül valók, de természetesen többszörös torzuláson-változáson mentek keresztül, a fordítások, szövegértelmezések miatt is. Mégis, ma is figyelemre méltó. Íme a részlet:
– Ha elmélkedni kezdesz, ó, Király, meg fogod érteni, hogy léteznek test nélküli testek is.
– Melyek azok? – kérdezte a Király.
– Testek, amelyek a tükrökben jelennek meg. Nem test nélküliek-e ezek?
– Valóban igaz, Tat – mondta a Király –, csodálatos képzelőerőd van, tette hozzá.
– Vannak még további testnélküliségek is, például az absztrakt formák. Ezekhez mit szólsz? Nem testnélküliek-e ezek önmagukban, noha eleven és élettelen testekben megnyilvánulnak?
– Ismét igazad van, Tat.
– Tehát akkor a meg nem testesült tükröződik a megtestesültön, ahogy a megtestesült is tükröződik a test nélkülin. Másként szólva az Érzékelhető Világ és az Értelmezhető Világ egymás tükörképei. Imádjuk hát a szent jelképeket, ó, Király, hiszen azok szintén az Érzékelhető Világ visszatükröző formái.
Ekkor a Király felemelkedett és így szólt:
– Úgy gondolom, Próféta, ideje vendégeink után nézni…
