Tráser László
Cédulák (34.)
– „amikor a királyok építkeznek, van munkájuk a fuvarosoknak.” Schiller mondása megragadó, talányos ma is. Világméretű korszakhatárt jeleznek a változások, s bár a Határkövek már előttünk meredeznek, a túlpartot még nem sejtjük. Aligha tudjuk megnevezni a Közelítőt, bár dübörgése hallik. A szónokok nemes céljai folyvást beleakadnak valami csomós fonalakba, ráadásul azt sem tudni, mi legyen előbb: béke mindenáron, vagy rohanvást fegyverkezzenek tovább, inkább fékezzék a rohamosan emelkedő hőséget, gazdagodjanak csak tovább, mert ők a hatalmasok, híd alá a szegényekkel, robogjon csak valamerre a már rég követhetetlen tudomány, a verkli még pörög, ha szétszakadoznak is elemei. Időközben valamerre elillant az emberi haladás… Ha egyszer észreveszik, kiderül: a szokott célokat már elértük, másra lenne szükség.
– „istenem, uram, kérlek tégedet, fordítsad reám szent szemeidet”
Csodatévő zsoltár-töredék, a Psalmus egy sora
– valami hatalmas völgy peremén járok éjszaka, mélykék, már-már fekete ég alatt, ezüstfehér színben ragyog a Hold. Magasan a völgy fölé emelkedő mellvédek mögött nyüzsög a közönség, ahová lenéznek, még üres a placc. Frissen lépkedek lefelé, a vad lejtők, meredek sziklafalak nem jelentenek akadályt. Még fel is tűnik, milyen kivételes állapotban vagyok: bírom a tempót, szilárdan állok a meredélyen. Jobbra nézek: a sötét, mélykék égen fehérlő Hold megvilágít egy számomra ismerős nőalakot. Világos haja először szőkének tűnik, de úgy érzem, valójában ősz. Nem tudom megnevezni, kit látok, de tudom, lelkem mélyéből ismerős. Életem egykori nagy szerelme lehet. Most egyedül van, holott amikor éveken át bámultam a szemközti páholyban, és ott is ilyen egyenes derékkal ült, pedig soha nem volt egyedül. Most nem is merészelnék melléülni, nem is megyek közel hozzá. Nem is nézem feltűnően, jóllehet mindvégig érzem jelenlétét. Amikor odanézek, a sötét égbolt előtt, a holdfényben határozottan látszik a sziluettje, tudom, hogy Ő az, bár mintha egyszerre más is lenne… Egy platinaszőke fiatal nő, aki… de hiszen mégis Ő az! Oda kell néznem, hiszen most itt vagyok, egyedül van és várja, hogy legalább rápillantsak. Ránézek, tekintete (vagy a holdfény?) mintha fényes sugarat szikrázna felém – ilyen tekintet nincs! Aki ott ül a kő mellvéd mögött, már nem él. Mégis, talán onnan üzen valamit a pillantása, mintha szótlanul kérne, csakhogy mikor megértem a tekintetét, már tudom is, hogy nem szavakkal jelez. Igyekszem kijutni a szirtek alól, egyedül indulok az útnak, ám rövidesen a vízhez érek, visszafordulok. Még mindig fürgén gyalogolok, fáradtságnak nyoma nincs. Ezt elégedetten konstatálom. Egy idősebb ember és (talán) az unokája is kifelé haladnak a völgyből, már világosodik. Követnem kell őket, nincs más út kifelé, bár most nem akarok beszélni senkivel. Fölébredek. A sötétkék ég alatti nőalak mintha még egyszer szemembe nézne… Tudom, hogy Ő az, ismerem ezer éve, de mintha más is lenne, mint akinek tűnő árnyképe mutatja. Eltűnt, már nem is nézhetek felé. Tekintete végig hasított az Éjszakán… álmodtam, pedig minden valósnak tűnt.
– sikeres mediáció, magyarul közvetítés, ha a felek elfogadják az alapszabályt: beleszólás nélkül meg kell hallgatnod a másikat. Mindössze ennyi, most kibeszélheted magad a közös ügyetekben legfontosabb személy előtt. És ezt a bonyolult szabályt (amíg beszél, fogd be a szád!) a felek maguktól nem tudják, nem ismerik és nem is találják ki! Így aztán természetesen be sem tartják. Még verekedni is egyszerűbb számukra. Teszem hozzá, nyilván sokat számít a mediátor személyisége.
– mintha keresnék valamit, el akarok jutni valakihez, oda kell mennem, ahol vár, jóllehet sem az utat, sem a keresett személyt nem ismerem, csak törekszem felé. Pontosabban ugyanaz a helyzet, mint korábban: tudom, kit keresek, sőt nem is keresem, csak megyek hozzá, megnevezni nem tudom. A környezet ismét csak kiismerhetetlen, hatalmas függőleges épület, emeletek labirintusa, de közben zöld foltok a sok fehér fal között, itt fák nőnek, bokros, füves pettyek. Az irdatlan méretű épület liftjei maguk is háznyinak látszanak, beszállok egyik-másikba, eleinte még tudom, merre lehet, akihez igyekszem, de ez az érzet hamar elillan. Ezt természetesnek tartom, nem is kérdezősködök senkitől, körülöttem az emberek közönyösen végzik a dolgukat, vagy inkább járnak a dolguk után, velem senki nem foglalkozik, én sem törődöm velük. Nincs bennem félelem, megyek én is a dolgom után, mint a többiek. Nem mondom ki, de belül nyugalom, biztonság, hogy rá gondolok, hozzá igyekszem, tettem már ilyet elégszer. Továbbhaladok az égig érő fehér háztömbök között, míg egyszerre megértem, nem jutok sehová. A liftek, lépcsők ugyan egyre tovább vezetnek, én azonban csak tévelygek közöttük, holott célom van. Senki nem szól, merre járok, hol keressem, akiről úgy érzem, vár reám, engem vár. Magam vagyok a sokaságban, talán ők is magukban bolyonganak. Nem érzek szomorúságot, csak valami hideg magányt, mintha a hiánynak lenne valami látható, felismerhető bélyege. Pedig a hiány ürességből áll, nem látszik. Odafönt ragyogó kék az ég, kis fehér habokból tapadnak eggyé a felhők, kifejezetten derűs egy nap…
– máskor, évek óta november 9. körül jönnek meg a varjak ide az erkély elé Ukrajnából. Idén több mint két hét késéssel. Nem ismerem a szándékaikat, de vélhetően nem tágítanak, rátaláltak a táplálékforrásra, ami számomra „ellátási” kötelezettséggel jár. Kenyér, kis szalonka, meg ami adódik. Megeszik, pontosabban a csőrükkel széttépik. Nagy túlélők. Ráadásul roppant körültekintők, a gyávaságig óvatosak, ugyanakkor durvák: gond nélkül elveszik a másiktól a falatot, ha tehetik. Úgy tűnik, irigyek is. Ahogy így meggondolom, egyes tulajdonságaik kísértetiesen ránk hajaznak. Emberszabásúak, bár nem értem, mit beszélnek… Lehet, jobb is így… Még megijednék tőlük.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.