Tráser László
Cédulák (47.)
– ilyen nehéz, majdhogynem háborús időkben milyen mosolyogtató, komolytalan szó a szerelem… Édes Istenem, ilyet emlegetni most, amikor Európa zajlik, Kína gazdasági fejlődése egyre lassul; Putyin soha nem látott méretű hadgyakorlatot rendelt el a Távol-Keleten... Amerika vezetői komolyan szoronganak, mi lesz ha Edward Snowden tényleg előadja a lopott holmit és kipakolja, amit megszerzett, kiről mit halásztak le szuper titkos titkosszolgálataik, kik voltak tettestársak és mennyire… Egyszóval ilyen háborgó világban komoly ember nem szólhat a csacska szerelemről. Mindeközben nyár van és az emberek, mint megannyi arany színű tiszavirág, rajzanak a vizek fölött. Ez az Élet természete. Háborús időkben is fogantak és szültek az asszonyok, most pedig hivatalosan béke van, bár néhány tucat országban hevesen tüzelnek, robbantanak, bombáznak. A lány, aki a bolt előtti járdán összeforrva búcsúzik a fiújától, nem olvas újságot, és mint mondja, csak szerelmes filmet néz, ha nem alszik a fáradtságtól. Minden a szerelemről szól ezen a világon, közli a maga számára is meglepő felismerését. Pedig már minden lehetőt elmondtak erről az észvesztő állapotról évezredektől fogva, onnantól, hogy Ádám és Éva… És ez a lány most mégis újra átéli, amint vakon tapogatózik érzései zűrzavarában, mint tette talán az első asszony lányságában. Az Élet lebírhatatlan.
„… amit adott, megrontja az Idő:
Lemarja friss hamvadat Ifjúság,
Ráncokat vés a szépség homlokára,
habzsolja létünk kincsét, legjavát,
nincs, amire le ne csapna kaszája.
De bárhogy dúl is vérengző keze,
Dalomban Te mindig dacolsz vele.”
Shakespeare: LX. szonett, részlet
– esti hírböngészés, ami egyre veszélyesebb az alvásra, mert zaklató. Pedig egy kicsi ország nyelvén nézegetem a közismert hírportálokat, és nem is valami különleges napon. Halálos, vagy halállal fenyegető hírek sorjáznak a képernyőn, miközben hallom, amint a földszinti teraszon egy lány, már kicsit részegen kacarászik barátaival, hosszabb ideje. A hírek sodródó, pénzügyi válság sújtotta Európáról és messziről mind sebezhetőbbnek látszó Amerikáról szólnak, bár köznapi tapasztalataink csak a folytonos bizonytalanságot jelzik. Amerika változatlanul világhatalom és Európa gazdagsága, a gyarmatbirodalmak óta itt fölhalmozott javak bősége is tovább gyarapodott az elmúlt években. Mégis terjed a bizonytalan közérzet, a sok évvel ezelőtt csak tudóskodó képzelgésnek tűnő „jövősokk”. Félelem a Jövőtől! Tény, ha életük delén túljutott emberek beszélnek manapság a fiatalokról, azt mondják: nem irigylem őket! Nekünk jobb volt, kiszámíthatóbb világban élhettünk, ma billeg minden, nem tudni, mi vár a gyerekeinkre…
– ha még van szabad kedvéből, csupán érdeklődésből olvasó irodalomtörténész, talán olykor megdöbben, milyen rendkívüli mértékben megváltozott az európai irodalom tárgya, célkitűzése, hangvétele, mondjuk Szophoklész drámái óta. Akkor még mindent olyan rettentő komolyan vett a szerző, a dráma mindenekelőtt tanított, hősei magatartásukkal példát adtak, miként éljenek az athéniak. A drámák szereplőinek Törvények világították az utat, ha önhibájukból, vagy éppen a Sors szeszélye folytán letértek erről, megtörtént a tragédia. Mára az irodalom gyakran öncélú fecsegés, esze ágában nincs tanítani, kivált történeteivel példát mutatni. Különben is, kinek tenné, ki hallgatna a szerzőre, mint akkoriban? Nincsenek egyértelmű erkölcsi törvények, legföljebb jogszabályok, de azok sem belül lakoznak, a Lélek házában. Valós történetek megjelenítési formája korunkban a film, az ilyen tárgyú regények olvasottsága legalábbis kétséges. A látszat mögötti valót bemutatni kívánó könyv általában túl nehéz olvasmány ahhoz, hogy besztszeller legyen. Márpedig a piacról él mindenki, a kiadó bizonyosan. Márai már az 50-es években írt a művészértelmiség pártpolitikai függetlenségéről, önálló politikai álláspontjáról, ami nem több illúziónál. Babits még úgy fogalmazott: vétkesek közt cinkos, aki néma, ezzel megismételve J. Benda jajkiáltását Az értelmiség árulásáról a fasizálódó Európában. Aki ezt az erkölcsi kötelességgé tett szóláskényszert, a hivatalos politika bírálatát a Kádár-éra kemény korszakában, pláne Rákosi uralma alatt betartotta volna, rögvest az életét kockáztatja. Hazánkban mára alapvetően megváltozott a helyzet, hiszen két – talán három –, tehát több pólusú lett a politikai színtér. Mégis öncsalás feledni, a sikeres művész szinte kivétel nélkül tartozik valahová. Nem föltétlen szekértáborhoz, de kézenfekvő, hogy a kurzus-médiához, legalább annak holdudvarához, az „elvárt” jó, helyes közéleti álláspont képviselőihez – vagy éppen ellenkezően. Esetleg, ha megengedheti magának, valami tisztes távolságba húzódva félreáll. Képzőművész, alanyi költő, zenei alkotó ezt könnyebben teszi, mint prózaíró, filmes. Amikor viszont fordul a választási kerék, könnyen fordul a vonzásirány is. Ilyen megosztott, egymás politikai kiiktatására törő társadalmi helyzetben, mint a mai, a demokratikus, megengedő módban folytatott problémakezelés egyre inkább fölösleges cicoma, luxus. A langyosokat most is kiköpé az Úr az Ő szájából… Nem ahová a szíved diktálja, hanem azokhoz állsz, akik vállalnak és fizetnek. Szerkesztőségben dolgozni manapság, akár művészként is, kikerülhetetlen elkötelezettséggel jár. És nem csak úgy, ímmel-ámmal, hanem beöltözve teljes vértezetbe! Nincs felmentés, nem elég részben vállalni a lobogón hirdetett kizárólagos igazságot. Annál kevésbé, mert a művész bármikor lehet megmondó ember is, ha a klán azt kívánja tőle. Ha egy lap „azon” az oldalon áll, minden szerzője ott sátoroz, legföntebb vélemény kifejezésük formájában különbözve. Akik a másik szektorban teljesítenek, nekik sincs szükségük útitársra, tudják a dolgukat. Amint enyhült az egypólusú Kádár-diktatúra, megtűrték, nemzetközi- és hazai-hírnevük arányában felkarolták az útitársakat. Ma már nem így, a részben eltérő vélemény nekünk nem kell, vallja mindkét fél. S mivel nincs összetartó kötőerő, a nemzethez, valláshoz tartozás, mely a tényleges vagy látszólagos politikai ellentéteket fölülírná, uralkodik, mára megszilárdult a megosztottság a művészvilágban is. Reményfonnyasztó, nyomorult helyzet, föloldása egyelőre - kósza álom.
– éles, sivító hangon cserregő fecskék árnya suhan a házfalakon, feketeöves, sárga lódarázs dönög a kitárt erkélyajtón, elszáradt fehér szirom gyűrődik a kövön, csak a hangyák szorgosak. Maradna ilyennek, mondják – de nem tesz kedvünkre a Nyár.
– érdekes elfoglaltságot jelentő, de legalább annyira reménytelen vállalkozás: rendbe rakni a könyveket. Ráadásul, ami korábban még reménykedésre adott okot: ha most nem is, majd később, egyszer, jobb időkben elolvasom… Mára az ilyen szöveg álságos lenne. Egyszóval végleges mulasztásnak tűnik, ami olvasatlan maradt. Hegel filozófiatörténete még fölidézhető emlék, az ókori kínai bölcselők, tartok tőle, hiába várnak sorukra. Diderot több kötetben most is fölösnek tűnik, az enciklopédisták különben is szerettek fecsegni. Szabó Dezső tanulmánykötetei előre kerültek, újra meg kellene nézni, legalább a témáit. Vaskos könyvei kissé rikító borítójával, Németh László dolgozatai. Talán az Átkok, regék, imádságok régi magyaroktól, mondókáik gyökerei gőgös Attila királyig nyúlhatnak, vagy fényévekkel mélyebbre… Illyés kötetei és versgyűjteményei. Haszid történetek, külön tanulmánykötet a kelet-európai zsidóság történeteiről, hatalmas vallástörténeti összegzés, azután a Popul vuh meséi a Közép-amerikai népek eredetéről, amikor isteneik megismertették őket a csodás kukoricával. Húsfogyasztásuk döntő hányadát már a varázslatos növény megjelenése előtt is – elesett ellenségeikkel fedezték. És akkor, vagy mások után, de – váratlanul előbukkant a Kék könyv! Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Mellékesen említve: Rajk nevét nem ismeri a számítógépbe táplált névtár. A könyvet még az ekkor külügyminiszterré „lefokozott” Rajk 1949. májusi, titokban (!) tartott letartóztatását, szeptemberi 6 napos tárgyalását, majd a hetedik napon (micsoda ördögi párhuzam!) kihirdetett ítéletet és a kivégzést követően adták hírül… Mára erősen megviselt rémségek. Rajkot és több társát fölakasztották, a fővádlott feleségét letartóztatták, 4 hónapos fiukat állami gondozásba vették, egyben nevét „fölsőbb utasításra” megváltoztatták, egyszóval a gyereket „negligálták”. Emberi sors Kelet-Európában, az 1950-es években. Akik addig is földre szállott vezérként tekintettek a Párt és a nép bölcs és félelmetes kormányosára, Rákosira, vakon szörnyülködve a vádlottak árulásán, elhittek a bűnbandáról mindent. Alig 7 évvel később, 1956. október 6-án Rajk Lászlót több tízezer gyászoló, fölháborodott ember jelenlétében, a munkásmozgalom hősi halottjaként, mint a „személyi kultusz” áldozatát újratemették. A bölcs vezér ekkor már bukott, még a távolból is fenyegető politikusként, szovjet kenyeret evett, bár távol Moszkvától. Magyarország Trianon utáni eszelős haláltánca új szakaszába lépett. Jóval később, már a rendszerváltás után jelent meg Hegedűs András, a forradalom előtti utolsó magyar miniszterelnök, Rendhagyó életek című kötete. Afféle visszaemlékezés és riportgyűjtemény, rendkívül izgalmas olvasmány. Többször is foglalkozik a Rajk – perrel, ezzel kapcsolatban tett egyik különös megjegyzése így szól: A Rajk-ügy valójában egy nemzetközi bűnszövetkezet jól megtervezett akciójaként folyt le, amelyben a magyar vezetők csak hazai szakértőkként jöhettek számításba. Az 1956-os forradalom előtti Magyarország időrendben utolsó miniszterelnöke már majd másfél évtizede van odaát, így nem tudhatjuk, mire gondolt e megállapításakor. Talán arra utalt, hogy Rákosiék is csak beosztottak voltak e szörnyűség kigondolásában, megszervezésében, végrehajtásában. Ugyan miért lenne ez lehetetlen? Azóta számos alkalommal láthattunk ilyet. Hamarjában JFK dallasi kivégzése, a Wikileaks, vagy éppen Edward Snowden akciója ötlik föl. Ugyan kik állhattak, vagy éppen állhatnak ma is a háttérben? Személy szerint nyilván nem azok, akik Rajk esetében, de „beosztásuk” (titkos akciók hivatásos irányítói) megegyezik.
– számára nem létező az Idő halandónak áttörhetetlen kérge, itt van és nincs, mint az Angyal-szárnyon libbenő Gondolat. Álmodban megjelenik, egyszeriben feledkezel mindenről, kezét szorítod, érzed, révbe értél, itt a biztonság, mire annyira vágyakoztál vele, megkapod, többé el sem engeded. De már ekkor tudod (álmodban történhet ilyen!), nem maradtok együtt. Akkor minek zaklat jöttével, kérdeznéd már éberen, de kisiklik kezedből, Angyal szárnyán messze száll. Mikor majd kinyitod a szemed, csak a boldogság emléke marad utána, hogy nálad járt, pillanatig, vagy egy egész percig együtt voltatok. Magányos gyermekként már nem is könnyezel távoztán, minek is tennéd?
– tetű. Ami azt illeti undorító egy rovar, de ha már előadódik, mert útravalóul kaptuk ezt is, nincs mit tenni, viselni kell. Itt pedig egy minapi megkapó emlékképben szerepel. Történt pedig, hogy az Idős hölgy, már közelebb a 100-hoz, mint a 90-hez, hajat mosott. S mert a gázbojler éppen tíz éve romlott el, de szerelőt nem enged a lakásba, lévén minek is tenné, csak pénzkidobás, így a rezsón melegített lábaskányi vízzel végzi a mosást. Mármint a lánya, maga is nyugdíjas, s a türelem már nem erénye. Most is hevesen szót emel a kevéske víz miatt, mondván, ha így viselkedsz, meg fogsz tetvesedni! A fenyegetés persze költői, mert az Idős hölgy havonta jár fodrászhoz, aki nyilván kiszűrné a nem kívánt élősködőket, már ha azok és ha csak úgy sétafikálnának a majd százados tincsek között. Ám a mama nem ezzel érvel. Inkább fölfortyan: na és, csak nem olyan szörnyű dolog az! Amikor nagyapát temették, egy akkora tetű mászott ki a koporsóból, hogy még! Erre csend és hallgatás, mert mit is lehetne szólni… Még hogy a nagyapa tetűt hordott volna vénségére, kinek a szüle egykor megbotozta a sírját, mert megtudta, daliás éveiben bizony megcsalta, sőt zabi gyereke is volt…
– fél újságolvasás közben leskelni az ablakból, mint rendesen. Szórakoztató és tanulságos, mert az embert ismerni meg, akik vagyunk valahányan s oly hasonlók! Nagy hasú, amúgy fürge figura festi a házkaput már második napja. Példás életet élhetnek, hol az asszony sétáltatja a mutatós ebet, hol az ember, vagy éppen ketten teszik. Amint gondosan festeget, arra jön egy nőszemély és kérdezhet valamit, talán úti célja felől. A fazon, kezében pemzlivel megáll a nőalakkal szemközt féllépésnyire, s ahogy elnézem, méretben összeillenének, de látom ám, hogy mutogatni kezd a bárányfelhős ég felé! Széles karmozdulatai nekem Freud szexuális elfojtás eszméjét idézik, a „lehoznám néked a csillagot is az égről” dallamára. Hirtelen föltörő gondolat hatására higgadtan rögzítem a régi diagnózist tulajdon elmeállapotomról, de hogy a figura még mindig ágál, széles mozdulatokkal mutogat, elbizonytalanodom. Lehet, hogy tényleg megtenné, ha merészelné? A nő vonakodva távozik, a fazon búsan visszatér a pemzlihez. Persze a vágy nem kapott szót, így nem is lehetett mit visszaverni. Már ha Freud fölismert valami érdemit…
– az asszony férje a kőgazdagok kasztjához tartozhat, már csak onnan gondolva, amilyen ütemben csereberélik vadiúj, látszatra méregdrága kocsijaikat. Régi, nagy házban laknak, mely kívülről úgy fest, méretei szerint akár három családnak is otthont adhatna. A nő nem dolgozik, de olyan sűrű lehet a napirendje, hogy olykor csak hazaugrik, a ház előtt parkol, be se férne a garázsba (!), kipattan a kocsiból, berohan a házba és ruhát váltva, már pörögve gurul is tovább. Néha az alkalomhoz öltözve fut a járdán, mint akit kergetnek, pedig nemigen lehet rajta egy deka háj sem. A minap valami otromba sárga gumókat kapdosott ki egy zacskóból és rágta-nyelte az utcán önfeledten. Nyilván fogyózik. Vajon értené, vagy csak megütközne a kérdésen: boldog-e? Ez minden ember rejtett-vállalt célja, de ahogyan elérjük, annak különbsége mentén, égen-földön járunk. Régiek hite szerint mennybe vagy pokolra jutunk. Különben a kőgazdagok macskája képmutató egy jószág: ha itthon vannak a gazdik, felém se néz, de ha elmennek, olykor még nyávog is a tettetett vagy igazi éhségtől…
– a királyság, mint mondani szokás, összetartja a nemzetet – mondja a műsorvezető magától értetődő hangon. Hja, 2013-at írunk! Európai példákat sorol, Belgium, Svéd- vagy Spanyolország, Norvégia és a mostani csillag, az angol trónörökös születése. Az újonnan trónra került belga király számára az elemzők egyértelműen megnevezték legfőbb feladatát: egyben tartani a szétfelé tartó flamandokat és vallonokat! Veteránként hallgatva a szövegeket az egykor lobogó induló ugrik be: „királyok, hercegek grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert feltámadt s él, az elnyomott proletár!” Nem is volt olyan egyszerű ezt egy szuflával végigénekelni, kivált felvonuláskor, május 1-én. Elmúlt ez is, vele az ifjúság. Ámbár a váltáskor a királyság átértékeléséről még nem volt szó. De ha úgy adódna – választhatnánk éppen királyt mi is, attól még demokraták maradnánk, mint a többiek… Kíváncsi lennék, ki mindenki vállalná fölöttünk a királyságot, végtére is a Szent Korona valami csoda folytán túlélte az évezredet, tehát az nem hibádzik. Európaiságunk viszont rögvest erősödne a koronás fő által, és mi is biztosan megszoknánk hamar, miként liberális testvéreink feudalizmust süvöltő átkait is. Legrosszabb esetben bevezetnénk a felekirályság intézményét, így akinek nem tetszik az uralkodó, lehetne pártütő. Visszatérnének a régi szép, összeesküvő idők, Petőfi verse titkon újra zengne: Akasszátok fel a királyokat!
– nemrég még boldog-boldogtalan vörös zászlót lobogtatott, amit később elrejtett vagy elégetett. Nem telt el sok idő, s mostanság nemzeti lobogóval hadonászik mindenki. S mindez olyan közegben zajlik, ahol gondolkodni kell valakinek azon, hogy magyarul vagy szerbül feleljen a kérdésre, hogy azután a gyanú elkerülése végett, szerbhorvátul válaszoljon. Olyan miliőben, ahol voltak apák, akik jobbnak látták, ha haláluk előtt sem mondanak el semmit. Elnémultak, hogy gyerekeik saját újukat járhassák, mert a jövő akkor éppen ígéretesnek mutatkozott. És hát: „Így vesztettük el apáinkat, az apáink meg minket.” Ebben a közegben nincs olyan momentum az újságosbódé előtt, az iskolában, a munkahelyen, a randin, este a kocsmaasztalnál, napközben a nyelvi forgatagban, amikor ne tolakodna elő a kérdés: ki vagyok én? Erre a felvetésre pedig olyan megrendítő reakciók is fölbukkannak, mint: „Az anyám jogán gyilkos, az apám jogán áldozat.” Részlet Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című Novi Sadról vagy ha tetszik, Újvidékről szóló városregényéből. Ó, Barátim, ha tudnátok, kis szófacsarással mennyire illik e néhány sor ide mihozzánk is! Nálunk nem a válasz nyelvet kell megfontolni, hanem a választ! Mellesleg éppen az előző évezredben tréfálkozott (valójában zokogott) ugyan ezen önazonosság tudaton (ki vagiok én?) ilyen kifordított szóval, Déri Tibor és Illyés Gyula. Akkoriban persze ajánlatos volt az ilyen lázító kételyt kicsit kicsavarozni, hadd fájjon a cenzor feje utána…
– újabban, ha nagy ritkán elér a csapadék bennünket, ez rendszerint zivatarral jár, az pedig csapkodó villámokkal. Az égi fények ijesztő látvánnyá váltak, a látóhatár alján, délnyugaton félkörben nyugtalanul cikáznak az elektromos tűzfények, közelebb-távolabb. Ülsz a sötét szobában, félted az „áramszolgáltatást”, továbbá a tv-t, számítógépet, telefont, térerőt, egyáltalán a világítást, és lapítasz, miközben föl-fölvillannak és olykor bevilágítanak ablakodon a fények. A hetek óta egyetlen esős, kellemes, hűvös napon kérdezgetem az éghajlattan tudósát, mi lesz itt néhány év múlva, milyen forgatókönyveket ismer a tudományuk? Természetesen többet, rövidebb-hosszabb távon is, de egyik sem emberbarát. Érzékeltetésül egy példázatot mond: gyerekkorunkban (azokban a néhai ’50-es években) szovjet példára átvettük a gyapottermesztést. Amikor kivezényeltek bennünket gyapotszüretre, emlékezünk közösen, a kisdiákok kezét összeszurkálta a fehér vatta barnára égett tüskés héja. Véres lett a hófehér gyapot. Lehet, hogy ma megint jó volna áttérni a gyapottermesztésre, tréfálkozik a tudós. A kukorica nem fog megmaradni az esőtlen időben, folytatja a jövendölést, a fölénk húzódó sivatagos éghajlat alatt, a szárazságtűrő búzafélék ellenben igen. Kényszerűségből át kell majd alakítani a növénytermesztés szerkezetét! Hüledezek. És ezt miért nem mondják el, kérdezhetném, de már nem akarom eljátszani az ártatlant.
– verébnyi méretű, sárgászöld madárka áll az etetőtányér peremén és két mag szétroppantása között ordít. Erős, átható hangon, hosszan kitartva cserreg. Valami olyat mond: cseerrrr! És a végén még bugyborékol kicsit. Muszáj odafordulnom, hogy kikémleljek az ablakon, amikor végre megpillantom őkelmét. Talán jobb szó, ha úgy írom le a hangját: sivító. Valami jelzésféle lehet, amelyben közli az erre kószáló haverokkal: ez az én etetőm, másnak – coki, hogy ne mondjam: kuss! Szerintem érzelmeinket tekintve (tulajdonom védelmezése, mélyen átérzett irigység) olyan nagy különbség nem lehet köztünk, bár ő ezt nem tudja, mi pedig nem szoktunk dicsekedni állati hasonlóságunkkal. Az föl sem tűnik neki, hogy amíg az Angyal engedi, a napraforgómagokat készen kapja – tőlem. A jótevő iránti közöny is olyan ismerős tulajdonság… Isten teremtményei vagyunk mindahányan.
– megint csak a történelem, mint egy lerúghatatlan koldustakaró, rajtunk marad minden körülményben, akár 100 év után is. Régi tollal írt cikket olvasok, mai lapban. Trianonban ugyan magyargyűlölet jellemezte a döntéshozókat (nem is értem, ez hogy jött át a cikkírónak), de igazából ezt a Horthy-korszak magyar uralkodó osztályának mérhetetlen ostobasága, gőgje generálta és a nacionalizmusuk, amely a végletekig fölerősítette a káros gyúanyagot (igaz, Horthy a Trianon utáni időszak emblematikus alakja, de kicsire ne adjunk). És amíg Nyugat-Európában a kommunisták két háború közötti és antifasiszta hősiességét ma is tisztelik, addig nálunk bunkó módon mind gyakrabban összemossák a náci és sztálini diktatúrát, aminek keserves következménye van máris (a szélső jobb erősödése), s méginkább lesz a jövőben, amiért megint csak aggódnak értünk az európai demokraták. Végső elemzésben természetesen a Habsburg Birodalom (Trianonban szentesített) felbomlása is a magyar uralkodó osztály bűne, amit még tetézett a császári kormány reformtörekvéseinek aktív magyar ellenzése is. Olvashatók továbbá Márai-idézetek. Márai mélyen megvetette, elítélte a „keresztény és magyar” úri osztályt, mely valójában ellensége a polgári nemzet létrejöttének. Ki ne feledjem a szerző „dicséretére” a sztálinizmus megtagadását, továbbá a Molotov–Ribbentrop paktum magyarázatát, mert az valójában az angol-francia külpolitika következménye, nem pedig a szovjet-német birodalom látványos közeledése. Ezt már Churchill is megírta, idézi bizonyítékul. Ennyi, és nyilván sokan vélik, hiszik, vallják ma is így, baloldali elkötelezettek. Keserves. Mintha néhai Révai József, Rákosi főideológusa egy kicsit engedett volna sztálini szigorából, de különben mozdíthatatlan lenne az igaz baloldali világkép a magyar síkságon. Márai védelmében csak annyit, hogy aki napló-folyamát olvassa, tapasztalhatja: bizony írt ő mást is, amit nem szoktak idézni. Őszinte volt, nem cenzúrázta önmagát, jóllehet így írni ma sem könnyű. És még valami, e merevedett nézet tálalásáról. Ez a klasszikus bolsevik s az újonnan megismert neoliberál tárgyalási mód: így van s nem másként! Aki nem hiszi, ne járjon utána, mert ellenség, sőt még rosszabb: retardált. Amikor tehették, megbüntették az ilyet – börtön, láger, a daliás Francia Forradalom idején Monsieur Gillotin találmánya is segített, megkurtított egy fejjel. Manapság csak megbélyegzik, aki rosszul szól, s ha a klaviatúrájából él, elég neki annyi is. Pedig az új szemlélet szerint, ó, mint a gyermekek nevelői, akik magától értetődőn mondják, mutatják a tutit, a sok rosszcsont kölke meg igazodik… szóval, ha a nevelő szól, akkor már tudjuk a dolgunk… Ám, bűnös világ: a Történelem újmódi szemlélete szerint képzelni is döbbenet: megengedik, hogy Te másként lásd, másként tudd. Na, persze csak házi használatra, elvégre a minap érveltek a túlzásba vitt demokrácia ellen azzal: más a sok évszázados demokráciák esetében s megint más, a mifajtáknál, a levélben szavazás. Ott biztonságos, itt kockázatos. Megkapó gondoskodás, szegény fejünkről.
– szabad magyaroknak ilyen úr nem kell! Nem kell! És még háromszor: nem kell! Így tájékoztat a készülő, Alföldi Róbert rendezte István, a királyról a városi lap színikritikusa. Mint olvasom, az egész színpad összeáll és kórusban ismétli a nehezen sem félreérthető kiáltást: Ilyen úr nem kell!!! Nagyszerű színpadkép lehet, végre egy tisztán, világosan megfogalmazott álláspont, hátha megérti és magáévá teszi ez a sok vidéki bunkó. Netán bekövetkezik a nyugati média évek óta szorgalmazott jövendölése, a lázadás! Esetleg egyenesen a nézőtérről vonulva át a főtérre! Bár ott most éppen egy fesztivál üzemel, sörrel-borral, pálinkával és válogatott sültekkel, birkapörkölttel. Mindegy, maradjon valami emlékük a későbbiekre is: ilyen úr nem kell!!! Az István, a király szegedi ősbemutatója – tán 1984-ben – a Fogadalmi templom derekáig érő nemzetiszín lobogókkal, a Kádár-kor szürkeségében a nemzeti színtől, érzéstől részegült, tomboló közönség (a városi legenda szerint) oly igen rémisztette a díszpáholy két nemzetes tagját, Komócsin és Apró elvtársakat, hogy utóbbi lövetést indítványozott félelmében. Pedig ő volt a díszbeszélő Rajk László temetésén, 1956 október 6-án – akkor inkább oka lehetett volna reszketni! Szóval, milyen érdekes, az urak egyaránt úgy vélik: ez a darab alkalmas néplázító! Mi meg csak veresre tapsoltuk akkor a tenyerünk…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.