Tráser László
Cédulák (30.)
– mire Mózes leért a Sinai-hegyről a kőtáblákkal, rajtuk a 10 parancsolat, népe már önfeledt körtáncot járt az Aranyborjú szobra körül. Milyen mélységes jelzésű kép! Csak néhány nap kellett, és megfordult a Szél. Amíg velük volt, meghatározta világukat. Amint elfordult tőlük, önfeledt boldogsággal süllyedtek vissza a megszokott léha, könnyű, céltalan életükbe. Mózes nehéz terhet rakott rájuk: szolgálni az Urat, tiszta élettel eljutni az Ígéret Földjére. Céllal élni, önmegtartóztatón élni megerőltető – hányódni a földön, kötelezettségek és felelősség nélkül: ez a siker. Ma különösen. Lehetőleg gyerek se legyen, a párkapcsolat is esetleges, ma itt vagy, de holnap már akárhol, szabad madár. Nyomot sem hagysz többet magad után, mint egy ugráló verébláb. Fiatalok tömegeiben terjedő álom, bódító, mint a mákony. És éppen a gazdag nyugati államokban.
– nemrégiben vizsgálták a sikeres londoni citybeli vállalkozások menedzsmentjét. Az derült ki, hogy a vezetők jelentős része még csak nem is közgazdasági iskolát vagy menedzserképzőt végzett, hanem: bölcsészetet! Igen, a tágabb látókör rugalmasabb döntéseket tesz lehetővé és szélesebb vállalkozói horizontot tesz áttekinthetővé. Az is kiderült nemrégiben, hogy minél magasabb végzettséget szereznek minél többen egy országban, annál „gazdagabb” lesz a társadalom. Igazolta ezt egy mélyre hatoló, több évtizedet átfogó kutatás, melyet a washingtoni Brooking’s Institution munkatársai készítettek. Az amerikai iskolákat vizsgálták a politikai hatalmi szféra és a piaci igények közötti vergődésükben. – Vekerdi Tamás: Öröm és kesergés című cikkéből idéztem, bár valamiként „tamáskodva”, mert éppen ma olvastam: Amerika is a gazdasági meredély szélén egyensúlyoz, és csak a magas minőségű, hasznosítható diploma nyújt biztos megélhetést. De ha ez a helyzet egy bizonytalan, vagy gyűlölködő, megosztott, forrongó országban áll elő, akkor a magánbiztonság is inog.
– és a jövő héten megbolondul az időjárás: visszatér a nyár, mondja az időjós, bele a képernyőbe. Megbolondulni megbolondult a lég rég, de helyénvaló így beszélni a nyilvánosság előtt? Manapság igen. Akit zavar, elkapcsol.
– becsült értéke szerint százezer dollárt érő érmegyűjteményt lopott el egy fiatal pár az Egyesült Államokban, hogy azután névértéken – a tényleges érték töredékéért – vegyen rajta pizzát, mozijegyet, kólát és ami még kell a kikapcsolódáshoz. Az érmék régi amerikai dollárok, illetve még kisebb címletű fémpénzek voltak. Az elcsent centek között akadt olyan negyeddolláros, amely akár 18 ezer dollárt – azaz névértékének 76 ezerszeresét! – is érheti. Ennyi a hír, és számomra a mai emberi világ lényegét mutatja. Kórkép. A tömegek tudatlansága és annak keserves következményei. Elitek uralják a pénzügyeket, szerkesztik az újságokat, a mozit, indítják a háborúkat, alakítják az ízlésed, és régóta meghatározzák a hálószobád… hol zsarnokság van, ott zsarnokság van… mindenki szem a láncban… Illyés Gyula még egy valódi kis kelet-európai országról írta, ma már ugyanez igaz a „fejlett demokráciára”. Zsarnokság, csak sokkal rafináltabb módon. Fortélyos diktatúra a modern demokrácia, miként az volt a hajdani görög demokrácia is, amit rabszolgák és metoikoszok tartottak el.
– a darázsról szólnék hozzád, nyájas Olvasó, de már rögvest magyarázkodnom kell, mert erről nem tudok magázódva írni. Szóval egy tányérnyi főtt csirkenyak adódott, amiből két nap után maradt egy féltucat. Én már régen nem eszek ilyet, végül is évtizedekig szerettem szopogatni, de mint annyi minden, ez is megváltozott idővel. Azt a hat főtt nyakincát, bőr nélkül, odaadtam a macskáknak. Illetve ez sem pontos így, mert először kitettem őket egy kupacban egy virágcserépre, az erkélyre, mondván, majd holnap ledobom a két cicának. Itt említem meg, az imént mutattak egy tudósítást Peruból, ahol egy kisvárosban, évente egyszer macskákat főznek és esznek. Előtte egy éven keresztül hizlalják őket, meg is mutatták egy csoportjukat, köztük egy olyan álom-kékszemű sziámit, hogy elgyöngültem. Én persze nem tudnék enni cicus-pörit, de végül is kannibálok is voltak, s íme: maradtak is. Lehet, én is ilyen lennék közöttük, bár remélem, mégsem. Tehát kitettem a nyakikat, másnap reggel ledobtam volna az egészet a macsiknak, de már amikor aznap délután kimentem, egy éhes darázs falta, tépte a főt nyakit, és amint letépett egy falit, vitte valahová. Másnap reggel kimegyek, nosza, ledobom a nyakikat a cicáknak, hát a darázs már ott van. Nem baj, ledobom vele együtt. De nem tudtam! Sajnáltam éhen hagyni. Kitaláltam: amikor elröpül a falatnyi hússal, ledobom mind, de egyet hagyok neki. Úgy is lett. De képzelheted, amíg ott voltam, bár visszajött a húsért, azt az egy nyakit nem találta meg. Na, mondom, ha ilyen ügyetlen, másnap ledobom azt is. De másnap reggel nem tudtam… Amikor jókor reggel kinéztem az ablakon, hát nem ott falatozott már azon az egy nyakon! Így azóta sem dobtam le a macsekoknak a maradék egy nyakat… Mondom, ezt meséltem volna el. Ám hallottam egy olyan történetet, hogy a fülem kétfelé áll azóta is. Minap jött haza egy világkörüli hajóútról két utazó. Afféle nagyobb vitorláson hajózták körbe a Földet, s amint ilyenkor lenni szokott: tengernyi élmény, kaland, izgalom. Történt egyszer, meséli egyikük, hogy kikötéshez készültek, de olyan sziklás, hajókkal is sűrűn lepett partszakasz felé igyekeztek, ami miatt óvatosan várakoztak kikötés előtt. Bár az álldogálás is veszélyes volt, lévén a víz hullámzott, a szél fújt, menni kellett volna. Egyszeriben vad fütyülést hallottak és delfinek tűntek föl a hajó orránál. Hárman is nekiúsztak az orrnak és néhány fokkal arrébb lökdösték, majd vonalba sorakozva mutatták a biztos utat, a biztos utat a kikötőbe. Ők szinte dermedten követték a parancsukat. Biztonságban partot értek, és csak később kezdték kérdezni maguktól: miért segítettek nekik, honnan tudták, mit akarnak, és miképpen határozták meg azt az arasznyi irányváltást, ami segített? Földlakók vagyunk valamennyien, még ha az Ember lenézi, sőt gyilkolja is a rábízott hús-vér lényeket. És a növényeket, melyeknek finom érzései vannak, meg mindazt a sok rejtélyes meg csodálatos lényt, amely egykor benépesítette a Földet. Ha valamiért félelmetes már a közvetlen jövő is, ha valamiért ijesztő a Holnap, hát ezért az...
– ó a Búcsúzás, Barátim! Fivéreim és Nővérkék, a Búcsúzás. Szeretőnktől, Testvérünktől, Szüleinktől, Gyermekünktől és végül az Életünktől. Keserves. Fohászkodjunk: ne érjünk meg ilyet. Megnémulnék, megkukulnék, hang nem jönne ki a torkomon. Mert ép ésszel nem lehet… De innen nézvést, ha „csak” a szerelmem… És mikor rám szakadt, amikor egyszerre éreztem, hogy értelmetlen minden erőfeszítés, hogy magamra maradtam itt a zúgók között, az ismeretlen Démonok szakadékos völgyeiben… A fájdalom, ha hitted, hogy csak amolyan lelki baj… Istenhez fohászkodsz, küldje melléd az Angyalt őrnek, kalauzoljon e földi téreken. Azután, hogy rájössz a Titokra, már nem is fáj annyira. Csak ne fordulj el a Világtól, csak ne hidd, hogy nem segíthetsz másokon, vérző szívvel akár. De amíg teheted, szeress, élvezd a Boldogság cseppjeit, ki tudja, mikor kapsz megint a bíborszín percekből... Ott a sarkon találkozunk, mondtad futva a Tavaszban. Csak később értetted meg, Áldó Kéz segített odáig is…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.