Tráser László
Cédulák (29.)
– apu a telefonszámlán bukott meg. Pedig előtte már minden létező esküvést letett, többet sohasem… de mégis. Ráadásul ugyanazokat a számokat hívta, meg azok is őt. Anyu előbb elköltözött a két gyerekkel apu után, majd, hogy megjött a mobilszámla, jó tanácsért a nagyobbik gyerekhez fordult, aki még ovis, de mégis ő hozta meg a döntést: úgysincs velünk sose. Ámbátor apu másként látta, hiszen anyáék elkötözése után bejelentette: kár, mert neki jó lett volna így is, sőt. Nyitás kifelé, miközben a családban maradhatna a szeretet. Csalódott, hogy így nem kellett nekik…
– Stohl András naponként beszélget halott színésztársával, akivel azóta is egy öltözőt használ. Kaszás Attilával… Igen, mert jólesik látni mindkettőnk nevét a névtáblán, mondja Stohl, és valahányszor belépek közös öltözőnkbe, mindig megkérdezem tőle: Na, milyen volt, Attila? A napja, az előadása, bármi, ami történt vele, és szinte hallom, amint visszakérdez, ahogy mindig is szokta, és akkor én mesélek neki. Ez így viccesnek hangzik, hiszen ez nem normális helyzet, de én is csak egy ember vagyok, aki emlékezni akar a szeretteire, és én így emlékezem. – Stohl, lám, értőn kezeli a médiát.
– szombat esti lottószám-húzás, még mindenki reménykedik. A teremben ülők valamennyien kapnak kis 30 ezer forintokat, egyiküket kisorsolják, ő indítja a húzást, nettó egy milláért. Díjbirkózó küllemű, afféle kétméteres óriás, futva közelít a varázsgömbhöz, amit majd mindjárt jól megnyom, és akkor indulhat az ötszám. Életérzését firtató, hagyományos és buggyantott riporteri kérdésre odaböki „ez így volt kitervelve” (mármint az egy milla megnyerése), azzal már nyomná is a gömböt. A riporter még fölteszi a szokásost: mi a foglalkozása? Emberünk, mint aki tüskébe lépett, megáll, rámered a hülye kérdezőre, pillanatokig néma csend ülé meg a leget, majd, mint ki kútból ugrik felszínre, kivágja: szegény édesanyámat ápolom! Döbbent mosoly és hangzavar. Mi mást tehetne a derék maffiózó? Kies óráiban édes anyuját ápolgatá…
– mostanság, hogy derék ellenzékiek igyekeznek közgondolkodásunk első helyére tenni, ezért sulykolják a kormány, a hatalom, az árulók és kilövendők cselekedetét az örményekkel, eszembe jut egy hajdani történet. Talán a 70-es évek elején esett meg, hogy a szegedi egyetemről (akkor JATE) kiutazott egy csoport hallgató Jerevánba, az ottani univerzitásra. Vezetőjük aktív KISZ-es, elkötelezett fiatal férfiú, ideológiailag kellőképpen fölvértezett az osztályharc csatáiban való helytállásra. Kiérnek, és természetesen rögvest jön eléjük a konyak, pezsgő, nehéz örmény vörösborok, báránysült. Koccintanak, mint rendesen, egyik tószt a másik után, ékes oroszul, mint sajna az akkor még egyetlen közvetítő nyelven. A fiúk, lányok, magyarok, örmények pirosodnak rendesen, mikor a sokadik felköszöntő után a vendéglátó dékán kiböki az őszintét: két elnyomott kisnép, örmények-magyarok, igyunk a Szabadságra! A szegediek azt hitték, ütött végórájuk. Pedig még hány kör járt az után is… és mennyi tószt, meg vér!
– váltott az EU, már nem csak magánügy az Európa Bizottság számára a vallás! Hurrá, örülünk, ők a pénzosztók! Évtizedekig úgy kezelték: a vallási kutatási témákra, mintegy tudományos hobbinak tekintve azokat, nem adnak anyagi támogatást. Tehát a jó öreg Voltaire szelleme nem kísért, hanem jelen van, és kopog a fal mögül: tiporjátok el a gyalázatost – mármint az Egyházat. Semmi gond, majd kinövik a népek múló gyermekbetegségüket: a hitüket. Addig is megértéssel és sok teával kezeljük, de pénzt nem adunk templomaikra, csak mint műemlékre. Édes Istenem, ez a Te néped, dicső földrészed, Európa! Ha mi nem hiszünk, mondták az urak, majd jó útra térnek a megtévesztettek is. Európa a 20. század végén és tovább. Kelet-európaiaknak ismerős álláspont, Ivánék és hazai bolsevikjeink pontosan ezt hirdették. De hogy 2004-ben fogyasztói piacnak bevették ezt a sok nyomorultat is, aki tengődnek erre mifelénk, meg hogy évek óta, robbanásként terjed az iszlám, hát mostanság változtak odafönt az urak is. A bankókötegek mögül letekintettek, és a pénzükért már tudni akarják, mennyire komoly ez az új vallási őrület, nem a keresztényeké, mert azok nagy hányada már „jobb útra tért”, hanem a muzulmánok, ők mit akarnak?
– amikor kisgyermek voltam, anyám sokat sétált velem az akkori Kálvária téren. A fák között nekem barátságos fehér kőoszlopok álltak, afféle megfaragott emlékezők, Jézus utolsó útjának stációi. Sütött a nap, a kisfiú földközeli pillantása egyenesen óriásnak látta a nyárfákat, integető leveleik fölött a felhők, kitárult a világ. Anyám jelenléte biztonságot adott. Később elköltöztünk a környékről a város másik szélére, így már nem jártunk arra. Sok évtizeddel később hallottam, hogy a téren lévő évszázados templomromot ’56 után életveszélyesnek nyilvánították, s mivel „a lakosságot védve” nem merték felrobbantani, ágyúval szétlőtték… A térhez egy sugárút vezetett a belvárosból, ezt nevezték a régiek jámborul, Kálvária-sugárútnak. A szovjet katonák 1944 októberében jöttek be Szegedre, ellenállás nélkül foglalták el a várost. Az amerikai, angol repülők ugyan előtte bombázták a Nagyállomást, de különösebb kárt nem tettek benne, Szeged megúszta a háborút. Mégis, az új hatalom, mintegy kötelességnek érezte a város főbb útjait átkeresztelni, így egy orosz marsall nevét kapta a Kálvária, Magyar-ország teljes elfoglalásának napjára keresztelték a Boldogasszony-sugárutat, Lenin nevére váltották a Tisza Lajos, majd Kis-körutat, a nagykörúton pedig eltüntették a Berlin-szakaszt, elvégre a Hitleri-birodalom fővárosa volt… Boldog városi vezetők azt hitték, új világot kezdenek ebben a klerikális fészekben. A papoktól elvették a Dóm-téri kollégiumot, és az addigi piacteret átírták Marsról, Marxra. Mire mi fölnőttünk, már mindent elrendeztek. Azután elröppent az a bizonyos 40 év is, 1949-től ’89-ig, Rajk kivégzésétől Kádár haláláig és egyszeriben új korszak kezdődött. A városi tanács közgyűlése egy nap alatt visszaállította a régi utcaneveket, mi lettünk az öregek, a mostani fiatalok pedig már az újat tanulják. Azaz nem, mert a szüleik még az előzőben nőttek fel, ők még Marx - tereznek, bár Lenin nevéről már megtanulták, hogy coki. Mifelénk így forog a Történelem, mégis mennyi vérrel, halottal… Teszem hozzá, más (normálisabb történelmű nyugat-külföldi) ezt úgy sem érti, mi meg generációnként mind jobban elfelejtjük saját múltunkat. Ez akár még vidám is lehetne, ha éppen nem velünk esett volna meg…
– érdekes, de már évek óta azt látom, a menedzsment átlagéletkora egyre alacsonyabb, odakint a villanyszerelők meg egyre öregebbek, osztotta meg puszta megfigyelésen alapuló, nem tudományos felismerését a minap egy multi-cég vezetője. Ami azt illeti, villanyszerelőnek szakiskola után mentek valamikor, ma már ez túl alacsony minősítésű szakma, komolyabb szakközépbe nem is képeznek „csak” villanyszerelőt. Ha mégis, elmegy Londonba babys(h)itternek. Még a nyári szünet végén, tehát a pótvizsgák idején mesélte valaki: egy fizika szakos tanerő hölgy (ritka kincs, gyakorlatilag nincs is) tisztelte meg őket azzal, hogy eljött a pótvizsgára. Ilyenkor a tanulmányi szabályzat szerint össze kell hívni a pótvizsga bizottságot, mely diplomavédés lévén, megköveteli a rektor, a tanszékvezető professzor, a tanszak vezető professzor, a kérdező tanár, a jegyző megjelenését. Egyébként hőségriadó volt, és délelőtt. A diplomáért vizsgázó hölgy kicsit megváratta őket, késve érkezett, dugó volt az 5-ön, panaszolta. Kifújta magát, túlesett a vizsgán, és mindenki megkönnyebbülésére nem kellett „erőn fölül” emelni, megvolt a kettes. Amíg kiállították a papírokat, az egyik prof. megkérdezte további szándékairól, lévén kezdődik a tanév, hová készül? Még nem döntötte el, de azt hiszi a barátja után Angliába megy, babys(h)itternek. Bájos, igaz történet, életkép egy tudományos műhelyből.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.