Tráser László
Cédulák (26.)
− mennyivel többet keres külföldön, mint itthon, de mennyivel többe is kerül ott a létfenntartás, mint itthon! Összességben, persze, mégis jobban megéri orvosnak lenni nyugat-külföldön, mint ebben az itthoni sár- és korrupció-, meg ki-nem-mondva jobboldali fészek-ben, nosza irány hát kifelé! Mindezt részletesen bemutatva, táblázattal szemléltetve az első oldalon − egy egyetemi város napilapjában. Azt, persze, már nem lehet szemléltetni, amikor két nappal később a rákos kislány, elváltoztatott hangon (a többi beteg szintén!) azt mondja a rádióban, senkinek nem tudja föltenni azokat a kérdéseit betegségéről, amik foglalkoztatják, mert olyan kevés az orvos a kórházban, hogy nem érnek rá másra, csak a legszükségesebbek feladatok ellátására. Arról sincs szó a menjünk külföldre gyógyítani (de főként: többet, sokkal-sokkal többet keresni!) -szövegben, hogy a mamát meg a papát, meg a rokonokat és a többit is kivisszük vajon, hogy ott gyógyítsuk? Olyan nevetséges téveszmékről, mint a hazaszeretet, a hűség, a ragaszkodás, amelyekért köztudottan semmit sem lehet venni a boltban, már szó se essék. Amiként arról sem, hogy a nyugat-külföldiek körében a saját hazaszeretetük olyan magától értetődő, mint a Nap. Talán az 1970-es évek közepén készült az a kérdőíves „felmérés” Franciaországban, melyben arról is érdeklődtek: lesz-e, megmarad-e a gall kakas hazája 2500-ban? (Hazánkban a Mozgó Világ ismertette mindezt.) Érettségi körül járó francia fiatalokat kérdeztek hazájuk jövőbeni sorsáról. A példán felbuzdulva lelkes szociológusok nálunk is megismételték a kérdésfelvetést − illegálisan. A francia fiatalok nem értették a fölvetést: mi az, hogy megmarad-e a gloár országa félezer év múlva? Természetesen. Mint a Nap. Mint a szél. Budapesti kortársaik azonban bizonytalan válaszokat adtak. Olyasmit, hogy tudja a fene! Vajon tényleg tudja?
− mi hiányzik? Nevetséges, de az a félig, majd egészen kiszáradt cserép virág itt az ablakban. Főként olyankor, mikor látom az öntözéshez odakészített vizet, eszembe jut. És Marcel Proustnak igaza volt, az illat, de még inkább az a miliő, amelyben egy-egy esemény történt, mint foglalat őrzi az emléket. Amint fölidézed, mint hűs szelencét, ha nyitsz, ott lehetsz a múltban… Hiányoznak? Nem mennél vissza a régmúlt helyekre, ha lehetne sem. Legföljebb, ha rápillantanál, felhők mögül. Megadatik majd…
− amiképpen az osztálytalálkozókat szokás, úgy tartottak összejövetelt az 1950 és ’53 között a hortobágyi kényszermunkatáborokba deportált Csongrád megyeiek. Mórahalom adott otthont számukra, mint már évek óta, ami nyílván összefügg a homokháti város vezetésének emberi megértésével az évtizedekig üldözöttek iránt. Milyen szép lenne, ha ezt a magatartást egy baloldali irányítású város is vállalná, ábrándozik egy ma már nyugdíjas kolléga. Különben a hortobágyi lágerekről, szám szerint tizenkettőről, amelyekben mintegy 10 ezer embert aláztak porig, dolgoztattak, vertek, éheztettek, a mai Magyarország szinte semmit sem tud. Valami önpusztító kényszer-felejtéssel fertőzötten nem is akarunk rájuk emlékezni. Bizonyosan nem az évtizedeken át titkon szorongató félelem miatt. Mégis, egy ma is aktív orvosprofesszor, tavaly (ergo 2011-ben!) írta csak meg néhai apósa, az egykor ígéretes karrier előtt álló, kiváló fiatal nyelvész-kutató börtönéveinek történetét. Kérdésemre, hogy miért csak most jelentette meg vékonyka füzetét, kicsit furcsa mosollyal válaszolta: mostanra készült el. És vajon hányan lehetnek, akik már soha nem írják meg történetüket, mert még akkor mentek el, amikor nem volt tanácsos papíron megörökíteni emlékeiket? Mintha Csingiz Ajtmatov kirgiz író Évszázadnál hosszabb ez a nap című regényében is azért vittek volna el egy vasutast száz meg száz kilométerekre a legközelebbi lakott helytől, a hólepte tajga mélyéről másodszor is, hogy többé már vissza se engedjék, mert éjszakánként világosságot láttak a szobájában?! Mit csinál éjnek évadján? A konyhaasztal sarkán ír. De mit írhat? Házkutatáskor azután meg is találják följegyzéseit − börtönemlékeiről.
1950-ben egy szőregi családot négy gyerekkel, köztük egy akkor három éves kislánnyal együtt deportáltak az egyik hortobágyi táborba. Amikor a család maradékával az interjút készítettük, mutatott nekünk egy fénymásolt lapot, s azt mondta, ez az írás nagyon hasonlít ahhoz, amit ő is érzett akkor a lágerben. Íme:
Örkény István: Az otthon
A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót-kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.
− Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
− És akkor mi lesz?
− Akkor otthon leszünk.
− Mi az, hogy otthon? − kérdezte a gyerek.
− Ahol azelőtt laktunk.
− És ott mi van?
− Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
− Anyu − kérdezte a gyerek. − Otthon is vannak őrök?
− Ott nincsenek.
− Akkor − kérdezte a kislány − onnan meg lehet majd szökni?
− hiányzik a kiszámítható, „az évszaknak megfelelő” időjárás is. Nemzedékem még úgy tanulta: a mérsékelt égövön élünk. Mára naponként tapasztalhatjuk, nem így van. Ezt a kegyetlen leckét kényszerülnek tudomásul venni a fák, a bokrok, minden élőlény. A madarak is, amelyek közül, aki tehette, elmenekült a városból. Az egykor a Szentháromság utcára telepített gesztenyefák sora kiszáradt, a hőségtől összegyűrődött barna leveleiket már augusztus közepe óta hullatják, zizegő maradékukat forró szél sodorja az úton. Mi lesz velünk, ha így marad, és nem esik csöndes, hosszan áztató eső továbbra sem? Mi lesz a Tiszával, ami mélyen medrébe süllyedt? Meddig lesz ivóvizünk, hogy vetik el idén ősszel a jövő évi takarmányt és a kenyerünket? És még mindig nem kap észbe senki, nem akarnak imádkozni, földre borulva könyörögni az esőért! Gőgös, önhitt, ostoba emberek. A Király irgalmán kívül miben bizakodhatnak?
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.