Tráser László
Cédulák (9.)
− 1980 (?), meséli az egykor illetékes et. (gyengébbek, fiatalabbak kedvéért elvtárs!), delegációnk Moszkvába volt hivatalos. Útközben megálltunk Kijevben egy napra. Ukrán elvtársak (akkoriban bősz szovjetek) bevitték a magyar delegáciját az ottani Komszomol székházba. Tehát a magyar KISZ küldöttséget a nagy szovjet Komszomol kijevi fiókszervezete székházába. Vodkáztak. Amikor a magyar KISZ hazajött, mert egyszer minden jó véget ér, egyik tagja elmesélte otthon: képzeljétek, egy sokemeletes, négy tornyos házba vittek bennünket, az ottani KISZ székházába… a fiatal hazai komszomolec (KISZ-es, csak szovjetben) édesapja megszólalt a sparhelt mellől, emlékszem fiam, azt építettük három évig a hadifogságban…
− a Napóleon elleni „népek csatáját” végül is az oroszok nyerték meg Európának, csak úgy, mint a Hitler elleni fölszabadító háborút. Igaz, a francia császár vereségével is a jövőbe lökte a földrészt, a fasizmus visszarántotta volna a sötétbe, ha túléli a csatákat. A kétszeres orosz segítség különös ellentmondása, hogy miközben Moszkva a 19. és a 20. században is győzött, önmaguk és hódoltságuk hasonló zsarnokságban maradt, mint amit legyőztek. Sztálin 1945-től haláláig tombolt, újra felvirágzott a terror, tulajdon győztes katonáit, népét is irtotta, mintha csírájában taposta volna el azok reményeit, akik a legkisebb változásokat is remélték. Ezt a történetet úgy, ahogy ismerjük. A Napóleont legyőző hadsereg és nép megfenyítéséről már semmit nem tudunk. Pedig ez volt előiskolája a magyar szabadságharcot letörő Paszkievics herceg 1849-es seregének. Személyükben azok a katonák már nem szolgáltak a világosi fegyverletétel idején, de a cári (majd a sztálini) rendszer barbársága nem változott. A cár 1. számú testőr hadosztálya egyik (később száműzött) tisztje, Jakuskin így írta le a Napóleon elleni győzelemből 1814-ben hazatért gárdatisztek első, döbbenetes otthoni élményeit. Történt ez azokkal a katonákkal, akik a németeknél, majd Párizsban töltöttek hosszabb időt. Tehát amint partra szálltak Odesszában, istentisztelettel fogadta őket az Oroszország-szerte imádott, győztes Sándor cár. A szertartás alatt a rendőrség végig ütötte a kikötőbe tódult közönséget, akik örömükben közeledni próbáltak oroszhon katonáihoz. Végül aranytól ragyogó díszegyenruhában, remek sárga lován megjelent a cár, kirántotta szablyáját és a cárné lába elé helyzete. Ezt kitörő örömmel fogadta a gárda. Ám csaknem ugyanebben a pillanatban a cár lova előtt átfutott az utcán egy muzsik, írja a száműzetést megjárt gárdatiszt. Erre a cár megsarkantyúzta lovát és kivont szablyával a menekülő muzsikra támadt. A rendőrség azon nyomban deresre húzta a muzsikot. A Párizst járt gárdatisztek egy része elfordult a látványtól. Egyszeriben megértették, ők mások lettek az európai háborúban, de Oroszország nem változott. Hasonló élményeket éltek meg Sztálin katonái is. Miklós cár egyébként olykor belejavított Puskin verseibe… Sztálin nyelvtudományi értekezést, politikatörténeti és filozófiai alapvetéseket tett, ügyészei pedig kézben tartották a bölcsész- és humán-tudományokat. Gorbacsovig állni látszik az Idő. És később?
− mit „esznek” Magyarországon tatároktól az amerikaiakig? Kérdi tőlem szenvedélyesen egy hivatásos lélekbúvár, neuro- és pszicho- állapotaink vizsgálója. Mert a tatárok nem mentek tovább, megálltak a Dunán innen, a törökök sem Bécsbe, az oroszok is kijöttek az osztrákoktól, bezzeg minket nem engedtek, most is minket vegzál Amerika, az EU, miközben a románok és bolgárok megrögzött demokraták a világ előtt… Innen odáig jutunk, hogy ma is két Magyarország van, vagy több, nem csupán földrajzi értelemben, hanem lélekben, világlátásban is. Persze hogy jók a régi elnevezések ma is. Csak a veres sipkások most labancék, emezek kurucék. Kicsit még hangoskodunk ott a járdasarkon, majd teljes békében elválunk. A mellettünk elhaladók nem is sejthetik, milyen fontos ügyekről egyeztetett az ősz szakállú, meg az apró hajú öreg.
− mi az, miről már most, életünkben látszik: föltétlenül örökül kell hagyni a maradóknak? Meg lehet ezt a Titkot fogalmazni? Másfelől közelítve: van egyáltalán olyan fölismerésünk, amely mindig igaz és tudása mindenkinek hasznos? Vagy csak úgy elmegyünk, ha eljön az ideje s holnapra feledhető, hogy itt jártunk egykor is? Mit válaszolnának vajon a világ lakói, ha mindőjüket megkérnék, mondjanak egyetlen egyetemesnek tűnő tanulságot életükből… S mit mondhatok én, örökségül a Földlakóknak…
− lám, a régi szovjet történetek igazsága! Megyen a medve az erdőben, kezében egy nagy füzet. Dörmög: „kivégezni, kivégezni!” A róka meghallja, megkérdi: „Medve bátyó, én is rajta vagyok a listán?” „Róka, róka… rajta!” „Kihúznál, Főnök?”, kéri a róka. „Rendben, róka.” Ennyi. Panaszkodik a fővárosi fürdőigazgató a riporternek: „60 hektáros a Dagály-fürdő és nem lehet egy területet kijelölni, ahol dohányozhatna a vendég. Ez nem életszerű.” Megkérdik az ÁNTSZ helyettes főnöknőjét, segítene, merthogy hivatala még nem is válaszolt a fürdő márciusi levelére! A válaszolás folyamatban van, de addig is: a helyzet tényleg nem életszerű, a gyógyfürdő épületein kívül, a Dagályban is lehet dohányozni. Ez is ennyi.
− Kulin bán, néhai Dr. Bacskulin József szemész orvos könyve: Sem Kelet, sem Nyugat – legyen inkább Távol-kelet! És lám, igaza lehet. Peking pénzt hozhat Magyarországra, lehetnénk Közép-európai hídfő. Ha valóban létre jön az üzlet. A keleti őshaza, segítőn nyúlna utána menekült fiának, mint a mesében…
− Krasznahorkai László magyar író jelenkori szövege: „egyébként rémülten a félhomályban.” Kellő hangsúllyal ki sem tudnám mondani. Ráadásul mit jelent ez a szókapcsolat? Mintha nem egy emberre vonatkozna, talán a magyarokra, akik ugyan itt vagyunk, ugyan még láthatók, de évezredes Múlttal szakítva, vak Jelenbe lökve, Jövőtlenül. Cselekszünk, amint lehet, lassulón forgunk magunk körül, olykor némelyek még harcban a disznófejű Nagyúrral, de többségünk már megadná magát rég, felejtve álmokat, végre nyújtózva takaró alatt, nem tudva semmiről. Látók maradéka félve jövőt, hitét elvesztve, egyébként rémülten a félhomályban…
− Anyám útján… virágszirmokat nézek zúgó napsütésben, ragyogó madár-hangok alatt. A színekre nincsenek szavaim, szavakra fordítani látványukat meg sem kísérlem. Különben tegnap délután afféle pancsoló hangok hallatszottak az erkélyről, mire oda óvakodtam… két sárga csőrű feketerigó úrfi csapkodott, az egymás mellett lévő madáritatókban… boldogan visszahúzódtam, ne zavarjak. Ma kint maradtam az erkélyen „napszálltáig” amikor egy tegnapi fürdőző remegő bátorsággal előbb a virágládára, majd ott bujkálva előlem, leröppent az itatóra. Igyekeztem félszemmel pislogni, mozdulatlan. Beugrott a vizecskébe és előbb hangtalanul, majd belefeledkezve, szárny csapkodva lubickolt. Vajon a madár vagy én hittük több okkal, hogy jól átvágtuk a másikat?
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.