Tráser László:
Cédulák (4.)
− a történelmi kiállítások új iránya, magyarázza a történész: az oral history, az elbeszélt történelem, a személyes történelem históriáit, és a korabeli újságcikkeket, az aktákat, jelentéseket egymás mellett mutatjuk be a tárlókban. Döntsön a látogató. Milyen megkapó: nincs igazság, ha van is, mi nem erőltetjük rád, a véleményünket megtartjuk magunknak. Amit a látogató (aki egy másik világból érkezik, a bemutatottakhoz képest gyakran a Jövőből!) elfogad, maradjon számára az igaznak. Történik mindez a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján. Ebben az ügyben sincs végleges, egyértelmű igazság – sugallja az új irányzat… azt választasz, amit akarsz, a Te dolgod.
− a vásárhelyi Emlékpont Múzeum külföldi (nyugati) látogatóinak véleménye felől kérdez a riporter, mit mondanak, milyen benyomásokkal jönnek ki a múzeumból? Válaszuk mellbevágó: nem hiszik el a látottakat. Szerintük sokkal sötétebb képet festettek a Rákosi- és Kádár-korszakról, mint amilyen valójában volt, mondja az egyik tárlatvezető. A baloldali emberek nem ilyenek, tapasztalatból tudjuk, állítják a mi derék, mai nyugat-európai barátaink, akiknek nagyszülei idején még hivatásos csalók tévesztették meg Sztálin birodalmában az oda látogató, hinni vágyó szabadelvű írókat, művészeket. Tették ezt a politikai csepűrágók oly sikeresen, hogy nemzedékeken át hittek, hisznek a derék felszabadítókban, lényegében ma is. Sztálin halála után különben is megindult az olvadás, legföljebb az 56-os magyarok okoztak némi zavart ebben a békülékeny hangulatban, de már azt a rebelliót is rég benőtte a fű. A Szabadkán született Danilo Kiss még tudta, hogyan működött a Sztálini birodalom, de mára már minden elenyészett. Szolzsenyicin természetesen megírta a GULAG sziget-csoportot, ám ki emlékszik már erre a művelt Nyugaton? Az oroszoknál is legföljebb a bábuskák, meg a legvénebb taták, ha reszket még a sok medál, a kívül hordós ingeken… Nem kell csodálkozni, náluk is győzött a félévszázados hülyítés és elhallgatás.
− Szarajevó. Száz éve egy anarchista diák itt ölte meg a Habsburg birodalom kijelölt örökösét. Azzal a később annyiszor megismételt gyilkossággal kezdődött a valódi 20. század. Azóta szerb királyok, Tito, Milosevic uralták, még sem tudták megbékíteni Szarajevó népeit. Most éppen leült az ortodox szerb, a horvát keresztény és a muszlim bosnyák tárgyalni, de legföljebb ha elmélkedtek. A konferencián két szokatlan fogalmat is használtak a szarajevói helyzet jellemzésére: etno-kleriko-kapitalizmo és euro-diktaturo. Fordítani nem, inkább csak értelmezni lehet ezeket. Nemzeti önvédelem vallási túlhatalom formájában, vadkapitalista viszonyok között, illetve diktatórikus EU – ajánlat, demokratikus csomagolásban. Ha meggondolom, ismerős fogalmak nekünk is…
− zavart keltett az Európai Bizottságban a hír, hogy Olli Rehn alelnök, pénzügyi biztos meghívott néhány férfi újságírót az európai pénzügyi válságról tartott sajtóbeszélgetésre a brüsszeli székházban levő finn szaunába. Próbálom megérteni, mi undorít a hírben. Nyílván korszerűtlen személyiségem okozza, de képtelen vagyok elfogadni a kirakatba tett magánélet gyakorlatát. Nemzedékem még úgy nevelkedett, semmi közünk ehhez. Ma már tudom, ez hazugság. De azt is, hogy ezek ott fenn a tetőn, a falu bikája DSK, az 1968-as francia diákvezérből lett slicc-gombolós, hőzöngő EU „parlamenti képviselő” és legújabb dicsőségünk, a finn-szaunában pucéran párálló pénzkirály egyaránt taszít. S ha már idejutottunk, a számomra ismeretlen Vagina-monológok sem vonzók, jól lehet, mint olvasom: tökös EU Parlamenti képviselőnők adták elő a remekművet a brüsszeli palotában, Nőnapon.
− talaj-szintű kapcsolat a választókkal… az igenis lehet másként politizálni eszmével Parlamentbe került alakulat egy prominense bírta ezt kimondani. Lám, már ők is a megszokott mieink. Vivát!
− London dicső urai (vagy legalább is azok képmásai) aggódnak. Mi lesz akkor, ha egy feltörekvő új hatalom atombombát robbant a világűrben? A radioaktív sugárzás több várost, nagyobb természeti környezetet pusztít el, semmisít meg, mint ha a Föld felszínén robbanna a bomba… Ráadásul először azt hihetnék az emberek, hogy ez csak egy napkitörés, aggódnak Kanadában is, mert ők már ismerik a napkitörést… következtetésük: modern civilizációnk sérülékeny, nosza védekezzünk! Az atombunkereket építő amerikaiak is így félhetnek. Mi bezzeg csak vigyorgunk ezen is.
− amint tavaly Karácsonykor az erkély előtt megjelentek a varjak, most eltűntek. Egy-két csillogó fekete tollú madár még itt maradt, de már csak emlékeztetőn: itt jártunk köztetek. Visszajönnek? A fecskék tavasszal?
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol untalan.
De sokan e nélkül méginkább szoronganánk a (közeli) Jövőtől.
− kuncognak az élők: halottaink kiszolgáltatottak: nem tudnak visszaszólni! Méltatás: milyen nagy tudósnak tetszik lenni! Válasz: nekem könnyű volt, hiszen olyan mestereim voltak… és következik a névsorolvasás. Persze nevezettek, ha akkoriban tudtak is az ígéretes ifjúról, mint sok más között egyről, nem a választottról. Ott lehetett ő is, ahol a manna hullott, de ennél több aligha esett meg vele. A kútfőkhöz közel kerülni, asztalterítőről velük sajtot enni, fehér kenyeret törni - foglaltak voltak ott a helyek. Ma már persze a dicsekvésre nincs ellenvetés: a Mesterek odaát, a Tanítványok széthullottak elmenőben, aki maradt, hirdetheti magát. Már teheti. De semmi baj, így volt ez mindig is. A halottak engedékenyek.
− Hunyadi Mátyás az aranyérmen. Az ember tanult róla ezt-azt, de hogy ki lehetett valójában… csak az arcáról lehet leolvasni, inkább csak sejteni. Haja ma is viselhetőn afféle csuklyaformába rendezve, ápolt. Orra, mint hadvezéreké, ajka nem éri be korpa-cibere levessel, egész arca királyé, ki asztalfőn ül, nem alázkodik. Homloka, tekintete, és megint csak egész arca a mindent látott emberé, akit nem csapsz be, nem is merészelnéd. Már elmúlt belőle az élet iránti ifjúkori kíváncsiság, de még választana magának lányt, akit nem unna, szürcsölne még selymes óbort finom ívű arany serlegből, eltűnődne régi latin mesterek mondásain, összekacsintana velük a népnek szóló híg szavakon, hisz tudja jól, mint Ők is, hogyan kell mézes beszéddel szólni a köznek, és bölcsen üzenni az utókornak. Megtanulta kemény tusákban: mindig édes a legyőzött kínja, de tűztövissel mart véres fájdalom megtartani a Koronát! Védelmezni Fia életét, sőt remélni trónusát tulajdon halála után is, ezért most kell áldozni vagyont, elrendezni minden véres viadalt azokkal, ó azokkal a szörnyekkel, kiket nem győzött vesszőzni életében! És most mégis ezektől (!) kell békét vásárolnia János fia életéért, talán trónusáért, bízni álnok szavukban! Neki, aki már-már Cézárhoz mérte hatalmát! Minden ott az arcán. Meg az Idő, ó kegyetlen végzet, a múló Idő szorítása. Nem lehet búcsúzni, mint szeretne, Nap magasába emelkedve, méltósággal! Itt kell hagynia védtelen gyermekét, látva a végeken gyülekező kaftános veszedelmet, amit atyja legyőzött, de évtizedeken keresztül feltartani a török ármádiát, csak Ő volt képes! Mennie kell, pedig lelke még békétlen az örök nyugalomhoz. − Petőfi az érmen. Fejét picit előrehajtja, hullámos, lányos haja keretezi domború homlokát. Bájos gyermek, aki a szent világszabadságról álmodozott, s nem rendítette meg, hogy francia elvbarátai ehhez azért föltalálták, majd buzgón használták is a nyaktilót. A párisi nép egyébként eleinte tombolt az örömtől, amint vonaglik a már fej nélküli alak, majd az idő haladtával elunta a temérdek vért… Álmodó költőnk égő tekintetében mintha ott lenne a véres tüzek látomása is, ki tudja. Csak amily odaillő lehetett a Bastille szörnyű romjai köré, mondhatni az ottani gyilkosságok folytatásaként az utcai nyaktiló, annyira abszurd ez még Pesten is. Kossuthék nem is kértek a totális szabadság véres közjátékából. A felvilágosodás édes álmát pedig később gyorsan felülírta, hogy ha az embert szabadon engedik bilincseiből, mint eszelős gyilkolja társait. A Költő tekintete ködbe vész. Messzire néz. Sejtette: valójában csak álmot űz? Éjjelente már érezte karcsú mellében a bordái közé fúródó súlyos vasakat, tudta, szivárvány a világszabadság, Apostol pedig elárulta: a hazai sem több mint szívbéli látomás…
− Wass Albert regényei, Csoóri Sándor versei, esszéi nélkül nincs 20. századi magyar irodalom-tanítás, mondja valaki elszántan. Igaz, talán annyi megszorítással, hogy az így elképzelt új irodalomtanítás nyomán érettségizne az első teljes képzésű évfolyam. Ilyen nem volt száz éve se. A magyar irodalom egésze sohasem „fért bele” a tankönyvekbe. Ha a Költő igen, akkor előtte kiválogatták: Trianon versei, istenes versei, kommunista versei nem, az írótól ez a könyve jöhet, de az a regénye nem, elbeszélései közül ez kimarad, azokat meg egyszerűen felejtsük el. Nemzedékek végeztük a gimit, majd az egyetemet úgy, hogy bölcsészetet talán semmit sem tanultunk, mert nem volt kitől. Ha olvastál, mert érdekelt, megtudhattad. Különben?! Sem Bulgakovot, sem Paszternákot nem ismerte frissiben Moszkvát járt orosz irodalom szakos docensünk éppen föltűnésük idején. Szolzsenyicin?! Még kérdezni sem illett, jobb volt hallgatni. Faludy, Tűz Tamás, a teljes nyugati-magyar irodalom 1956 után… a két háború közötti hazai történészek, nyelvészek, földrajz tudósok, világjárók! Nem a tankönyvekben, tudósnak indult tanítványaik fejében sem léteztek, igyekeztek gyorsan kiverni onnan. Öncenzúra, gyorstalpaló. Világtörténelmet évtizedekig nem ismert a hazai tudomány, elvégre eleinte Sztálin nélkül, majd a Szovjetunió nélkül, később már csak Marx és Engels nélkül nem lehetett!!! Tudatlanok maradtunk? Olvashattunk, sokat.
− Csou en-laj talányos megjegyzése bukkan fel ismét, melyben elhárította a Nagy Francia Forradalom minősítését a múlt században, mondván: korai még. A Bastille lerombolása, a király lefejezése kétségtelen átgyűrűzött a lakott világokon, de hogy milyen tulajdonságainkat erősítette? Igazuk lett azoknak, akik szerint igenis gyorsítható az emberi haladás, ha erővel kényszerítjük és nem rettent vissza a sok puhány siráma?! Netán ami utóbb jött, a puha tenyerűek (a dologtalanok utcai kiirtását követően) az hozta volna a kultúra reménytelen hanyatlását? Az erkölcsös ember már a 19. században kiúttalan szakadékokba jutott, a Pénzhatalom többé leválthatatlan lett. Nietzsche vigasztalhatatlan fájdalma. Azóta a nemzetközi helyzet fokozódott, mára mindez természetes lett. Nietzsche rég halott, a Világ gazdátlan hajó. A parancsnoki hidat diktátoroktól félve, valakik lebontották. Nem is nézünk arra.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.