Tráser László:
Cédulák (2.)
– a bokornyi bimbók egyike, de szigorúan csak egy, hogy ismét megöntöztem a cserepüket, szóval nem sokkal reggel 9 után kiszínesedett. Eddig görcsösen összezárva várakoztak hetek óta a majdani virágok, hiába volt víz, kicsi eső, csak vártak mozdulatlan. Amikor dél körül ismét kinéztem az erkélyre, legalább húsz vagy még több színes bimbó mosolygott. Valami rejtett csatornán mind megtudta: aki színesre váltott, baj nélkül megúszta. Nosza, követték elsőjük példáját mind. Különben is sietniük kell, mert hátha megjön a tél…
– uralkodói hiába próbáltak ki minden receptet: a mindig kínálkozó zsarnokságot, az elhülyítő fogyasztói paradicsomot, az évtizedeken át csak folytatódó nagy zabálást, a bénító gagyit a filmekben, a médiában, a rafinált vagy undorító szexet minden mennyiségben, a piát, a ragályként terjedő füvet meg porokat, hiába minden, az Ember eddig még mindig fölemelte a fejét. Ha megvonták tőle szokott kábszereit, ami segített elviselni a létezés gyötrelmeit, ha kilökték a hidegre, ha ismét szembe találta magát démonaival… Isten az Embert teremtésekor szabadságra ítélte. Nem lett pórázos angyalai egyike, így ideig-óráig elbutíthatták, de még mindig fölemelte a fejét. Ám ha tömegesen szabadon cselekedhet, sokuk korláttalanná válik, sokuk eltéved. Eddig nem találtak erre helyes megoldást. A demokrácia áhított fügefalevélét már évezredek előtt elfújta a szél. A Történelem folytonos küzdelem a nagy eszmék megvalósulása ismétlődő kudarcaival. Ez idő szerint nem sokat tanultunk az elődök zsákutcáiból. Talán nem is vagyunk erre alkalmasak és a környülállások sem kedvezők. Nincsen mód, további következtetésre.
– az utóbbi éjszakákon két hajnalban is utcai könyörgésre riadtam. Nők sírtak. Rémülten, tehetetlenül viselem. Miközben eddig ismeretlen mértékű kegyetlenekről tudósítanak a világból, idehaza is ez folyik. A sötét utcákon, a lakásokban, s természetesen a hivatalokban, a hatóságoknál. Mert a sötét lelkű hatalmasok megtehetik. A jogvédő messze van és keze-lába akták, paragrafusok bilincsében. Mint évezredektől fogva, rendesen.
– délután napsütötte fényességben világítanak a sárga falevelek. Ragyogásuk utolsó állapota életüknek. Tavaszi zsenge zöldtől, őszi sárgulatig. Közben túlélték a perzselő nyári fény és hőség poklát, hiszen a fa mozdulatlanul maradni kényszerül, nem húzódhat árnyékba… Folyvást féltem, ága törik, törzse szakad, villámcsapás, fergeteg… De eddig túlélte. Most már készülhet a télre. Ha megéljük, a tavaszi napsugár majd ismét életre cirógatja. Ha megéljük. Felriadok, ha közelít?
– demokráciánk őrei, egyben elmaradottságaink nem szűnő ostorozói, egyszóval „a szellemi elit” figyelmébe ajánlható, hogy mifelénk még a családfa-kutatás is gyanús, ezért tilalmazott volt a rendszerváltásig. Hozzátehetném, az egyik napilap rovatcímét: hihetetlen, de igaz. Jámbor vagy éppen megszállott érdeklődők nem kutathatták a nagypapa, szépapó felmenőit, csak vágyakozhattak erre. Kinek tudnánk ezt elmagyarázni? Ki értené meg, teszem azt a gazdag Amerikában, vagy csak itt a szomszéd Bécsben, ahol akkoriban kóklerektől óvták a családfájuk iránt érdeklődőket, hogy mifelénk még a felmenők iránti személyes érdeklődés is tiltó listán volt? Igaz, a genetikát is burzsoá áltudománynak nyilvánító szovjet tudósoknak (Liszenkó, Olga Lepesinszkája… és magyar tanítványaik, mert voltak!) nyilván magyarázható volt a döntés. Talán még ma is vannak, akik ezt így vélik… elvégre minek a magyaroknak ez a nagy érdeklődés családi múltjuk iránt? Még a végén kiderítik, hogy milyen nagy emberek voltak az őseik… az meg csak elégedetlenséget szül jelenükkel…
–„legalább még tíz évbe kerül, amíg egyenesbe jövünk” – mondta videó-üzenetében a német kancellár. Hozzátette: az adósságok évtizedek alatt gyülemlettek fel, ami azt jelenti, hogy a válságon sem lehet egy csapásra túlesni.
„Igen fáradságos útról” beszélt, leszögezve: „ha Európának nem megy jól, akkor Németországnak sem, ezért mindent meg kell tenni, hogy Európában rendben menjenek a dolgok”. Mindamellett Angela Merkel szerint pesszimizmusra nincs ok, csak mindenkinek tennie kell a dolgát…
„Igen fáradságos útról” beszélt, leszögezve: „ha Európának nem megy jól, akkor Németországnak sem, ezért mindent meg kell tenni, hogy Európában rendben menjenek a dolgok”. Mindamellett Angela Merkel szerint pesszimizmusra nincs ok, csak mindenkinek tennie kell a dolgát…
Kijelentéseihez nem is merészelek semmit hozzáfűzni. Természetesen irigylem önmagába vetett hitét (megmondania a tutit) és világszemléletét, amivel halandó alattvalóira, ránk is tekint.
– öregség: Zs fölhívta egyik unokahúgát, hogy a napokban megtalált egy sereg régen vett fehérneműt, amit nem vett föl egyszer sem, és most beletette őket egy szatyorba, ezeket kellene elvinni, addig ne vegyen a rokon semmit, amíg ezeket nem próbálja fel…
– a halott után megmaradó Lélek, Jézus tanítása nyomán sokan hiszik így, szóval a Lélek állapota számunkra fölfoghatatlan, mert vele már nem történhetnek dolgok, nem kerülhet újabb kihívások elé, nem személyiség többé, csak egy csepp, amiben ott van Isten lehelete, amivel a Teremtéskor Életet lehelt az agyagbábuba s így az emberré változott…
– amikor a haldokló Istenét szólítva fohászkodik, az már csak egyetlen lépésre van az Imától, mondja egy pap. Lám, Isten nem fölöslegesen vetette a megaláztatás kénköves bugyrába.
– levélhullás ideje van. Levélhullató idő. Hosszú pókfonalak is szálldosnak a szélben, állítólag egy-egy pókocskát fuvaroznak téli szálláshelyére. Ha megérkeznek, s jó helyre. Az imént hatalmas gyümölcs poloska álldogált az asztalszélén, vélhetően a télre behozott sárkány-fácska csábította ide, hogy majd azt szívogatja a szűkös hónapokban. Mivel másik neve szerint büdösbogár, ezért egy pzs-vel megfogtam, és huss, az erkélyen ledobtam. De esés közben repülni kezdett és majdnem visszajött a szobába! Hűséges, de továbbra is büdös bogár…
– amikor a dalai lámát, arról kérdezték, mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban ezt válaszolta:
Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán
feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És olyan
izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy nem él sem a jelenben, sem a
jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán!
feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És olyan
izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy nem él sem a jelenben, sem a
jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán!
– elmúlás hangulatú őszi alkonyatok. A búcsú érintéséhez élned kellett sokat, lelkedbe befészkelni magát a Halálnak, így immár sejtheted a hulló levelek elégiáját, a Temető feloldozó, megmentő hívását. Itt jártál te is, tetted, amit lehetett, olykor fájt, máskor simogatott, ám félelmed nem menthet meg sorsod-tól, kövesd hát elődeid…
– egykori útravaló jótanács, mely hogy elhangzott is igaz: úgy látom Palikám, te nagyon érted a kortárs művészetet. Írsz, beszélsz róluk, nem fogod vissza magad. Mégis azt tanácsolom neked: inkább a halottakról beszélj, azokat minősítsd. Az élők bosszúállók.
– egy frissen szült asszonytól: Isten bizonyosan asszony, mert a férfiak nem bírnák ki a szülési fájdalmakat…
– hajnali álomból riadva, elborzasztó hangon, eszelős rémülettel ismételgeti valaki a sötét utcán: hol a bomba? Hol a bombám? Nem akarok meghalni, hol a bomba? Közben valaki beszél hozzá, nyugtatóan vagy inkább kérdő módon, mintha kikérdezné. Megnézem az órát, mert hátha tényleg… 5 óra múlt 11 perccel. Utóbb tényleg hallatszik valami robbanásféle, de hogy ez az lenne…
– grafiti: az emberiség intelligenciája állandó (mennyiség?) lehet, de most már 7 milliárdan osztozunk rajta…
– amíg körülötted vannak, addig szeresd őket! Egyszeriben csak eltűnnek, elmaradoznak mellőled, már hiába kapadozol utánuk, nélkülük vagy megint… Nem így akartad, tudom. De, csak amíg veled vannak, utána fájó emlékük ha őrzöd, sosem volt Kevesem…
– tényleg ez a vége az európai embernek? Újabban a mayákra, meg Nostradamus jóslatai felől kérdeznek. Még ha Ő tudta volna valamikor is, mi következik. Persze valamit (!) tudhatott. Vannak kiváltságosak, akik szeme előtt résnyire meghasad a színpad-függöny. De akkor és annyira amint ők szeretnék?
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.