A bobdai templom
Nem tudni, miért éppen ide építették a templomot, már akkor sem voltak hívek, mondja az atya. Kilométerekről látni a kupolát, az állapotát azonban csak miután a közelébe érkezett az ember. Az ezüstösen csillogó borítás nagy foltokban hiányzik, úgy hámlott le a korhadó deszkákról az elmúlt évtizedekben, akár leégett ember hátáról az elhalt bőr. Csoda, hogy tetején a kereszt még ilyen jól bírja. Sok kisebb, esetleg egy nagyobb vihar valamikor nyilván megemelte az egész tetőzetet, ezt a pazar félgömböt, s jó fél méternyit odébb taszította. Még nem zuhant le. Még csak „csálén áll”. Ha majd egy, a szokottnál erősebb széllökés ismét belekapaszkodik, s a bejárat fölötti tornyokra löki, végleg megpecsételődik az épület sorsa. A bejárat két oldalán emelkedő harangtornyok közül az egyik már most is csonka, hajdani kupolájának nyoma sincs.
Románajkú fiatalasszony nyitja a kovácsoltvas kerítés kapuját. Valójában a nagymamája a kulcsok őrzője, de egy ideje nincs jól. Nem, ő nem beszél magyarul, nem is tudja, van-e még magyar a faluban a nagyanyján kívül. Nem tudni, miért éppen ide építették a templomot, már akkor sem voltak hívek, ismétli az atya. Kegyúri templom, folytatja, nem része, nem is volt soha az egyházszervezetnek. Mikor elvették a családtól, az állam tulajdona lett, mikor, a forradalom után, visszaadták volna, a család nem tudott vele mit kezdeni, rengeteg pénz kellene, tengernyi pénzre volna szükség... Az atya megvonja a vállát. Így lett senkié, gondoljuk szomorúan, így vehette birtokba a pusztulás.
Az esztergomi bazilika kicsinyített mását, egy, nevezzük így, Esztergom Minort álmodtak ide a bobdai és csávosi Csávossy bárók, akik az Endrődyektől vásárolták a csávosi birtokot, valamikor a Kiegyezés idején. Végül Csávossy Gyula valósította meg az álmot, 1908-ban: Esztergom Minor elkészült. Holott már akkor sem voltak itt hívek, mondja az atya. Kinek építették hát, kérdezem én magamban.
1851-ben Fényes Elek munkája, a Magyarország geográfiai szótára szerint a Torontál vármegye Csene járásában fekvő Bobda községet „lakja 1056 n. e. óhitű”, vagyis 1056 Rómával nem egyesült, görög keleti vallású lélek. Negyven év múltán a Pallas Nagylexikon oláh és német lakosokról ad hírt, szám szerint 1407-ről. Újabb tizenhét év elteltével, mikor a bazilika elkészül, németek még biztosan élnek itt, egyikük emléktáblája ma is látható a bejárat mellett. Ők éppenséggel lehettek katolikusok. Viszont biztosan nem lehettek sokan. Kinek és mi célból épült hát az esztergomi bazilika kicsinyített másolata?
Csávossy Gyula, beszélik, nem csak templomot, de kastélyt is épített az akkoriban Papd néven ismert községben. Mára semmi sem maradt belőle, emlékét a világháló őrzi. Az a sors jutott osztályrészéül, ami a családnak a közeli Csávoson álló, még az Endrődyektől vásárolt udvarházának: az enyészet. Manapság a csávosi kúriából nem találhatnak a kíváncsiak egyebet, mint az istálló néhány düledező falát. A kalandor hajlamúak, bónusz gyanánt, ha megküzdenek a bozóttal, a családi kriptát is megszemlélhetik. Temetkezni azonban Gyula báró nem ott, sokkal inkább Bobdán akart (a templom egyik oldalsó ablakán be is pillanthatunk a sírkamrába) – ezért építtette volna ezt a haláltusájában is lenyűgöző építményt? Mauzóleumnak, porhüvelye örök lakásának szánta az épületet, s csak 1911-ben bekövetkezett halála után kezdték azt templomként használni? Egy 1910 körül kiadott, Báró Csávosi Mausoleum feliratú képeslap ezt a teóriát látszik erősíteni. A hívek kezdetektől fogva föltűnő hiánya ugyancsak.
Lehet, hogy a „kinek épült?” kérdésére a pontos válasz valahogy így hangzik: az építtető szándéka szerint nem kegyúri templomnak, hanem gigantikus családi sírboltnak készült ez a párját ritkító épület itt, Bobda közepén? Aki erre megvonja a vállát, mondván, nem mindegy már? – annak tulajdonképpen, szegről-végről igaza van. Hiszen nem sokkal azután, hogy Esztergom Minor elkészült, már miséket celebráltak benne. Templommá lett, bárminek is készült. A halál és az élet békésen megfért benne sokáig. Ahogy most föltekintünk bús düledékeire, muszáj látnunk, hogy a halál kiszorítja az életet, immár vitathatatlanul a romlás, az elmúlás az úr. A templom környékén bozót, a háta mögött kicsike művelt földdarab: krumpli, répa, zöldség. Konyhakert a senki földjén. Lám, mégis akad sarjadó élet az exitus árnyékában.
Az utolsó mise 1983 körül lehetett itt, három évtizeddel ezelőtt, emlékezik az atya. Közben megmásztuk a lépcsőket, nyílik a nagy faajtó. Elképesztő látvány tárul elénk: a padsorok a lecsupaszított oltár elé halmozva egymás hegyére-hátára, a kupola számos ponton beszakadva, fészkeikről fölzavart galambok röpködnek a fejünk körül, a padlón néhol lábszárközépig ér a galambpiszok. Az egyik fal mellett két darab Szent Mihály lova: a kisebbik a gyerek, a nagyobbik a felnőtt holttestek szállítására szolgált egykor. A bejárattól jobbra súlyos, régi faasztalok, egyik fiókjukban egyházi énekek kottái, német és latin nyelven, némelyik kézzel írva. A harangtoronyba vezető grádics előtt piros miseruha hever a porban. A karzat meztelen, törmelékes. Néhol több tucat letörött stukkót hánytak kupacba. A bejárattól balra eső harangtorony alsó helyiségében régi gyóntatószék, benne papi öltözetek. Üres ásványvizes flakonok, műanyagpoharak hevernek szerteszét, az ablakok beverve, az örökmécs felfüggesztésére szolgáló kötél árván csüng alá. A sekrestye rég beomlott, az oratóriumra nem lehet följutni, az odavezető ajtó előtt akadály tornyosul: a szépen faragott padok barikádkádja. A galambok izgatottan röpködnek, idegesíti őket a behatolók jelenléte. Fáj a lelkem, mondja az atya, miközben az egykoron az oltáriszentséget tároló szekrénykét vizsgálja. Egyik ajtaja letépve, a szekrényben, Krisztus teste helyett összegyűrt műanyagpohár…
B.Z.P.V.
Fényképek
