SzegediLap

…a nyolcvanegynehány éves kertjébe menet, üzent a 90 fölötti, kórházba került barátjának: mondja meg a Tamásnak, még élve látott. Ezt az asszony újságolta, akire az üzenetet bízta. Szegény Tamáskám elszédült a tükör előtt, borotválkozás közben, most kórházban van, elrepedt a feje – mondta egy füst alatt. Vágyakozz T. Olvasó a hosszú életre, de tudd – ára van annak! Igaz, mást sem nagyon tehetsz, mint fohászkodsz, hiszen még életed folyásáról sem dönthetsz, csak kérleled a fönt valók megértését. Esendők vagyunk, amit Teremtőnk bizonyára látott utunk elején is. Igaz, aki üzent magáról Tamás úrfinak, éppen kertjébe tartott gyalog Újszegedre, mint állítja, hogy életbe maradjon… − Tráser László cédulái

Az öregbarna, megkopott utazóbőröndöt gyakran nyitottam ki mostanában. Nagyapám emlékeit őrizgetem benne: szemüvegtokját, megsárgult képeit, két sámfát, amellyel a cipőjét tömte ki, személyes iratokat, cakkos szélű képeslapokat, melyeket mindenféle nénik és bácsik írtak neki. Erősen kötődtem ehhez a bőröndhöz, és nagyapámhoz is. Ő szerettette meg velem a várakat, az ólomkatonákat, a gombfocit. Tizennégy éves koromig mesélt nekem. Bolond lyukból bolond szél fúj, mondta gyakran, de nem igazán értettem ilyenkor, hogy mire gondol. – Mirtse Zsuzsa novellája

...Rajk László (építész) beszél egy dokumentumfilmben a „kérdezés nélküli létről”. Meglepő kifejezés, jóllehet tapasztalom ezt a múltnélküli életet, de mégis meglepő. Régen, többekre hivatkozva azt tanították, ha egy nép elfelejti a múltját – elveszíti a jövőt. Ma ez világméretekben történik. Nem nézünk vissza, előre meg hiába is tennénk, csak jön ránk az Idő…  nem is kérdezünk régiektől, minek? Tán ők sem értették, ami történt velük. – Tráser László cédulái  

Betegen feküdt. Nagy lélegzeteket vett. Már nem írt többet. Csak a legújabb novellája megjelenését akarta megélni. Még két hét volt odáig. Szörnyű ez. Szörnyű idő. De ki kell tartani. A mindennapos citromos tea tartotta életben. Meg a cigaretta. Nem kímélte szívét és tüdejét. – Dinók Zoltán novellája

a kisfiú szülei szétköltöztek. Apja először másik városba ment tanítani, előbb buzgón hazajárt, majd összeköltözött egy ottani kolléganőjével. A minap megállt egy autó a ház előtt, kinyílt az ajtó és olyan lassan szállt ki a kisfiú, ami nem illik egy ilyen kislegényhez, aki őszre megy harmadik általánosba. Valami irkalapokat tartott maga elé, és csigalassan ment a kapuhoz. Ott megfordult és kicsit ügyetlenül integetett az autó felé. De a vezető vagy nem látta, mert nem nézett oda, vagy csak sietett, így mire a kisfiú a fehér papírokat áttette a másik kezébe és ezt meglengette – már nem volt kinek. Picit még állt ott, azután a kapuhoz fordult és csengetett. Van olyan, amikor az ember „fölösen van”. Durván szólva nem kell senkinek. És még csak nem is tehet róla, egyébként mindenki jót akar. – Tráser László cédulái

Bíró József: Közhely

…Európa mulat. A főtér méretű óriási dalcsarnok pazar fényárban, a csili-vili színpadon angol beszédű népi együttes ropja torkaszakadtából az ukrán guggolóst, mindenki tombol, üvölt, szelfizik. Kijevben nincs háború, ide nem kőnek, mindenki él, az egetverő korrupciót eltakarják a mennyezetre vetített hatalmas, mennyei csigaházak, végre megjött az ünnepi vásárterembe Amerika! A Titanic zenészei addig játszottak a parancsnoki hídon, míg csak derékig nem ért nekik a víz. Akkor már annyira fáztak, és a tengervíz is beúszott a dobok gyomrába, a vonók vége vizes lett, majd a zongora-billentyűk között is felbugyogott a Tenger… a zenészeket egyszeriben elmosta egy hullám. Az utasok ész nélkül menekültek, a zenészek nem tűntek föl senkinek, nem is jutott nekik hely a mentőcsónakokban. – Tráser László cédulái

Pontosan ezért csinálták, s lám, a reklám máris elérte célját. Rajtad kívül most több ezer háziasszony ábrándozik rántáskeverés közben a viharvert berlini turista ballonról, s miközben szénné ég a lábosban a vacsora, gondolatban epedve várják odafönt a Pókembert. – T. Ágoston László novellája

Az első mondatokat – Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát – alig hallottam. De mire az énekes már arról dalolt, hogy az emberszív is úgy bolyong, oly egyes-egyedül, úgy tépi künn az orkán, mint az önvád itt belül – már visszarohantam az udvarra, és szaladt velem Soós bácsi és szaladt Vígh Jani is. Minden ajtón tódultak ki az emberek, az arcok a második emelet felé fordultak, ahol egy kis asztalkán állt az apám Szovjetunióból hozott lemezjátszója, amiből áradt, repült, szárnyalt a zene. – Bátyi Zoltán novellája

Az Üveghegyen túli Brilltenger menti szél zúgatta nagyerdőben bíróválasztásra gyűltek össze a választási korhatárt elért nagykorú lakosok: úgy, mint a süldő mangalicák, a fészekből kirepült gerlék, anyjukat elhagyó medvebocsok, oroszlánék hosszúkörmű kölykei, meg a többiek. Szóval mindenki, aki kidobta már maga alól a pelenkát. A bölcs bagoly, aki eddig ítélkezett a bűnözők és az utat tévesztettek fölött, egy reggel arra ébredt, hogy az ő okos feje fölött is eljárt az idő. Hullik a tolla, és billeg az orra hegyén az okuláré. Homályosan látja a legújabb törvényeket, és a bírói kalapács is megmegremeg a kezében. Leó, az oroszlán szánakozva nézte az igazságszolgáltatás kivénhedt bajnokát, és nyugdíjba küldte, mielőtt fölfalták volna az örökké és mindenre éhes hiénák. – T. Ágoston László állatmeséje