Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (101-102.)

 

− miért, hogy a gazdag nyugati népektől lenézett kelet-európaiak, leszámítva az ártatlan és harmatos lelkű eredendő humanistákat, végig ijedten néztük az ázsiai és afrikai fiatal férfiak bezúduló áradatát, amikor megjelentek nálunk? Miként volt lehetséges, hogy mi voltunk és maradtunk a barbárok, akik nyugati megítélés szerint most sem vagyunk képesek európai módon viselkedni, sőt a New York Times egy minapi írása szerint, a szerb határon lévő befogadó táborok egyenesen a holokauszt képét idézik a szerzőben! Miként lehetséges, hogy cedulak_szepia.jpgmiközben Amerika a mexikói bevándorlók ellen óriási betonkerítést emel és a határőröknek tűzparancsot adtak évek óta – eközben a magyar határőrizet maga a Gestapo, vagy az SS. Egy tapasztalt magyar kereskedelmi vezető, aki német egyetemeken tanult, csak az itteni M1-en jelentheti ki, hogy Berlinben nagy gond van, a bezúdult férfiak száz- meg százezrei nem akarnak megtanulni németül, nem akarnak beállni a termelésbe, miközben hosszú távú ellátásukra kell berendezkednie Európának. Mert egészen nyilvánvaló, Berlinben és Brüsszelben is rájöttek: szét kell teríteni a bevándorlók tömegeit, fizessen mindenki, nem csak azok, akik behívták őket… Európa természetesen még inkább és gyorsuló ütemben fog változni, valami mássá, mint ami akár csak az ezredfordulón volt. A népvándorlást idéző férfi tömegek a változás folyam egyik előidézői, akiknek azért sem lesz munkája, mert a nagyipari tömeg-termelés (pontosan, ahogy Marx jövendölte) automatizálódik, robotizálódik, tanulatlan, csak fizikai munkára alkalmas tömegekre nincs szükség. Ebből is következőn: hogy milyen jövő vár Európára, a Mindenható titka. Mindentudó, magabiztos, történelmi előrelátásunk megint egyszer csődbe ment.     

− olvasom: Ha kimondjuk a kolumbiai Modellin város nevét, két ember biztosan eszünkbe jut: Pablo Escobar és Fernando Botero. Előbbi a leghírhedettebb drogkereskedő, utóbbi festő és szobrász, világkarriert futott be. Látható a cikknél egy kép is a művésztől, nekem azonban az sem mond semmit. Legföljebb kicsit/nagyon gyermeteg kép, amint lelövik a nagy drogbárót. Ennyi és a bizonytalanság: szégyelljem tudatlanságom, ez lenne az újságolvasói átlag, még éppen beleférek? Ha összeszámolnánk őket, bizonyosan százával vannak "világkarriert" befutott festők, a gengsztereket meg sem lehet számolni. De mi a tudás mértéke? Mi kellene ahhoz, hogy képben legyek? Ki olvassa manapság Napóleon visszaemlékezését és Aquinói Szent Tamás fejtegetését a Létezőről? Hajdanában nekünk még ilyet mondtak: olvassál, nézz filmeket, képeket - ha társaságban szó esik róluk, hozzászólhass! Sőt még ilyet is: utcán nem illik enni! Manapság olyanok is vagyunk, mint kik az Atlantiszról jöttek...  Ha elmegyünk, ami a még ittlévőknél gyorsulva közeleg, már csak a katolikus papok és a megátalkodott bölcsészek ismerik majd Aranyszájú Szent Tamást? Koronként átrendeződik a világ, mást kell tudni ma a dolgok állásáról, hinni a jövőről, mint mondjuk az 50-es években. De hogy mást, mint azok születésekor, akik még ma is csak, éppen, ha húsz évesek… ez rémisztő. Az ismeretek megújulása áttörte a nemzedéki falat, írta Marx György fizikus az 1970-es évek közepén, amiről akkor észre sem vettem: milyen elegáns fogalmazás, beláthatatlan távlatokkal. Ma szeretnék találni valami kapaszkodót, ami megtart a közelgő viharban, mert dübörgő hullámai már a kapukat csapkodják… 

− tudományos ismeretterjesztő tv-csatorna, talán világszerte a legnézettebb. Egyiptomról, a Nílus életerejéről, áldott vizéről peregnek a képek. Mutatják az évezrede, vagy sokkal korábban kiépített öntözőrendszert, a csatornahálózatot, zsilipekkel, árkokkal, amelyek folyamatosan megújítva ma is működnek, termővé teszik a vidéket, sok millió embert táplálnak. Azután egy mai tudós ember, kellő komolysággal, tudományos titulussal, elismert angol, vagy amerikai egyetemről egy kurta mondatban közli, hogy a majd hétezer kilométer hosszan folyó víztenger, a Nílus évenkénti áradásaitól a mai egyiptomiak ősei sem pánikoltak, hanem „föltalálták” az öntözőrendszereket. Így mondja: föltalálták. Jelzem annyi mindent föltaláltak már eddig az emberek, kardot, puskát, atom tengeralattjárót, kanálban a mélyedést – könyvnyomtatást, azok ott a távoli múltban az öntözést is. Látjuk a vízkiemelőket, egyszerű és kiművelt zsilipeket, az ásóként használt kapát, amint csatornát ás. Minden rendben, föltalálták. Gondolom egyszerre a folyó egész hosszában, különben akik éheztek a csatornázott növénytermesztés hiányában, kifosztották és eltakarították az útból azokat, akik már öntöztek. Igaz, az egyiptomiak különösen gazdag mitológiája, mondavilága megörökíti isteneik nevét, akik tanították őket, azokét is, akik piramisokat emeltek, így Thot istenét, aki az írást adományozta az embereknek, hogy megőrizzék tudásukat, a közelgő vízözön utáni időkre… De modern és tudatlan világunk szellemi alkimistái a 18. századtól fogva materialisták és legfőképpen szabadok. Ami nem magyarázható a józanész szerint, ők azt is megmagyarázzák. Saját, kis világukba zárult, közönyösen csodálkozó, nem különösebben tudni vágyó kortársaink pedig elfogadták. Mindegy, csak ne fájjon!           

− klinikai, kórházi orvosok tucatjai, fehér köpenyben a május 1-i felvonuláson összekapaszkodva meneteltek Szegeden, a Széchenyi-téri tribün előtt, ahonnét Komócsin Mihály városi, majd megyei vezető elvtárs és a társak lelkesen tapsolva éltették a szegedi doktor elvtársakat. Történt pedig mindez egyáltalán nem olyan régen – a résztvevők közül még többen nevetve emlékeznek.  De felőlünk történhetett is, meg sem kérdezzük őket… Kit érdekel mi volt, ha csak a jelen kockája számít…?

− hiába félsz – nem menekülsz! Sorsod elől, hová is rohannál? A Halál kilovagolt Perzsiából és az előle fejvesztve vágtató királyt nevetve üdvözölte: éppen csak el nem késtél találkozónkról, derék halandó!    

− ritka vendég, vajon mit hoz, jót-rosszabbat?  Fényes, fekete gombszemével nyugodtan néz körül, az erkély virágcserepei közül egyiket már korábban kiválaszthatta, talán járt itt előbb is, most odaszáll, hegyes csőrével kicsipkedi a magokat. A cinege a faágról harsog riadtan, de esze ágában nincs közelebb jönni − az éjfekete rigó megelőzte az etetőnél. A gerlepárt nem zavarja a rigó, két akkorák nála. A madaraknál rend van, aki nagyobb, erősebb – elverné a gyengét, ha az nem tudná a helyét. Amint a gerlepár is könyörtelenül elzavarja szárnyát rázó, de már felnőttnek ítélt fiókáját – ez az ő etetőjük, keressen magának másutt helyet. Lehet, béke jelkép a galamb, de közelről nem demokrata, a megengedő módot nem ismeri.

− Európa mulat. A főtér méretű óriási dalcsarnok pazar fényárban, a csili-vili színpad-színpadon angol beszédű népi együttes ropja torkaszakadtából az ukrán guggolóst, mindenki tombol, üvölt, szelfizik. Kijevben nincs háború, ide nem kőnek, mindenki él, az egetverő korrupciót eltakarják a mennyezetre vetített hatalmas, mennyei csigaházak, végre megjött az ünnepi vásárterembe Amerika! A Titanic zenészei addig játszottak a parancsnoki hídon, míg csak derékig nem ért nekik a víz. Akkor már annyira fáztak, és a tengervíz is beúszott a dobok gyomrába, a vonók vége vizes lett, majd a zongora-billentyűk között is felbugyogott a Tenger… a zenészeket egyszeriben elmosta egy hullám. Az utasok ész nélkül menekültek, a zenészek nem tűntek föl senkinek, nem is jutott nekik hely a mentőcsónakokban.  

veszendőkre unt szívünk. Megjegyezni, kiejteni, legfőként értelmezni nehéz szavak. Ha a szív elfordult már, ha a szív megunta már az örökös erőfeszítést, a nem szűnő aggódást és fáradozást – az ügy elveszett. Veszendőbe ment minden, amiért éltek - hányszor zuhant ez eleinkre és mai köznapokon társainkra. Aztán új nap virradt és éltek-haltak tovább. Veszendőkre unt szívünk hiába fájt, az élet-parancs kötelez. Elfuthatsz, de mint gyökerétől tépett gally, sodor a szél. Ami vagy, ideköt. Másutt élni – másnak kell lenned, ha tudsz. 

− öreg orvos meséli a hálapénzről. A Petri-klinikán szigorú szabály volt ennek tilalma, pénzt semmiképpen! Egyszer nehéz műtétet végzett egy kispapon, sikerrel. Hetekkel később, a beteg felépült és az elbocsátó papírok átvétele után jött elköszönni az orvosához. Hozott egy csomagot. Az orvos tiltakozott, a pap ragaszkodott. Az orvos végül belenézett a csomagba és látta, egy könyv. Elfogadta. Mindketten megkönnyebbültek. Otthon megnézte a könyvet, szentek életéről szólt, sok képpel. Eljutott a végére, és az utolsó oldalon szép kalligrafikus betűkkel a szöveg: Első miséd alkalmából, szeretettel G és J. Kiírva a nevek. A közönségnek nagyon tetszik az anekdota, nevetnek. Én is. Este eszembe jut a történet és egyszeriben megértem, miért mondta a doktor, azóta is szégyenli magát, mert elfogadta, Igaza volt, bár ártatlan maradt, csak a korszak vezetőinek kellett volna fejet sunyva pirulni a szegénységtől.

− most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Márai Sándor írja ezt, 1939 novemberében, amikor néhány újságíróval, íróval kiadják az 1939 című kötetet, két hónappal a világháború kezdetét jelentő a lengyelek elleni német támadás után, Drága táj, második hazám – mondja Európára, alig két évtizeddel a Nagy Háború és Trianon után… Manapság még abban sem lehetünk biztosak, hogy észrevennénk a következő kezdetét. A legutóbb történt „zsaroló-vírus járvány” után olyan fura érzéssel hallgatom a katonai szakértőt, aki a világméretű kibertámadás főpróbájáról beszélt… Miközben nyári szél fújja a zöld lomboka, az utcákon szerelmes fiatatok járnak össze bújva, gyönyörű arcával fordul felénk az Élet.      

− Európában, a Római birodalom megdöntésével, a kereszténység általánossá válásától, a közember gyereke, ha kivételes képességű, törekvő léleknek született, két hivatás közül választhatott: papnak tanul vagy katonának áll. Mindkét esetben, de a jámbor falusi paraszt gyermekének is legfőbb parancsa az Engedelmesség! Földi urának, szüleinek, vallásának megfelelni. Ettől eltérni tömeges lázadás esetén lehetett, különben a Kötelesség mindent előzött. Jurátusnak, intézőnek, kézművesnek, gyógyítónak, Uram bocsá’ művésznek már a középkorban is mehetett a tehetséges rátermett. ember, igen kedvező csillagállás esetén, A 18. századi francia forradalom idején jelentek meg Európában először a később gyakori, hivatásos forradalmárok – új szakma. Önmegvalósítók voltak, általában az életükkel fizettek. (Cromwell megelőzte őket Angliában, de szintúgy forradalomban.) Forradalmárnak lenni a 20. században világszerte elterjedt mesterség lett – az említett kockázattal. De mindvégig, igen kevés kivételtől eltekintve, az életpályák alapvető jellemzője volt: Kötelességgel szolgálni! Valósítsd meg önmagad, légy, aki akarsz, legfőképpen önmagad – a polgári jólét utóbbi félszázadában vált általános lehetőséggé. Ma az önmegvalósítás Európában köznapi törekvés. Rémisztő, de a hivatásos forradalmár mint életválasztás ugyanúgy. Tömegméretekben Leninék idején kezdődött terjedése. A Lázadás szelleme mára általánossá vált a világban. Rettenetes árat fizetünk gyöngeségünkért, mert a világ soha nem szép elvek mentén működött és nem is fog…

− akkoriban úgy olvastuk az újságot, mint a kártyás – sorról sorra. Ezt többször elismételte és kissé az újságra hajolva, meg is mutatta. A kártyás kiosztott lapjainak csak fölső csücskeit nézte meg, éppen, hogy… majd rögtön összecsukta Az újságot is így olvasták Zoli bácsiék, még az 50-es években. Onnan tudta meg, elviszik vagy maradhat még posztján. Pedig csak egy alföldi falu párttitkára volt, nem országos hatalommal. De a megmaradásnak ára volt, a feltétlen igazodás parancsa. Rút diktatúra, embertelen. Ma ehhez képest mindent a szabadság ural Európában. A fiataloknak ez is kevés, az öregek, ami van, már-már szabadosság, anarchia. Mit tettek le ezek az asztalra, kérdik. Semmit, de nem is kell. Ők jövőnk drága örökösei, reszketünk értük. Csak maradjanak velünk, fohászkodunk. De nem maradnak, ha minden jól alakul, mi megyünk el előbb… vagy csak itt hagynak és tanárok, diákok, elmennek több pénzért mosogatni Londonba. 

− Kádár János hosszúra nyúlt országlása alatt tilalmas volt kimondani: az íreknél bizony vallásháború dúl, hívők ütköznek, egészen modern fegyverekkel. Akkoriban az osztályharc elmélete mindent vitt, ezzel magyaráztuk (vagy inkább semmivel) hogy katolikusok és protestánsok, az üdvösségre kacsintva halomra gyilkolják egymást. A helyzet olyan nagyon mára sem változott, Samuel P. Huntinton civilizációk összecsapását leíró elméletét ma sem fogadták be a véleményformáló európai guruk… fájdalom. Most arról olvasok, némelyek szerint Európában az iszlám vallásháborút folytat, amit mi rég elvesztett felszereléssel fogadunk, mint ami nem is rólunk lenne szól, legfőként nem a bőrünkre megy. Pedig ez a jelenkori háború látványosan zajlik már a női öltözködésben is, ahol az európaiak szintúgy hátrálnak. Sorsunk irányítói úgy vélik, a kereszténységről lemondani érdektelen, a vallás afféle középkori izé, ma már babonaság. Igaz, mondjuk mi jelentéktelenek, kultúránkat őrzi, de sebaj, legyintenek erre a döntéshozók: máris megvagyunk nélküle…   

− egyre nehezebb közéleti újságot olvasni.  A szakmai lapok nyilván kivételek, mert azokat azok lapozzák, akiket érdekel témájuk, pornós bélyegtől a vasútig.  De aki politikai napilapra nyit, készüljön a legrosszabbra. Szigorúan elbástyázott szekértáborok épültek: maffiaállamozó és ellenzék-dicsérő. Nincs köztes, aki középen állna, azt lövik minden oldalról. És olyan sincs, aki önzetlenül segítene tájékozódni, meggyőző szándék nélkül. Elmondom, miért laknak a másik oldalon görényék, ez igen.  de elmondom, hogy tudd – na ilyen nincs. A régi értelemben vett bulvár sincs, hajdani jó kis pletykák, csak megzavarodott, bedilizett, levágta a fejét, véres a fal, kiugrott az ablakon a lelki gondozó, bedrogozta megerőszakolta… minek sorolni. Újságot olvasni manapság lelki erőpróba. A jámbor szexképek maradtak ismerősök.   

− megint egyszer ránk szakad a pünkösd – mi tudatlanul, készületlen. Hétfőn majd egy sereg városi álldogál tanácstalan a bezárt boltok előtt, mert halvány fogalma sincs, miért a zárva tartás? Az ünnepről se tud. Megdöbbentem, amikor Antall József bejelentette, indokolta.  Keresztény ünnep, amely a legtöbb nyugati országban piros betűs nap, századoktól fogva. Mi már akkor majd félévszázada vallástalan országban éltünk, mint 45 után szüleink is. Nem lelkiismereti ügy volt az Isten hit, nagyon sokaknak egzisztenciális. Ha templomban esküdött tanár, hivatalnok, valamilyen főnök, akinek az előmenetelébe beleszólhatott az állam, a párt – jaj, neki! Ez a ’80-as évek végére változott, enyhült, de addig! Ki hallott közülünk „a szentlélek kiáradásáról”? A szegedi Somogyi-könyvtár új épületének átadásakor, ’84-ben, a megyei első titkár még azon akadt ki, szíve szerint tükörablakokat tett volna a felső emelet olvasói ablakaira, mert azok a Fogadalmi templomra néztek! A Keresztre! Korom belügyminiszter tudomány és vallás egymást kizáró ellentétéről beszélt, az olvasóterem ablakainál… Innen jöttünk. Vigyázó szemünk tárgya, a művelt Nyugat mára semleges, magától lett vallástalan. Észre sem vesszük, pedig forradalmat élünk, ezúttal éppen a klaviatúráét. A történelmet ma nagyrészt online írják – jegyezte meg egy ismeretlen klasszikus, aki megnevezte a forradalmat: online történelem. Ma még egymás mellett könyvnyomtatás és internet, Holnap? A kőbevésett, papiruszra, pergamenre írt följegyzések fönnmaradtak évezredek távolából, az online írás? A hajdani szövegek készítése, az Írás Tudomány volt, birtoklója kiváltságos „deák”. Mesélték, Thot egyiptomi isten akarta így átörökíteni a Tudást a Vízözön utáni időkre. Ki taníthatta meg az Embert írni és agyagtáblák üzenetéhez, megmaradó anyagot készíteni a jeleknek… képernyőre azt írsz, amit akarsz, a gép memóriája szuper demokratikusan mindent megőriz – meddig? Fiatalok tömegei alig-alig vesznek kézbe könyvet, barát se kell, társ az okos telefon. Különben is filmet néznek. Milyen lesz a Holnap? Régi papír, fiók mélyén, meg se nézné, de a keze már széthajtotta – elbocsátó végzés. Nem „szép üzenet”. Három havi bért kapott búcsúzóul, 60 ezer forint, szevasz. Eddig nagy legény voltál, ezt éld túl! Bement érte, átvette, éjszaka nem aludt. Aki átadta mintha mosolygott volna. Jól jött, mert különben még elbőgi magát. Később egyszer találkoztak a piacon, amikor ezt fölemlítette, az asszony sírni kezdett, még hogy ő! Sokáig szégyenkezett szavaiért. Azután beállt a sorba, nem a szőnyeg szélére, alá, ha van ilyen… Életben maradt, talpasokra szükség van minden időben. Becsukta a fiókot, nem érzett haragot, se önsajnálatot. Így kellett történnie, hogy oda kerüljön a többi közé. Még elhitte volna, milyen sokra hivatott. Utóbb értette meg – mi dolga a világban. 1953 március 5-én meghalt a nagy Szovjetunió örök vezére, az újszegedi iskola 6. osztálya pedig egy teljes órát álldogált a padok között a hír hallatán, tanárunk nem mert bennünket leültetni. Félt szegény nehogy baja legyen belőle, mi ülünk, a többi osztályba meg még állva gyászolnak. Sokan sírtak is közülünk, mi lesz velünk, a világgal, néhányan meg csak zavartan álltunk, semmi sírhatnékunk nem volt. Számtanból bukásra álltam, így nevezték akkoriban matekot, este az ágyban heteken keresztül fohászkodtam, ne húzzanak meg! Ezért-e, de az Angyal megszánt és átengedtek. Változatlan csüggedés uralta kedélyemet, szünetben egy tanár rám szólt, igaz mosolyogva, szerinte tízórai zsíros kenyerem több mint a napi 25 dekás fejadag. Nem vettem viccesnek… Elmúlt a nyár, ősszel másik lakásba költöztünk, sokkal emberszabásúbb volt, ugyan nem volt meleg víz, de az korábban sem és akadtak egyéb hiányok is… Az iskolában új magyar tanárt kaptunk, Bukovitz Antal személyében. Jóval később valaki elmondta, büntetésből helyzeték az általános iskolába, a francia kultúra kitűnő ismerőjét, aki tolmácsként dolgozott a trianoni nemzetközi határ-kijelölő bizottság mellett. Erről egy óra közi szünetben, néhányunk előtt tett is egy keserű megjegyzést, akkor nem értettem a tartalmát, csak mögötte a fájdalmát. Vékony, ősz hajú, bajuszos ember volt, nyakkendőt viselt – amikor a nyakkendő „idegen a proletároktól” ezért az egyetem számos oktatója akkoriban piszkos inget, micisapkát hordott, ez utóbbi fejfedőt V. I. Uljanov és az uralkodó munkásosztály viselete nyomán… Bukovitz tanár úr továbbra is beszélt velem a szünetekben, az udvaron vastag sálat hordott, a zakójába hajtva. Nemigen mertem megszólalni, csak valami féleszű vigyorgással jeleztem örömöm a megtiszteltetésen – egy láthatóan kivételes ember szól hozzám, nem bánt, nem feleltet, ha tudnék, beszélgetnénk. A tanév végén eltűnt az iskolából, velünk nem közöltek semmit, rendes állapotunk volt a közéleti tudatlanság. Én nem felejtettem el azóta sem, olyan rendkívüli élmény volt számomra, valaki embernek nézett, gyerekként. fúj a szél, zúgnak a fák, a tengelicek egykedvűen csipegetnek az etetőn, a nap bágyadt, nyáridő.  Mint döntés előtt, még nem dörrent a lövés – várakozunk.  Jövőnk talán még nyitott, alakulhat kedvezőn, megússzuk ismét? A törékeny, színes madarak nyugodtak, sok a virág, a lombok között nem ólálkodik sötét, béke van. A hírek persze szokottan ijesztők, de oda se neki! Túléljük ezt is, mint eddig. A fák zúgása talán árulkodó lehetne, ha értenénk szavuk. Senki nem mond mást – várunk hát tovább.  Még minden lehet, nem dőlt el semmi. Különben tudnánk? Ha mi mai emberek akár csak hozzávetőleg ismernénk világtörténelmi helyzetünket… tudnánk valami biztosat például a Föld légkörének felmelegedését előidéző okokról, a melegedés üteméről, hatásáról a világ édesvíz készletére, annak változásáról a kontinensek között, a földrészek főbb népmozgalmi irányairól, ezek mobilitási jellemzőiről, az európai és más nemzetek hagyományos kulturális értékeinek megtartó erejéről, fontosságukról a nemzetek életében – összebékítésük lehetőségeinek tapasztalatairól… akkor már azt is tudnánk, hol járunk az úton. Akkor már csak annyi dolgunk lenne, ezt a tudást megtanítsuk az emberekkel, vezetőkkel és közemberekkel. Utána az ENSZ vitanapokat tarthatna békésen eldönteni: merre visz út előre? Ha népirtás nélkül megegyeznénk, leülhetnénk a maradék fák alá – várva Isten angyalainak megjelenését. Vagy – folytatnánk az öldöklést tovább. Már, ha még rajtunk múlna…

− kicserélhetők vagyunk, mondta bölcselőn, s mert nem kapott választ, megismételte: cserélhetők vagyunk. Ketten ültek az autóban, hosszú közös út állt még előttük, ha nem is tudtak róla. G vezetett, először voltak együtt, most mentek vissza a városba. Rondán esett az eső, pedig május vége volt. Az asszony utóbb elárulta, rövid kalandra számított, azután mindketten mennek tovább. Nem így történt. De a cserélhetőség sem bizonyult igaznak. G pótolhatatlan lett számára és idővel, egyre összébb kerültek… Szíve szerint vele lett volna éjjel-nappal, minden pillanatban. Dehogy volt cserélhető, éppen nem. Különben mindenütt ezt látta, még alig esküdtek, már szétváltak, a gyerek apja ugyan papíron ez, de vér szerint nem és bár a mondás szerint anya csak egy van − a valóságban nem. Mindez onnan, hogy Arany és Babits is úgy tekintett majdani távozására, ha már nem lesznek e földi téreken: majd teremt az Úr másokat, ha netán hiányozna bárki is. Tévedhettek, de talán a szívükben ők is érezték… Kosztolányi a Halotti beszédben gyönyörűen ír: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló…” Többünk érkezik s távozik is egyedül, darab időre feledhetetlen. Virágaink fölfoghatatlan szépségéért, ártatlan gyermekeink mosolyáért, a nem szűnőn munkálkodókért, a jóakaratúakért, az örökös reménykedőkért, a kövek közt csobogó eleven forrásért, tudatlanságunkért, özvegyek szenvedéséért, sötétedő félelmeinkért – kegyelmezz nekünk, ha lehet. Hallgasd meg fohászainkat, ha nem cselekszünk is ígéreteink szerint. Nyomorúságunkat lásd, ne a kevélyek dölyfös hatalmát. A szegényeket, akik mindig lesznek, a fájdalmukat életen át hordozókat, akik szólni sem tudnak hozzád, mert nem találják a szavakat. Azokért segíts Uram, akik… Egy fiatalember, ha jól tudom zöldség- és gyümölcs-termesztő, Szeged egyik résztelepülésén, a minap gombászás közben talált egy darab aranyat, talán úgy 10 dekányit, megnézte, fölismerte a kincset, és nyomban „fölvette a kapcsolatot” a Móra Ferenc Múzeum régészeivel. Pontosan megmutatta hol lelte, a régészek fémkeresővel találtak még néhány darabot a mintegy háromezeréves „arany lábszárvédőből” és mindenki nagyon elégedett lett. Szeged környékén már korábban is találtak réges-régi arany ékszereket, Nagyszéksós barázdáiban, még tekintetes Móra igazgató úrhoz is eljutott a hír, hogy „gyerökök” csereberélnek aranyat sülttökre, így azután ő is kiment ásni, hál’ Istennek. De ez a mostani lelet, az aranyból készült lábszárvédő – az akkori Európából szenzációs, egyedüli példány, állítják a régészek. Adja Ég! Különben mély főhajtás, kalaplevétel a megtalálónak! Ilyen honfitársunk is van, tisztelet neki! Kívül-belül folyvást gyalázott önmagunk olykor hökkenten megállhat. Valaki lehet ilyen? Íme a bizonyság! Esterházy után: Hol a hely, ahol most vagyunk – fejfájós kérdés, mert nézőpont-függő. Ha belül vagyok – végre eljutottunk! Lápvidék – ha ellen. Akkor most hol vagyunk? Ki hol. A tervezett luxus lakópark leendő vevői (gazdagok!) nem szűkölködők. A gyógytornász késik a magán- óráról hétköznap délután, mert nem tud parkolni! Szidja is a képviselőket, a pénzt fölveszik, de képtelenek megoldani a parkolást, közben tele a város autóval – teszi hozzá. De aki autóval jár gazdag? Netán autóval jár, de lyukas a gatyája? Még ilyet! Az építési vállalkozó sakkozik a munkásokkal, mert nincs burkoló, miközben ő kötbért fizet, ha nem lesz kész időre! Az „építők” vagy már megpróbálták a német melót, vagy most forgatják a fejükben. Egyiket ott megalázták, másik jól elvolt. Hol a hely, ahol most vagyunk? A béka alatt fényévekkel! Ilyen jól nem élt a nép Kádár alatt! Ki mondja meg? És kinek hisszük el? „Szólni szeretnél − ne fáraszd már magad, szépen feledd el, / légy már legenda, szelíd, világító, okos fejeddel − Fellegeken lépsz, rezgő fényben, rezedák illatában.” Dsida mennyire ismerte a sok, holdkórral elátkozottat! Tudta mi fáj, ha olykor úgy hozza sorsod – szíved szerint bújnál akár föld alá kudarctól, de már fölléptél, a szószékről várják szavad. Csöndben megbújni, őrizni emlékét tegnapi vidám magadnak, nem cipelni semmi fájdalmat értük, messze leszel már hamar, aggódjon más. Elgyászolhatnád végre fájdalmad, mint normális sorstársaid – de te mindig nekik játszottál! Nem adatott számodra más – csak e rongyos küldetés. A Hívás, mit nem is hallottál, de szögre akasztani képtelen vagy. Bár ha elengednéd, s jól kisírtan „művelni kertjeinket” mily szépen hangzik. De áldással vert szívednek kell még a szerep, közben, mint Jónás a cethalba, menekülnél is a Parancs elől. Boldog sokaság, nem kínálja ütésre magát, csak dolgát teszi, léptei sorjáznak egymás után – itt járt, mint milliók... Majd emlékeznek rólad? Dadáik is elfelejtik, nem szavad! Mégis szólni kell.       

 

 
 
tl.jpgTráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.