Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (105.)

− a nyolcvanegynehány éves kertjébe menet, üzent a 90 fölötti, kórházba került barátjának: mondja meg a Tamásnak, még élve látott. Ezt az asszony újságolta, akire az üzenetet bízta. Szegény Tamáskám elszédült a tükör előtt, borotválkozás közben, most kórházban van, elrepedt a feje – mondta egy füst alatt. Vágyakozz T. Olvasó a hosszú életre, de tudd – ára van annak! Igaz, mást sem nagyon tehetsz, mint fohászkodsz, hiszen még életed folyásáról sem dönthetsz, csak kérleled a fönt valók megértését. Esendők vagyunk, amit Teremtőnk bizonyára látott utunk elején is. Igaz, aki üzent magáról Tamás úrfinak, éppen kertjébe tartott gyalog Újszegedre, mint állítja, hogy életbe maradjon….

− miközben kis hazánk nagy politikai tűzijátékot élvezhetne, ha ez csak jó tréfa lenne – mint varázsszóra, elképesztő, érthetetlen jelenségek bukkannak föl a sötétből. Tenger mélyi szörnyek, lásd most éppen a Fülöp szigetek partján, a vízcseppek „emlékezetéről” derítettek ki soha nem hallottat, osztrák kutatóintézetek, a gravitációs hullámok Európába jöttek – mi történik itt? Milyen csodáknak leszünk még tudatlan részesei? Mindeközben emberek milliárdjai a mai napot cedulak_szepia.jpgszeretnék csak megúszni, a holnapi még messze van… Nincs ivóvizük, éheznek és felőlük akár Mars-lakók is jöhetnek, csak hozzanak enni… A tegnapi (akár szó szerint is!)  hatalmasság, a legnagyobb európai ország tucatnyi éven át első számú vezetője egyik napról a másikra bizonytalan jövőjű egyensúlyozásra kényszerült – hová jutottunk? Ha ilyen tempóban sodródunk a változások zavaros áradatával, mi lesz akár csak egy év múlva is? Az eszelősként viselkedő koreai zsarnok atombomba fenyegetését talán majd megoldja Trump, de mi lesz, ha az őrület ragadós mákonya magához ragad másokat is? Képesek lesznek „kezelni” azt is a Nagyok? Kérdezni is értelmetlen. Nincs válasz sehol.

− a nyár közepén virágozni kezdett hófehér tölcséres bokor legújabb kelyheit szende rózsapír festi át. Méltatlan vagyok látására is. Vajon túléli a telet?             

− mintha angyal játszott volna a piros szirmú „szégyenlős virággal” neki a szokottól eltérőn, tölcsére bezárva, bibéje csúszik ki óvatosan – porzóra várva. Most elégedettnek tűnik, virágtalan tuskóját mutató sivatagi rózsa társaságában napozik, mögötte egy saját szépségébe ájult mozdulatlan orchidea, a halvány lila valami égi mását festő lepkeszárnyak. És a rózsa még az erkély üvegen át is leírhatatlan sárga, megnyílva a teljesség felé, mely egykor volt, mint a mára emlék ifjúság, révedezőn megidézve, feledhetetlen. Virágok, őszi napfényben állva, méh nincs már, különben sem kapaszkodna fel ilyen városi panelhez, az utcán sárgul tengernyi régi tölgylevél, tavasszal harsány zöld ígéret – mára vénült lobogó. Misi a 18 évesek lobogásával, már-már fölindultan: még emlékszem, hogy röhögtünk Ótottal, amikor a fizika tanár azt mondta az év elején, mindjárt beiratkozás után, milyen gyorsan fog elrohanni majd ez a négy év, itt lesz az érettségi! Röhögtünk, csak vén fazon mond ilyeneket, amikor az rengeteg idő! És most érettségi előtt vagyunk, még emlékszem mindenre, tegnap volt? Nem igaz, hogy mindjárt vége! Majd egyszer megtudod, ilyen az egész életünk! Éveink versenyt rohannak velünk – s Start óta kitárt karral vár a…                 

− a játék – persze ezt is magányosan. Cserébe nem szólnak bele, majd ellazít – áltatod magad, közben járhat a gondolat, ha van és találsz valamit, amire valóban érdemes figyelni… Nem könnyű. Persze, lazulhatnál, elfordulva a folyton nyomuló világtól, de már beléd költözött, aligha szabadulsz! Bezzeg a kártya, ha nézed, naná hogy a gépen, majd megszabadít gondjaidtól… De a lapok mint szelíd angyalok – jönnek szépen, már-már nyeregben vagy, alig hiszed, de tényleg, a vége felé jársz, már majd mind előtted, kijön mindjárt! Kótyagos palimadár, még te hitted, elhitted! Fortuna szép leány bájosan ellibbent előled – mohó vénség! Majd máskor, ha Ő is akarja. Van persze hogy bejön, csak úgy, váratlan, mákod van – de ettől még holnap bebuksz! Mint sorsod, ma így, másnap – de oly messzi még… Néhány leosztás és benyelt a zsuga, foglya vagy, nem tudsz kilépni, hajszolod, hátha most – de még csak nem is látod csillogó fartollait, itt se volt. Csömört érzel, titkolt csalódást. Búsulsz? Holnap talán – vagy mégse. Csak próbálkozz tovább. Nem tudhatod mikor jön érted, vagy az már a kissé hosszúra nyúlt Parti vége lesz? Aki tudja, nem szól előre…          

− töredék egy levélből: Anyám almája – emlékezetből írom ide képed címét Barátom, mert az a fura helyzet állt elő, hiányozni kezdett, jóllehet ott a falon a lakásban, de nem néztem meg (valahogy kimaradt) napok óta és akkor meg nagyon, inkább úgy mondom: új képet láttam. A Kígyó őrzi a Földet, de nem valami kigyúrt fejű őrző-védő, hanem régi mesékből érkezett, kit nem is tudok elmondani, mert nem evilági lény vigyáz fotó/képeden a mi varázsos Földünkre. Talán a Faustban említi Goethe: Szürke minden elmélet barátom, S a lét aranyló fája zöld. Régen láttam így hámozni az almát, mint fotódon, ami azután általad tovább változott, váza maradt való, de megfestve édes zöldre az alma teste, rátekeredő aranyló kígyóra váltva a héja… de abba is hagyom leírását, mentségül sorolva s elmerülve mindenféle fölös hívságokban, már ha a méltatlan dolgok is lehetnek fölös hívságok – inkább csak nézem képed, ami talán reménykedő üzenet egy másik világból: Ő mégis vigyázza léptünk… Különbén viselem, remélem viseljük, amit ránk mér Sors és Idő egy sötétedő világban…   

− azokban az években minden szabad gondolatát lefoglalta szerelme. Színházba is azért járt, mert az asszony szembe ült velük, a szemközti páholyban férjével. Légvonalban, a földszint fölött, nem voltak tán, ha 30 méterre egymástól, bár kissé hosszabb volt a táv, az ő páholyuk valamivel közelebb volt a színpadhoz. Egy alkalommal, a lányával jött, ők szerencsére kihagyták azt az előadást, a lány barátja nevettében állítólag majd kiesett a páholyból, amikor az asszony elárulta, ki szokott ott ülni, a szemközti oldalon… Azoknak az estéknek legnehezebb része nem is az előadás volt, még csak nem is a szünetek, amikor folyvást szorongott, mi lesz, ha véletlenül szembe jönnek! A legnehezebb volt, amikor vége lett az előadásnak, elsötétült a nézőtér, a közönség kitódult a kapuk felé. Egyszeriben véget ért a játék, a csillogás helyett maradt a fekete valóság – nem lehetnek együtt, még látszatra sem. Színház után rendszerint megittak valamit a barátaikkal, beszélgettek. Ami eltöltötte szívét-lelkét, arról hallgatnia kellett, igyekezett is nagyon, alig szólt. Minap meglátta azt az utcát, amin előadás után gyakran végigmentek, s kicsit megérintette a régi érzés – alig választotta el valami a fájdalomtól… pedig a szerelmet boldognak mondják…

− egy vezető német autómárka vezérigazgatójának jóslatait, hogy elolvastam, először az ötlött föl, talán ismeri Noah Harari Homo Deus c könyvét? Persze a változás (nem tudom mennyire fejlődés?) pl. nő-e az emberi boldogság a Földön, vagy végletesen süllyedünk valami zavaros jövőképbe a gépek totális uralmától, netán a „határtalan emberi távlatok” teljes hiányától? Vajon hasznosnak érzi majd magát az ember vagy még inkább vonzza a „félrelépés” bűne felé, mely a lázadás maga? Minden tapasztalatunk szerint, az autógyárak vezére jövőképe, ha bejön, nem egyenletesen, és nem fokozatosan történik majd, s távolról sem mindenütt! A változások menete sem győz majd meg mindenkit, erre kell mennünk, Jó az irány! Különben is tudjuk: a mai világ alapjait sem lehet felforgatni társadalmi konfliktusok nélkül! lásd pl. az „über” bevezetésének kudarcát Európában! A nagyvárosi amerikaiak talán jobban illeszkedő „csavarok” a pénz vezérelte célszerűség gigászi gépezetében, mint az EU régimódi polgárai, de akkor még mi lesz Afrika. India, Ázsia roppant tömegnyi szegényével? Félelmetes és riasztó jövő… de aligha rajtunk múlik… Armageddon romantika nélkül. Mindenesetre a kommunizmus szerencsétlen víziója helyett, itt egy könyörtelen jövőkép, melyet egy kőgazdag vezér mutat be. Nevetni legföljebb önmagunkon érdemes, ettől inkább félni kell. Már annak, aki megéri… Nem irigylem őket, de tudom, nem törődnek majd ők sem, kesze – kusza elődeikkel.     

− valaha mily gyermeki boldogsággal, a biztos tudás birtokában derültünk oly nyekergésen, miszerint a világ köröttünk csak látszat szerént létezik, valódi minéműségét kitudni nincsen mód, lévén agyunk csak azt tudja, amit érzékszerveink neki jelentenek. Berkeley egykori anglikán püspök úr egyenest odáig jutott nagy vidámságában, hogy ha a materialisták az érzékelt mögötti semmit anyagnak kívánják mondani, ám tegyék a dőrék. A világ mibenlétéről mi bizony nem tudunk semmit, csak érzékleteinket használhatjuk. Gondolnánk, mily setétség! Ám maga Kant is merészelte különböztetni a „dolgot magát” elménkbe került képétől! Mi ezt látjuk, halljuk, tapintjuk – de hogy mi van ezek mögött? Azután érkezett a Mátrix! Egy töprengő francia ezt írta róla: amikor megnéztem a Mátrixot, eltűnődtem: lehet, hogy épp most is a Mátrix foglya vagyok? Talán minden, amiről azt hiszem látom, ízlelem, érintem és minden, amiről azt hiszem létezik, valójában egy számítógép létrehozta álomvilág? Nos, nem. A minap olvasom, angol kutatócsoport stb. kivizsgálta s megállapította: oly tengernyi adat összerendezett működtetése kellene eme illúzióhoz, s oly méretű algoritmus tömkeleg, hogy nem! Hacsak (ütődöttködöm tudatlan) Isten nem döntött úgy – mégis lehet!

− jelenteni rólad, rólam, sokféleképpen lehet… komótos alapossággal, elfogultan, álságos semmit mondással és még ezerféleképp. Olyan elképesztő módon is, mint annak idején az NDK-s Stasinál tette egy példás ügynök: valakit feleségül kellett vennie, csak hogy jelenthessen róla! A hír szerint, gyermekeik is születtek, miközben apuci szorgosan írta, mit mesélt esténként egyetemi oktató felesége kollégáiról. Cél szentesíti a szerszámot, bár előnye volt a helyzetnek, az infó házhoz, bocsánat ágyhoz jött… Különben a rokoni kapcsolat sem volt akadály, ha útban volt, átléptek rajta. Így akár a megfigyelt személy rokona is lehetett a besúgó főnöke, tartó tisztje, ha parancsa úgy szólt, a rokon célszemélyről mindent tudni akart… Mondhatni köznapi eset, semmi különös. A megfigyeltnek egyáltalán nem kellett tudnia, hogy rokona megfigyelteti, sőt az is titkos adat volt, mit dolgozik a Belügyben. A határőröknél szolgál, a közlekedésieknél aktatologató, ő csak irodista, ott kapott állást, valahol neki is dolgozni kell – mondta otthon, a haverjai meg úgyis rendőrök voltak, azok nem pofáztak róla. A tekervény jobbára úgy bukkant fel, az ügynök le, hogy beütött a rendszerváltás. A sötétből sok mindenki világosra került, olyanok is, akik ezt nem szerették volna. Mindenféle okkal, de a fedett személyek és titkaik zöme, védettséget kapott. Persze nem egészen, így azután az elmúlt évtizedekben ez-az napvilágra került, más a lángok közé, mert a 80-as évek végén már tüzeltek rendesen a 6-os kartonokkal a gyűjtőkben. Ami kimaradt, meg amit érdeklődők kimentettek – részben nyilvános. Mert ami államtitok, pl. hogy a korábbi politikai besúgó most másféle célszemélyeket figyel, drogosokat, korruptakat, orgazdákat, embercsempészeket – akkor bizony ő továbbra is védett személy… Szeged és Csongrád-megye titkos ügynökei hálózati névsorának töredéke, a Rákosi- és Kádár-rendszerben működők nevei, fedőnevük, a tartótisztek listája Bálint László új könyvében most olvasható. Igaz, csak a hálózat töredéke!     

− ha Isten eltüntetné a világból a Gonoszt – nagy bajba kerülnénk. Ma úgy épül fel az életünk, hogy vannak emberek, akiktől és helyzetek, amiktől olykor undorral elfordulunk, másokat szeretünk. Választunk. Ez gyakran kockázatos, nem láthatjuk döntésünk következményeit, nem ismerjük holnapi érzéseinket, de valamit lépni, legalább mondani kell, tehát választani. Szokás mondani, ha tudnánk a Jót – de nem tudjuk. Gyakran nem, pedig az sokat segítene. Így éltünk földi életünkben mindig is, alkalmasint a kezdetektől. Isten képessé tette az embert helyzete megismerésére, amit jól-rosszul, indulatai, vonzásai és taszításai közepette megtehetett. Azután jött a modern kori média és általa a megtévesztés kora – ez tart máig. Sőt, továbbra sem óhajtja átadni befolyását semmi áron. Végül is az ember fölötti uralom a Hatalom legfőbb célja, értelme. Váratlan telefon, már nyugtalanító hangja is jelzés. Egy hajdani iskolatárs, évtizede vagy több, öregek otthonában él, korábban éppen csak köszöntünk, aztán egyszer csak koronként hívni kezdett. Mi újság, mikor lesz műsorod, szokta kérdezni, de valójában nem érdekli. Éjjelente halálával álmodik mondja, élete végéhez ért. Nem soká’ meghalok, érzem, hogy jön, teszi hozzá. Tehetetlenül kérem számára Isten segítségét. Előtte nem sokkal a Prédikátor szokásos műsorát néztem, aki ezúttal az elkerülhetetlen közelítő földi apokalipszist jövendöli a Bibliából idézve, figyelmeztetve: még nem vagyunk túl a mélyponton, már ha 20. századi történelmünk után, föllélegeztünk volna, mondván, ennél rosszabb már nem jöhet. De igen, zúdítja sötét jövendölését a szép teremben, ünneplőbe öltözött közönségre. Nem készültek szavaira. Örvendezni akartak talán, a frissen elkészült imaháznak, nem pedig hallani végét a világnak, még ha az dörgi is feléjük, akitől mindent elfogadnak. Nem lenne kegyelem? Vajon az ember dolga-e értelmezni a szent szöveget, vagy tudatlanul elfogadni Isten intelmeit? És ha megváltoztatta, ha mára megenyhült volna irántunk – ki szabhat neki korlátot? Ha megesett szíve a tengernyi szenvedésen? Egy legényke önfeledt, magabízó szavai: informatika szakon végzek jövőre, de érettségi után még maradok egy évet „ráképzek” mert az informatikusoké a jövő! Igaz, tatája éveinek számát nem ismeri, mert már „nem bírom követni” Ej, sose halunk meg!  

 

 
 
tl.jpgTráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.