Tráser László
Cédulák (25.)
− nem lehet megérteni a világot az azt uraló érzelmek nélkül. Világunkat természetesen gazdasági, politikai érdekek is formálják, ám rendelkezik egy tisztán érzelmi dimenzióval is − állítja új könyvében Dominique Moisi francia geopolitológus. Fejtegetéseiben arra jut, hogy Európában és általában véve a nyugati világban meghatározó érzelmi „szín” a félelem. Az arab-muzulmán világban ezzel szemben a megaláztatás, Ázsiában pedig (a kínai, indiai gazdaság növekedése mögött meghúzódva ott) a remény. Nyugaton nőttön nő a félelem, Ázsiában a krízis miatt megcsappanva bár, de él a remény, s az arabok megaláztatása forradalmakba csap át. Japánban a félelem megelőzte a nyugati szorongást, ám a japánok válasza átgondoltabb, mint a miénk. Európának közben új szerep jut: meg kell értenie, hogy a sokpólusú világnak csupán egyik sarka, már korántsem az egyetlen modell. Ezzel Európa talán könnyebben békül, mint az USA, amely ugyancsak a nyugati, azaz európai kultúra képviselője, ám sokkal nehezebben fogadja el hatalmának viszonylagosságát − írja a geopolitológus. Teszem hozzá, még nem tudható, miként válaszolnak majd az európai népek, ha tovább és egyre szélesebb körben tapasztalják szociális helyzetük romlását. Félő a düh halmozódása, ami együtt jár politikai szélsőségek népszerűségének és befolyásának gyors ütemű növekedésével (ez, minden látszat ellenére, nem fantazmagória). Ha a tömegek megértik, hogy nem a kormányok „színe” számít, mivel mozgásterületük egyre jobban és jobban, mind kisebbre és kisebbre szűkül, lehetőségeik parányivá zsugorodnak, akkor könnyen bajba kerülhet az egyébként a Föld igen kicsi hányadán létező nyugati demokrácia. Jóllehet sok a baj ezzel is, mégis azt kívánom: bárcsak ne így történne!
− Rudyard Kipling megragadó írása az egymásnak érthetetlen kultúrákról: hegylakók és angolok élnek már vagy száz éve az első háború előtti Himalájában. Egy, a piszkos, szurtos hegylakók közül való szépséges nevelt lányt az angol tiszteletes felesége vesz pártfogásba. Az angol kultúra szerint neveli, a lány úgy is él, mint egy angol a hegyekben. Egyszer csak, hogy eladósorba jut, a leányzó férjhez menne. Váratlan csodaként, talál is egy eszméletét vesztett angol botanikust az ösvény mellett, akit hazavisz és elhatározza: ő lesz a férje. A lelkésznő, majd amint magához tért, a talált angol is „összefognak”, látszólag elfogadják a lány döntését. Az angol teszi a szépet, miközben lassan felgyógyul, és még lassabban elhagyja a lelkészéket, visszamegy Londonba, közben végig hitegeti megmentőjét. A botanikus Londonban ír egy vaskos könyvet Indiáról, de meg sem említi benne a lányt. A széplány hosszú hónapokig mégis mindent elhisz és visszavárja leendő „férjét”. Idővel azonban rájön a lelkésznő és az angol által közösen véghezvitt átverésre, megérti, hogy hazudtak neki. Az angolok becsapták, ezért visszamegy a szurtos hegylakók közé, férjhez megy egy favágóhoz, aki mindennap elveri. Közösen isznak, közösen kínlódnak, az európai neveltetésű lány gyorsan visszavedlik azok közé, ahonnét jött. Kipling szerint minden szereplő jót akart, tette a dolgát, de csak a hegylakó széplány volt céltudatos és őszinte − neveltetésének megfelelőn. Az angolok a legfőbb keresztény érték, a szeretet jegyében hazudtak neki, az ártatlan léleknek. Keserves történet ez ma is.
− ha egy magyar lát egy csodaautót, kijelenti: két évet adnék az életemből, ha enyém lenne ez a verda. Nálunk, Romániában azt mondják, folytatja ottani emberünk: két évvel meghosszabbítaná az életemet, ha enyém lenne ez a csodamasina…
− és mennyi szó az ünnepen, a szónokok fogalmazói küzdenek, kell valami meghökkentőt mondani, találni egy új fordulatot, pedig mindez mennyire hiábavalóság… Szent István király marad, aki volt, távoli hegyfok… áldassék neve, amíg magyar lesz.
− de most, hogy fölidézzük a Széchenyi téren bő másfél évtized előtt fölállított István és Gizella szobor elleni „kultúrharc” ellenérveit, beugrik egy fogvacogtatón bájos tromf is: a magyarok első királya soha nem is járt Szegeden, minek neki itt szobor?!! Az alkotó akkor így válaszolt: Lenin sem járt a városban, mégis szobrot kapott. És vajon, ha ma megszavaztatnák szabad és szeretett, továbbá felvilágosult polgártársainkat, Jézust vagy Barabást kiáltanának? Miközben szavalnak jótevőink tribünökről és följebbről is.
− nem szűnő és ellenállhatatlan a vonzódás félmúltunk cárevicseinek viselt dolgai iránt. Honecker, Zsivkov, Ceausescu, Husák és Sztálin, majd Brezsnyev, Csernyenkó, Andropov, Tito, Kádár „apánk”, meg még az Ég tudja, ki mindenki még − de kiemelten Gorbacsov, aki tudva, vagy tudatlanul, megállította és új irányba fordította a hajót, vagy inkább csak beismerte: nem bírja tovább a versenyt az a rozzant bárka. Vezéreink, akik megszabták az életünket, föl sem fogták akkor, mi történik, ezúttal is nélkülük, ugyanakkor velük. Kádár, bár közéjük tartozott, sokban különbözött is uralkodótársaitól. Hitében megosztott, az ÁVÓ börtöneit megjárt személyisége egyszerre láttatta vele kívülről és belülről a környezetét, tudta jól, kikkel cseresznyézik egy tálból. Titkon tán’ még azt is tudta, hogy voltaképpen azok az elítélt, agyonvert, meghurcolt pesti, győri, miskolci melósok, katonák, fiatalok emelték trónra, akiket még az elmebajjal határosan is feszt ellenforradalmárként emlegetett. Tehát szerinte forradalmárok voltak ugyan, csak éppen „ellen” (mintha bármi mellett lehetne forradalmáűrkodni…). Kádár mély benső drámáját, lelki kettősségét az MSZMP Központi Bizottsága előtti utolsó nyilvános beszédében ismerte be, amikor arról az „Emberről” beszélt, akivel nem tudott elszámolni a lelkiismerete. Nagy Imre, Kádár miniszterelnök-elődje, akit a fiumei cselédlány fia idegen parancsra kivégeztetett, s aki nem vállalta el Rajk szerepét, nem tört meg, nem tagadta meg nézeteit, bátran vállalta a halált. Kádárnak ez soha meg nem emészthető csapást jelentett. Nagy Imre a halálba menekült előle, utolérhetetlen. Kádár éppen ezért, börtönt járt emberként és hívő-hitetlen hasadt lelkűként sem lehetett olyan szörnyember, hitvány vazallus, nyomorult helytartó, mint kelet-európai uralkodótársai. Még életében terjesztették Kádárról: jó sakkos, jó elemző. Lélekromboló mérlegelései el kellett, hogy vezessék a felismerésig: másságát őt is bebörtönző főnökének, Rákosi Mátyásnak, majd utána Nagy Imrének köszönheti, meg a „pesti srácoknak” és a Piros vérnek a pesti utcán. Ezek nélkül maradt volna annyi, amennyi volt (s ahol talán a helye is lett volna): egyike az önfeladó híveknek, aki az Eszmében él, majd bukásával lelép. Kádár sorsa nem engedte számára ezt az egyszerű utat járni. Így azután, folyamatosan képmutatásra kényszerült, mint annyian a másként gondolkodók közül. Mulatságos. A diktátor puritán álarc mögé rejtett, leleplezéstől félő magánya. Melyik „harcostársának” beszélhetett volna önmagáról, kételyeiről, félelmeiről? Otthon ragaszkodott a lábasból, villával szálazható grízes tésztához, beszédében a krumplilevessel példálózott, mondván: légy az, akinek mondod magad, kényes helyzetben a Bibliából idézett: aki nincs ellenünk, velünk van, és mindeközben adta a kételyek nélkül hívőt. Nyomorult sors, még ha bíborban is. Most minderről szabadon elmélkedhetnénk, olvashatnánk, beszélhetnénk. Ám egy gondolta túlélte a szocializmust: a „múltat végképp eltörölni” gyalázatos eszméje. Tegnapi urainkat feledésbe temettük, tanulni sorsukból, képtelen vagyunk s leszünk. Tudatlanságunk kétélű fegyver, átok is, melyet ránk mondtak ki.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.