Tráser László:
Cédulák (3.)
− egy európai siker sztori: implantátum, ipari szilikonból… vagy két évtizeddel ezelőtt árasztotta el vele a piacot egy francia cég, eladtak talán 20 ezer darabot, kerestek néhány száz-milliót, majd föloszlottak, a cég fölszívódott. Újabban kiderült: a szilikon betét burka könnyen fölreped, anyaga valószínűleg rákkeltő, néhány ezer nő az életével fizethet a gömbölyű, látványos mellekért… Vajon hogy tekintenek vissza cselekedetükre a gyártók? A reklámozók, a forgalmazók, a sikeres üzletemberek? Feledték rég? Millióik árnyas halmiról tekintenek a sok balekra. Az EU-nak természetesen szava sincs.
− az öregedés csekély előnye: az emlékezés távlatai…
− ha képes vagy átélni, olykor megérinthet időd múlandósága. Mindjárt lezárul egy korszak életedben: érettségizel. Eddig együtt voltatok naponként, de most szétszéledtek, ki merre… Többé nem találkoztok naponta, és ha majd olykor összejöttök, az nem lesz megszokott, mert mindenkinek más történet jut, bár ti mégis kitaláljátok vagy éppen nagyon is meglepődtök a társak kalandjain. Az osztály-skatulya kinyílt, kitódultok a szabadba, többé nem lesz visszaút. Ha szerencsés vagy, ezt megérzed a hülye iskolabál hangulatán is, mielőtt befüvezel, elmerülsz a szeszben, mert nem akarod észrevenni, hogy valami változik az életedben, fordul a Hajó…
− olyan megnyugtató, ha egy nagy tudós, kinek öreg feje tele mindenféle adattal, tudna idézni verseket napestig, meg fölsorolja, hogy ez a fazon száz év előtt így, meg amúgy beszélt, és ebbe a kocsmába járt a Költő, akinek már a szobra is sok évtizede nézi a vizet. Mondja tovább, ha hallgatod, olvasod, hogy ezt az utcát akkor így hívták, azt a templomot előbb ideépítették, a hajdani Fejedelem büszke szobra sem is itt volt mindig, csak később tették ide! Szóval, hogy élete végére sokféle tudása, mint unt kacat, és csak úgy belezúg egy asszonyba. Jó ezt látni, csak kicsit mulatságos kívülről, mert lám Ő sem különb. Legföljebb később jött rá, mint mi többiek, hogy bizony emberből vagyunk mindahányan… fennköltségének ideje lejárt.
− kioktatón kérdez egy Főpap, pedig nem tudja a választ. Jézus meggyógyította a bénát, mondja, de nem gyógyította meg a bénulást, miért? Kérdése levegőben lóg, válasza helyett csak üresen prédikál: az emberi szabadság, meg ilyenek… Talán emberi szabadságomban állott a bénulás, a járványos gyermekbénulástól veretni? Micsoda ökörség! Nem ismeri Isten szavát, nem kötötték az orrára, neki sem. Miért hiszi, hogy Isten éppen az ő kezét fogja a Tudatlanság szakadéka fölött? Régiektől maradt fohászunk küldhetjük Eléd, Jó Urunk, kegyeskedjél hozzánk fordulni, szeretettel…
− az amerikaiak és a Föld megmentése. E tárgykörben többedik, sokadik Filmjük. Ők, egyedül ők képesek erre, legföljebb még egyik örök szövetségesük segíthet. A filmen természetesen hibátlanul mentik meg a Földet, a világuralmat ott folytathatják, ahol abba sem hagyták. Győzelmük teljes! Rémülettel gondolok rá: ezek tényleg elhiszik, amit a stáb leforgatott Hollywoodban! Mi lesz, ha egyszer felébrednek?
− Deák Ferenctől egy, a forradalom előtti kort jellemző mondását idézik: a kormány idegenszerű. − És azóta hányszor éltünk meg ilyet?
− egy, a legutóbbi választásokra elkészült, mintegy két éves politikai alakulat napokban képviselővé lett csinos hölgyének első bejelentése: vidéki lány vagyok (pécsi), vidéken tartom első sajtótájékoztatóm. Elvetemült fordításban: vidékre megyek, ott laknak a vidékiek. A kormánypárt tapasztalt képviselőnője (szintúgy csinos) pofátlan hazudozókról beszél… utalva ezzel a előző (legyőzött) kormánypárt előző elnökére… Így megy ez.
− az előzmény nélküli szakadatlan hóesésében volt valami fölfoghatatlan időtlenség. Minden nagy garral végbe vitt cselekedetünk összetöpörödik. Végül is mi végre a nagy önbizalom, hiszen valójában az történik velünk, amit az Anya-természet akar. És ezt már kívülről is látjuk! Mi lehet odalent a mélyben? Akár tulajdon árnyékunkban… Ha tudnánk, látnánk a jövőt. Már aki megnézhetné és elbírná is, a Látottak rettenetét… De az Ember nem erre teremtetett!
− pihen a komp, kikötötték. Benne hallgat a sötétség. Ha nem gyermekversnek halljuk, a kép jéggé dermeszt. Pedig Petőfit nem ilyennek ismerjük.
− Kamuti Jenő, aki tőrvívásban és párbajtőrvívásban alkotott s idén január végén választották be a Halhatatlan Magyar Sportolók közé, afféle életinterjút ad egy arcról ismert fiatal sportriporternek. Minden interjú időre megy, még az ilyen eleven legendáé is, a fiatalember tehát, bár mosolygós derűvel szemléli a háromnegyed évszázados halhatatlant, de azért az egyik alkalmasnak látszó végszóra rácsap, és berekeszti, belefojtja a szót a Halhatatlanba. De nem is ezért említem beszélgetésüket. Kamuti elmondja, miután 1957.-ben Párizsban tagja volt a világbajnokságot nyert csapatnak, egy moszkvai verseny után találkoztak a nagyhatalmú (szegedi) Komócsin Zoltánnal, aki megkérdezte tőlük: van-e valamilyen személyes kérésük? Ő úgy érezte, egy élete egy halála: odaállt a nagyember elé és elmondta, édesapját elhurcolták, azóta nem tudják él e még vagy sem… Bay Béla bácsi, a válogatott edzője félig holtra válva várta a választ, nem tudhatta Szibériába viszik Jenővel együtt, vagy mehetnek még Pestre… Komócsin megígérte, utána nézett. A család megtudta, Kamuti Jenő édesapja él, a nagyember révén kórházba került, ’58-ban szabadult. Ezt meséli el a Halhatatlan, miközben a sportosan lezser riporter mosolygósan hallgat, de már ugrik is előre az élettörténetben. Eltűnődhetnék: vajon ha ez sem érdekli a jövő nagy riporterét, akkor van-e még valami, amire odafigyel? A már életében Halhatatlan öregember természetesen megértőn beszél a percembernek tovább.
− Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjéről beszélget a riporter, okosan, higgadt érdeklődéssel. Kenedy János szakértőt kérdezi, aki a Kádár-rendszer titkos-szolgálatát kutatja, mint mondja évtizedek óta, tudományos alapossággal. Ő is okosan, töprengve beszél a helyzetről, amely szerinte egyedül álló Kelet-Közép-Európában, lévén se el nem számoltattuk, se fel nem mentettük a diktatúra uralkodóit, legföljebb a besúgókat pellengérre. A riporter közbevetésére, hogy Biszku Béla azért… Kenedy megjegyzi: ha valaki netán azt hinné, miszerint a tudományos kutató azért kutat, hogy feltárt adatai alapján valakit bíróság elé állítsanak, akkor az nagyot téved! A maga részéről egy sort le nem írna ilyen következmény vállalásával, a Biszku-ügy ezért is problémás számára. Eddig a kulturált eszmecsere, amikor a szakértő váratlan fordulatot ad a csevelynek: de Biszkuról beszélünk, miközben itt van a szemünk előtt egy eset, amelyről senki nem beszél, pedig egy tekintélyes kollégája nyilvánosságra hozta, a most 90 éves Szepesi György az 1970-es években, mint németországi tudósító, „bolygó” fedőnéven jelentett. A riporternő elhallgat, majd valami fordulattal lezárja a beszélgetést. Zavar támad sorainkban. Nekem Szepesi György a Wembley-stadion 6:3-as világszám közvetítője. Élő legenda. Ha ügynökösködött is, nem ezért tiszteljük. Egy világrendszer gépezetének csavarja volt, mint sok-sok millióan minden kontinensen. Biszku egy szörnyeteg kiskirály − Rákosi alatt nőtt volna iszonyattá is. Mindez persze személyes elfogultság. De emberekről mi, csak így ítélhetünk... és ki választja széjjel, mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
− barna rebbenés, egy vendég az erkélyre szállt: rozsdafarkú madárka érkezett. Okos gombszemével rögvest felém nézett, aki a szobából vettem észre, majd jobbnak látta s elrepült. De ide látogatott!
− ki tanította az oroszlánokat vadászni, a sivatagi üreg-lakókat, hogy megtévesz-szék és így elhárítsák a viperák támadását, a mézmadarakat, hogy kifigyeljék és kövessék a borzokat, amikor azok lépes mézet rabolnak, majd hívatlan vendégként osztozzanak velük a zsákmányon… az ilyenkor szokásos válasz szajkózása ostobaság. Inkább csak arra jó: ne féljünk a mindig jelenlévő, nekünk ismeretlen Örökkévalótól.
− az egyetlen magyar Nobel-díjas író, aki a Le Monde kérdésére végre elárulta fájdalmas szeretet-éhségét. Messziről jutott idáig. Nem kérdezik őt élettapaszta-latáról, panaszolja. Megható. Regénye olyan észrevétlen jelent meg az Aczél-korszakban, amilyen a Hivatalosság nélkül, maradt volna azután is.
− fél percre tán, amíg az autó elhalad előtte: a gyermekkori ház. A kapu sokszínű üvegberakása, az ablakok, amelyek mögött éltünk. Az emlékezetben őrzötthöz képest természetesen összement. Akkor tán négy család lakott a házban, melynek udvarába azóta sem léptem. Sarki ház, ha az égre nézett, látta amint 1944 nyarán karcsú, ezüst testű repülők szálltak a magasban és kecsesen bombázták a Nagyállomást, a hidat. Látta, amint néhány héttel később, októberi szürkületben settenkedve, valamiért görnyedt tartással, kezükben puskával, a házfalakhoz simulva bejöttek az oroszok. Nem költöztek be hozzánk, csak egy rövid időre a nagyszobában valami tanácskozást tartottak. Nekem, beteg kisfiú, fehér kockacukrot adtak. Talán 1947-ben egy széles szalagot feszítettek ki az utcában, Éljen a hároméves terv felirattal. Ezt már el tudtam olvasni. Apám egy alkalommal a kerítésekbe kapaszkodva jött haza, akkora víz öntötte el a Móra utcát. Ha csak fél percre is, amíg az autó elhaladt, láttam a Házat.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.