Tráser László
Cédulák (24.)
− Ausztrália messze van. A bennszülötteknek nem ciki kézzel enni, meztéláb plázába menni, főtéren naphosszat heverészni, a bevándorlóknak annál inkább az volna, csakhogy a tengerpart gyönyörű, a jólét egyelőre biztos, van cipő a lábra, munka a heverészés helyett, ilyesmi. Az első bevándorlók ugyan bilincsben érkeztek, ám aki az utóbbi két században magától vándorolt ki oda, annak a célja (amennyiben az a jólét volt) teljesült. Magyarok is akadnak a kivándorlók soraiban szép számmal, s mivel összejárnak, lehet gyakorolni − na, nem Aranyét, csak a jelenkori − anyanyelvet. Többnyire azért már keverik a szavakat. Egy oda házasodott hölgy rokonától hallom mindezt, ahogy az asszony sikeres családalapításának történetét. A hölgynek mára két gyermeke született ottani férjétől. Aki szintén bevándorló, csak az ő ősei korábban érkeztek. Így hát ő sem heverészik és nem járkál meztéláb. Ettől függetlenül a házasfelek (a magyar asszony és a férje) két világban élnek. Végtére is két világban nőttek föl, lévén egy magyar és egy, a kengurus kontinenshez közeli sziget szőke hajú szülötte élete végéig másként látja ugyanazt a világot, ha megfeszül, akkor is. No, de hát ez is ára a betelepülésnek. Egyikük otthon érezheti magát születése óta, rég elfeledte nagyapja vagy ükapja kezdeti idegenkedését a kontinens jobb sarkában lebegő szigettől… A felesége ezt nem feledheti, saját élmény, nem múló. S jóllehet ma már büszke ausztrál polgárnőnek tartja magát, mégis gyökértelen. Gyerekei idegenek, a férje idegen. Rokona szerint mostanság érzékeli, milyen gazdagságot jelent a magyar kultúra részesének lenni, s milyen közeli új hazájához Tasmánia szigete.
− pedig csak egy laposelem hiányzott a faliórából! Mégsem lehetett megszokni arra a néhány napra, hogy fölnézel a konyha falára, és nem jár az óra! A második nap levettem, azután szándékosan korlátoztam a tekintetem irányát, igyekeztem nem nézni oda. Mindhiába, valahányszor kimentem a konyhába, folyvást bevillant az óra hiánya. Pedig van időmérő éppen elég a lakásban. Amikor tavaly leállt a lift, olykor elzárják a vizet, kiég egy körte, nincs televízió, jobb nem is gondolni az ilyenekre. Függők lettünk. Kiszolgáltatottai gyártott eszközeinknek, a tárgyaknak. Arról ne is beszéljünk, ha otthon hagytad a mobilod, és csak hazaérve látod, nem is keresett senki…
− Németh László az emberi lét gyötrelmének mondta, hogy a lélek kínosan romló börtöne a test, melyből csak a halál árán lehet megszabadulni, mert előbb nincsen mód kilibbenni. Ami viszont „a Teljességet” jelenti, az, hitem szerint, a bennünk lévő isteni rész. Platón pontosan kifejezi ezt az „égben létező” örökké való, szellem lényegű idea fogalmával. Hiányában már réges-régen elmúlott volna a Világ, hiszen folyvást változik, szűnni nem akarón egyre csak mássá lesz. Lelkünk röghöz kötése nélkül röpdösnénk, mint az Angyalok. Nem lenne Történelem, nem lenne Hit, csak Lepke-lét. Választanád?
− 40 év házasság után, némileg váratlanul, a Papa elhunyt. Az asszony, aki végig mellette volt, soha egyetlen tekintetet nem vetett másfelé, mindig így apukám, igazad van apukám, jól mondod apukám. És most, ugyan 60 fölött, de egyedül maradt. Eddig minden rendben lett volna, elvégre így rendelte a Sors. Abból nőtt ki a balhé − na, csak a rokonságban −, hogy évek óta nem gondozza a sírt. Feléje sem nézett volt férje temetőhalmának, pedig egy faluban az ilyesmi főbenjáró bűn! Ám egyszer csak egyéb is megesett: barátja lett! Ha ő hatvan fölött jár, a „bácsi” tízzel is ráhajaz! Botrány! Pedig mindössze annyi történt, hogy oly sok év után végre fölfedezte: van másmilyen élet is, mint amit ő élt több mint hatvan éven át. Keserves fölismerés lehet, ha elveszett éveknek érzi az ember a régi életét, de már mit lehet tenni… talán példája másokhoz is elér.
− egy jó hír a világ legfejlettebb demokráciájából: a The New York Times szerint, több mint 50%-kal nőtt tavaly az orosz Kalasnyikov gépfegyver „polgári” változatának forgalma Amerikában. Soha ekkora érdeklődést nem tapasztaltak a Saiga néven futó gépfegyver iránt, mint jelenleg, ami biztosítja az uráli Kalasnyikov gyár nyereségét és talpon maradását. Ezt érzékelve az üzem termékmódosítást hajt végre, és jórészt átállnak a polgári lakosság ellátására a hadseregek helyett. A statisztika szerint az amerikai polgárok ma közel annyi Kalasnyikovot vásárolnak, mint az orosz hadsereg és rendőrség együttvéve. Hja’ a demokrácia ára! Lám, nincs mitől tartanod, mert ha úgy ítéled, megvédheted magadat, s akár másokat is! Az AK-47-es gépfegyverből mára mintegy 100 millió darab van használatban a világ 60 államának hadseregében. Ezen felül ki tudja még, milyen terrorista szervezetek használják. Persze, a jó demokraták mellett…
− jó lenne, ha lehetne pontosan definiálni a valószínű, a lehetséges és a lehetetlen fogalmát, töpreng egy tudós. Ebben az esetben valószínűsíthetnénk, netán kizárhatnánk például az „élettelen” anyagi világ élővé válásának, a materialisták szerint „nagy ugrás”-át, vagy kimondhatnánk a Szent Átváltoztatás csodáját. Megnevezhetnénk az Élet fölbukkanása matematikai esélyét, vagy éppen kizárhatnánk magyarázhatatlan előfordulását, és hódolnánk az isteni Teremtés előtt. Az Ember, ha reményvesztett késésben is, de ismét elnyerné méltó helyét a Világban, egy majdnem elpusztított Földön.
− miként a spanyol, a német, és még sok más európai, úgy a magyar társadalom is két, sőt többféle, gyakran egymással ütköző történelmet élt meg a tragédiáktól terhelt 20. században. Gyermekkori barátom szüleit a háború idején deportálták az egyik koncentrációs táborba, ahonnét többé nem is tértek vissza, nagyszülei nevelték. A nagyapja mérnök akadémikus volt, valahogy túlélte a szörnyű időket, bár Budapest szovjet felszabadítása előtti utolsó napokban egy pincébe zárták őket. Miklós erről nem akart beszélni, de mégis tudtuk: a pincében külön-külön, egy-egy krétakörben álltak, és aki kilépett, lelőtték. Számára és sorstársainak a felszabadulást hozta a Vörös Hadsereg, bár gyerekként és később is méltatlannak éreztük volna erről a borzalomról beszélni. Másik történet: egy ismerősöm szülei gazdálkodók voltak, ameddig tehették ebből éltek a fölszabadítók bejövetele után is. Az ’50-es évek erőszakos téeszesítésekor azonban minden jószágukat, gépüket elvitték, földjeiket elvették, földönfutók lettek. Szülei még egy darabig húzták a, de amikor az apját, mint korábbi kulákot bebörtönözték, elvégre amikor lecsukták, már semmije sem volt, a kisfiú magára maradt, nagymamája nevelte. Valami csoda folytán hagytak nekik egy tehenet, amitől született egy kisborjú. A nagyi, meg a gyerek boldogsága határtalan volt. Amikor azonban egy éjjel a kisborjút is elvitték a tehénnel együtt, a nagymamája ágynak esett, többé nem is kelt fel. A gyereket rokonok vették magukhoz, csak a recski büntetőtábor feloszlatása után szabadult ki az apja, ekkor találkoztak, jószerével ismeretlenül. És még egy életdarab: a fiatal tiszt a Ludovika Katonai Akadémián, már a háború alatt végzett utolsó osztály hadnagyaként avatás után rögtön kikerült a frontra, megsebesült, a Kárpátokban fogságba esett. Szibériába vitték, több lágert is megjárt, ólombányában is dolgozott. Mesélte, hogy többen, ő is megkísérelt megszökni a táborból, de amikor száz kilométer után sem jutottak lakott hely, művelt föld közelébe, vagy utolérték őket, vagy föladták. Amikor az ’50-es évek közepén, a szökésekért többszörös büntetését letöltve hazakerült, orosz nyelvet tanított alföldi általános iskolákban. Azért több helyen, mert amikor mint politikailag megbízhatatlan egyént (hadifogoly volt!) az egyik település iskolájából kirúgták, átvették a másikba, lévén orosztanár hiány volt országszerte. Csak a háború után 20 évvel végezhette el a főiskolát és lett hivatalosan is tanerő. Az oroszokat általában jó embereknek tartotta, akik közül sokan még a hadifoglyokhoz képest is többet éheztek Szibériában. Már a 80-as években, egyszer több nyugdíjas bajtársával együtt, IBUSZ-úton szovjetben járt, nagy marékkal szórták a vonatablakból a rágógumit a kérincsélők közé. Azok odalent összeverekedtek, ők eleinte nevettek, később abbahagyták a játékot. Némi borozás után, még a ’80-as években, egyszer kijelentette: a kommunizmus nem embernek való. Szavaival akkor mélyen megdöbbentett.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.