Tráser László
Cédulák (12.)
– nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut utána, hanem a könyörülő Istené. Pál apostol idézi a latin mondást, mely máig igaz lehet Sikerre, Szerelemre, Győzelemre, kinek mi a boldogság. De jól vigyázz, mert senki nem mondhatja magát véglegesen boldognak halála előtt, még ha hiszi is. Így tartották a régi görögök – lásd Oidipusz király történetét… A Boldogság, mondták a filozófusok, csupán pillanatnyi adomány, melyet rögvest elsodor, betemet az Idő… De azért mi is szeretnénk kiválasztottá válni sokan, ha csak pillanatnyi boldogságért is…
– minden megtörténhet az EU-ban, mondja a talán legfőbb, sokunk által tisztelt kutató, Rácz Margit. Optimista szcenárió esetén (országhatároktól függetlenül) összenőnek azok a régiók, amelyek erre képesek, a többiek a külső gyűrűbe kerülnek. De van sötét forgatókönyv is: csendes leépülés, miközben fölerősödnek a romboló erők, értsd a populisták, nacionalisták, idegeneket és bevándorlókat gyűlölők, rasszisták. De ha a robbantás, ami most Brindisiben történt az iskolánál, a jövőt vetíti előre, akkor jaj nekünk! Ez minden démont ránk szabadít – és éppen Európában. A tett mögött sötétlő elvekről, melyek jegyében robbantottak, szó se essék. Kivéve, ha elmebeteg. Bár a rémisztő kétely akkor is fölbukkan.
– hogy vezetnek a fiatalok, kérdi a taxis és mutatja: lehúzódik az ülésen, félrehajol, mintha simlis sapkában lenne, belehúzza a szemébe, csikk lóg a szájából, és közben teper… csak lezserül!
– már a harmadik egyetemi/főiskolai oktatótól hallom: a mi hallgatóinkat nem érdekli a szak, ahová járnak. Csak azért jönnek ide, hogy valami papírt kapjanak. Ezt mondta a történész, az egyik idegen nyelvű tanszék vezetője és most egy természettudós. Válaszolják ezt kicsit lüke kérdésemre, hogy nagy visszhangot kiváltó konferenciájuk iránt a külföldi oktatók igen, saját hallgatóik nem érdeklődnek. Nekünk bezzeg, annak idején jószerével alig volt kitől tanulnunk, nem hogy nemzetközi konferenciákra járhattunk volna…
– mindenfelől bizonytalan kilátásokkal, ezért félelmetes Jövő mutatkozik. Ezt mondják mindenfelől, a Színész is, aki Örkényt játszik. Szélsebes madárszárnyakon terjed a hír: korszakhatárhoz érkeztünk ismét. Európában bizonyosan, de talán világméretekben is. Írás közben, ha kinézek, a falevelek fényesen hullámoznak a napsütésben, szél hintázik az ágakon.
– a szív segédigéi. Ezúttal nem Esterházytól. Visszaadja, amit ő kapott valakitől? Mikor lesz már ennek vége! Tessék már végre higgadtan fogadni a Sors lágyított, fékezett hatású ütéseit. De nem megy. Szenvedünk egyenes derékkal, kívülről láthatatlan sebektől vérezve. Méltósággal megöregedni… De hiszen amíg itt vagyunk, addig nincsen mód kilépni a körből. Ha igen, végképpen kizuhanunk. Mint száradó levelet sodor a szél.
– Platón és más filozófusok szerelemről írt nézeteit tárgyalták a minap egy szegedi tudományos fórumon. Platón szerint, ha négylábú módjára ráveted magad vágyad tárgyára, meggyalázod szerelmed. Szeress, ajánlotta a bölcs, de tekinteted függeszd a Szerelem égi képmására, az ideára, mert így élheted át az istenek boldogságát. Kierkegaard, a 19. századi dán bölcselő majd eszét vesztette szépséges Reginája miatt, mégis visszaküldte jegygyűrűjét, mert alkalmatlannak hitte magát őt boldoggá tenni a házasságban. Erejét meghaladná elviselni Regina Olsen boldogtalanságát. Zokogva írta búcsúlevelét, a vissza-küldött jegygyűrű mellé, de úgy érezte, ez kötelessége. „Ő tönkrement volna, és alkalmasint tönkretett volna engem is. Én túl nehéz voltam neki, ő túl könnyű nekem, és mindegyikben oly könnyen megszakadhat az ember”. Regina természetesen nem értette ezt a szerencsétlen alakot, amint a korabeli koppenhágai polgárok sem. Kierkegaard még számos alkalommal megmagyarázta magának naplóiban, miért is kellett szakítania, de már mindenki járta a maga útját, Regina férjhez ment egy derék dánhoz, a filozófus magányosan, minden pénzét könyvei kiadására költve, csalódottan a kortársakban, hamarosan és elszegényedve elhunyt…
– a házaspár tizenévesen talált egymásra, tomboló szerelembe estek. Az asszony már lány korában szerette a férfiakat, és azok is folyvást megtalálták. Testi szerelemben adakozó lélek volt világéletében. Azután hogy elérkezett nagy-reményű, korengedményes nyugdíjazása, tele tervekkel indult neki, mint ő mondta (vagy csak mutatta) élete egy új, kalandos szakaszának. Néhány hét múlva szívzűr támadta meg, éppen hogy túlélte. Addig makkegészséges férje hirtelen súlyos tüneteket mutatott, minden kezelés ellenére belezuhant élete végső szakaszába. Az asszony fölépült, ma már senki nem látja rajta a néhány hónappal ezelőtti rettenetes dráma nyomait. Mint mondja, a férjével tréfálkozva viselik a korábban képzelhetetlent, mást nem tehetnek. Titkos csodában bíznak, a szörnyű kor minden tünete ellenére. Mindez kívülről nézve iszonyatos, de valójában nem történik velük más, mint amit mindannyian átélünk halandók.
– a minap dolmányos varjú bukkant föl egy szűk udvarban, s kivételes adományként, véletlenül megláttam. A dolmánya valóban szürke, amolyan elegáns „galambszürke” színű. Sóvárogva néztem az ablakon át, amíg csak tehettem. Mit nem adnék érte, ha itthon, az erkély előtti két fa egyikén verne tanyát… Madárról még: bordacsontot talált egy feketerigó. Ahogy a sült hús maradékát cibálta, csipkedte, rángatta a csontot, láttam, keményen megdolgozik a betevőért. Látszatra a bordacsont tömege meghaladta testének harmadát.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.