Tráser László
Cédulák (18.)
– Magyarországnak nincs tartós és erős, sikeres demokrácia-élménye a 20. századból, mondja egy régi szoci politikus, Vitányi Iván. Talán valóban nincs, ámbátor az első háború előtti évtizedben tömegével hittek valami elviselhető közéletet eleink, akik mellesleg ekkor érezték leginkább európainak magukat. Kérdés: kinek volt az európai országok közül tartós, mélyreható demokrácia-élménye? Kelet-Európa kiesik, itt nem is kerestek ilyen élményt maguknak a nemzetek. Szerbek, románok, csehek és szlovákok, bosnyákok, horvátok nemzetük forró imádatában éltek, kellő gyűlölettel, lenézéssel viseltetve szomszédaik iránt (azóta is). Az osztrákok nemkülönben. Ők voltak a térség csúcs-ragadozói, s ha másként nem ment, akár idegen erővel szövetkezve is megtartották uralkodó szerepüket, birodalmukat – lásd az utolsó nagy lázadás, 1848 leverését Cár atyuska seregeivel. Vajon lehet-e demokratikus egy császári állam, amely térsége diktátora? Így az osztrákok is csak afféle császári demokráciában éltek az első világháborúig, azután jött a hitleri, majd a második háború után a szovjet megszállás és csak a Vörös hadsereg kivonulása után a ékezett el a mai demokrácia. Németország nagy demokratikus élménye a 20. századból szintúgy 1945 utáni lehet, ámbátor néhány évtized még eltelt, mire az új nemzedékek belül is megtagadták náci elődeiket. A Stazi-polip uralta keleti németek nyilván nem lehettek demokraták, így nekik sincsenek ilyen élményeik, csak miután külső hatalmak (köztük hazánk) átemelte őket a kapitalista többséghez… A spanyoloknál Franco bukása után (1974) lehet demokráciáról beszélni, bár a baszkok ezt nyilván nem igazán így látják… Más kérdés, hogy gazdagodón, gyarapodó országokban élvén, mint a háború utáni Nyugat-Európa, szebbnek tűnik a világ. Nekünk ilyen élményünk sem volt, csak ideig-óráig talán a késő Kádár-korban. Azt az illúziót kergetjük azóta is.
– Arany János gyönyörű poétafeje aranyérmen: álmodó tekintete a kiválasztott csillagnézőt, a múltba révedő, jövőlátó Költőt mutatja. Egykor köztünk élt, mint a Teremtő ajándéka. Balladáinak sorát nem folytatta senki, de attól még ott ragyognak, fényeskednek a Költészet égi magasában, jelezve, hogy vannak tőle is, mástól is, magyar nyelvű grádicsok az Örökkévalóhoz. Tanítani kellene megszállottan, kutatni titkait, meglesni tudását. Emelt fővel – nem tesszük.
– mint a növények, valami megközelíthetetlen hegycsúcson, ahol kívülállónak ismeretlen összetételű kolóniában, szélsőséges körülmények között is élnek és gyarapodnak. Láttam ilyen feledhetetlen filmeket. Így kellene élni e földi tereken az Embernek is, összefogva, egymást segítve, mert nem tudhatjuk a földi Jövőt. A napokban csúfosan feloszlott „Riói csúcs” mutatja a kudarcot. Botorságunk hatását Jövőnkre nem tudhatjuk. Csak féljük.
– Olvasom a nemzeti kisebbségek terjengő félelmét megmaradásukért, a kis népek lelki görcseit, ha maguk és nyelvük életben maradási esélyei felé tekintenek, a munkahely megtartása miatti szorongást, mely megegyező az európai és amerikai városokban, az egészségügy és a nyugdíj biztonsága miatti aggódást, növekvő félelmet a bűnözőktől, az ismeretlen kórokozóktól, nem is sorolom… mind veszélyesebb embernek lenni. Mégis, kivált a gazdagok és a fiatalok, soha nem éltek ilyen felelőtlen pökhendiségben.
– jó hír: nem ér véget a világ idén december 21-én! Az egykori maják megszakadt, lerombolt birodalmának papjai szerint csak a világ egy szakasza fejeződik be. Letelik a 144 ezer napos ciklus, azután majd látjuk, mi következik. Ennyi a jó hír, amiben nincs több ijesztő, mint ami a korszakhatár után érkezik.
– pletyka-pad. Városinak mulatságos, mert tudatlan, de a pad összeköti az embereket. Persze falun, mert városon a pad leginkább nincs, ha mégis, akkor meg ellopják, tönkreteszik, összefirkálják, megrongálják. Vagy ha valami csoda folytán mégsem, abban sincs köszönet, hisz olyanok tervezték, építették, akik életükben nem üldögéltek jóízűt beszélgetve egy padon. Egy Békés megyei községben most a polgármester egy vers fejében (!) küld egy padot a szerzőnek. (Nem merészelek költőt, legföljebb fűzfapoétát mondani.) Egy pad, amin összeülhetnek a szomszédok. Nincs magányos tévénézés, csöndes elmélkedés a félelmes sötétben, hanem pad, amin lehet jóízűen, emberien pletykálkodni… Leginkább egymásról, egymásra beszélni. Jó dolog egy pad, kivált, ha az embert érdekli a szomszéd, aki újabban Kalasnyikovot hurcolászik hegedűtokban… Falun ez még könnyebben megy, mert a város olyan bonyolult, ott még a Kalasnyikov is gyanús…
– ki vagyok én? Kenyai futót vettek a törökök. Jó üzlet volt, megnyerte nekik a Helsinkiben rendezett atlétikai Európa Bajnokságot. Csak a közvetítő riporternek volt ciki, többször eltévesztette és kenyait mondott. Utóbb úgy módosított: a török. A versenyzővásárlás olyan zavaros ügyeket is felvet, amelyekre jobb nem is gondolni. Kötelező személyiségmegtagadás-e egy mezcsere?
– amit az erkélyi virágaim kibírnak ebben a forróságban, az nekem meghaladná az erőmet. Igaz, így volt ez tavaly is, meg végig az utóbbi évtizedben, lévén az évszázad legforróbb éveit éljük. Mi még úgy teszünk, mint ha ez volna a normális, vagy legalábbis hisszük: majd visszaugrik a megszokott sínekre az időjárás, addig meg kibírjuk guggolva is… valójában sokan tudjuk, ez csak hiú remény. Az Idő, ezúttal az időjárási idő, kizökkent pályájáról. Egy darabig végleg.
– kuláküldözés áldozatai… modern rock, elhalkul, a bemondó szólal meg: Péter-Pálkor, a régi aratások első napján emlékezünk az ’50-es évek kuláküldözéseire. A kulák szó a sztálini Szovjetunióban honosodott meg, a gazdag parasztot jelentette, aki kizsákmányolja a szegény parasztságot. Így azután jószerével kiirtották a kulákokat. Hazánkban ez legalább 70 ezer családot sújtott. És utódaik életpályáját. Akár napjainkig ér a grádics. Halottak országútján szól a rock…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.