Tráser László
Cédulák (22.)
− John Steinbeck író és Robert Capa fotoriporter 1947-ben egy New Yorki bárban elhatározta: kiutaznak a Szovjetunióba és megnézik, hogy élnek az orosz emberek, milyenek az ottani hétköznapok. Nem mennek a Kremlbe, nem foglalkoznak a hadsereggel, azt próbálják kideríteni, mit esznek, hogyan mulatnak, isznak, dolgoznak az oroszok, a közemberek, akik közül két évvel korábban még sok százezren harcoltak a háborúban. Mulatságos olvasni, hogy indulásuk előtt milyen tanácsokat kapnak amerikai honfitársaiktól, mire számítsanak Sztálin birodalmában. A kelet-európai rendszerekre valójában az a leginkább jellemző, hogy ez a 65 éve, harag és gyűlölet nélkül megírt úti beszámoló számunkra, amint az orosz olvasóknak, tilalmas olvasmány volt évtizedeken keresztül. Végül is nem pótolhatatlan a veszteség. Akik elődeink közül (zömében) kényszerből kint jártak ott − néhány százezren hadifogoly, Gulág-lakó −, amikor s akinek merészelték, elmesélték élményeiket. Legalábbis azok egy hányadát, így sokan ismerhettük a valódi Szovjetuniót. Így teltek évtizedek − Csoóri Sándor szavával − a „félig bevallott életek” jegyében. Időközben Szolzsenyicin megírta az Iván Gyenyiszovics egy napjá-t. Aki nem féltette nagyon a hitét az eszmében, vagy csak óvta lelkiismerete nyugalmát, elolvasván Szolzsenyicin művét, megtudhatta, mi volt, s következtethetett arra, mi lehet azóta is odakinn. De mifelénk ma is létezik maréknyi (nemrégiben még hatalmi) réteg, a hívő kádáristák, akiknél kötelesség volt a szovjet-hűség − és, mi tagadás, maradt máig az eszme vonzása. Számukra az áldozatok milliói rosszkor voltak rossz helyen, és (mint mondják) a Történelem mindig is megköveteli a maga áldozatait. Steinbeck és Capa könyvének sok évtizedes hiányát azonban ezzel sem lehet lesöpörni.
− Ukrajna: mennyasszony-árverés, mely egyre sikeresebb az amerikai-, kanadai férfiak köreiben. A TV-képernyőn kemény arcú, idősödő urak ülnek a teremben, boldog mosolyú széplányok között. A nők önként jönnek ide, a férfiak is. Szeretnének egymásra találni. Egyikük mindenféle szégyenkezés nélkül mondja oroszul a kamerába: szeretne külföldön élni, azért menne férjhez Kanadába. A szőke, termetes mennyasszony-jelöltek nem tudnak angolul, tolmácsnő fordítja szavaikat. Mindenki pezsgőzik és nevet. A rendezvény menedzsere, az ötletgazda elégedetten mutatja az érdeklődők tömegét, hallani izgatott zsibongásukat. Elégedett is lehet a várható bevétellel, bár nők kiárusítása nem egy vadiúj találmány, Hérodotosz is ír erről (mint az ilyen témákról rendszerint, erről is nagy élvezettel) amikor elbeszéli, hogy egy perzsa törzs lányainak életükben egyszer, férjhez menésük előtt, a piacon kell fölajánlani testüket a legtöbbet ígérőnek. Mint olvashatjuk, vannak, akik akár 2 évig is kínálják ott magukat, mire elkelnek. Olvasmányemlékeim szerint a perzsa nők csak egy éjszakára adták el magukat az ókorban, utána viszont ahhoz mentek, akihez akartak. Az ukrán lányok viszont egy egész életet adnak némi pénzért…
− Gyurta Danit kérdezi a riporter olimpiai aranyúszása után. A ragyogó küllemű fiatalember édesanyját, családját és a felkészülését irányító edzőit említi: ők osztoznak sikerében. Szinte az értelem fölötti magasságokba érve arról beszél: iszonyat kemény 200 métere során képes volt olyan élményeit felidézni, amelyek erőt adtak további kitartásához… Mint mondja, az elejétől uralta a távot, nem az utolsó 50 méteren kezdte a hajrát. Teljesen érthető taktika, de fölsejlenek a kockázatok is. Ha akár 10 méterrel a cél előtt elfárad, kész, vége. Ezzel szemben, ha csak az utolsó 50-et nyomja meg, de tiszta szívből, kisebb a kockázat… Más kérdés, hogy az kevés lehetett volna. S egyszer csak megejtő tisztasággal kijelenti Gyurta, szeretne 15 millió magyart átvinni ezen a 200 méteren. Mindent tudó s mindent jobban tudó igehirdetőink az elhangzott, s változatlanul főbenjárón bűnös szavak óta hallgatnak… Eszembe jut az előbb leköpött, majd már-már elfogadott Antall József mennyit kapott eminens mindent tudóinktól kijelentéséért: lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni…
− egy közíró a minap ismét Ady Endre riporter és publicista, a nagyváradi káptalan, mint feudális nagyúr ellen 100 éve írt, gyűlölettől izzó cikksorozatával bizonyítja mai igazságát. A klérus bírálata, akár az egyház-gyűlölet felizzításával is, egy lehetséges magatartás. Éppen a minap hallhattunk olyan határon kívüli, magyar lakta városok egyházait is kormányzó püspökökről, akik akkor is áthelyeztek egyházmegyéjükben egy-egy plébánost, ha értük minden követ megmozgattak híveik. A kétezer éves püspöki jogkör ezt megengedi. Ady arra a hajdani úri-Magyarországra tüzelt, a Monarchia utolsó, tán sosem volt béke-évtizedében, majd a háború alatt is. Lázadt a fönnálló rend ellen, tiszta szívvel, de nem mint elkötelezett pártpolitikus, hanem mint Költő. Alighanem sértetten emberként is, hiszen a világ másfelé rohant, mint jövendölte, és Ő nem lehetett vezére a változásnak. A nagyváradi prépost elleni fölháborodása Trianon után egyszeriben komolytalansággá lett, az új román állam ezt az ügyet Erdély megszerzésével lesöpörve lerendezte. Teszem hozzá, a „demokratikus” Párizs aktív irányításával. Ady úr, ha megéri, útlevéllel járhatott volna haza Érmindszentre, már ha be- és kiengedik a határon. Nem tudható, valójában milyen Magyarországot gondolt ő magában, magának, nekünk, mert álmai nem váltak valóra soha a „magyar ugaron”. Azt sem tudom, mennyire értette a Trianont cselekvő európai nagypolitikát… A „véreim, magyar proletárok” fohászát sem igazolta a Tanácskormány örvénylése. Ady Endre magyar költői géniusz volt akkor és maradt azóta is, aki Babits szerint költői képei, a szimbólumok óriása. Időben ment el, semhogy megélje a részben valóban feudális, de jól funkcionáló és nagy iramban fejlődő Monarchia megalázó megsemmisülését, Kun Béláék rémuralmát, majd a rákövetkező ellentmondásokkal terhelt Horthy-korszakot.
− József Attila, a proletár költő, igaz szenvedéllyel gyűlölte „Horthy-Magyarországot”, átkozta rendszerét. Ezt a képet már nem fogja kitépni magából a középiskolai magyar tanerők negyven év feletti hada, hiszen ők még így tanulták az egyetemen, és így is viszik tovább. Igaz, JA valami fölfoghatatlan kifejező erővel jelenítette meg a két háború közötti európai egzisztencialista élethelyzeteket, s új költői nyelvet is alkotott ehhez. Ám mind ezt a firnyákolást lesöpri a „nagy proletár költő” tankönyvi képe. Pedig a magyar proletárok pártja valami zavaros maszatolással törölte soraiból nagy költőjét − majd utóbb, persze, letagadták a történteket. Ezzel JA proletár álmai összetörtek, a „Vers eredj, légy osztályharcos” lehetetlensége meredt rá. Élete végén alkotja meg azt a szóképet, amit évtizedekkel később sem mertünk utána mondani, ha beástuk is magunkat a könyvtárba, még hogy fasiszta-kommunizmus… Jelzem, a szóképben rejlő tartalom máig blaszfémia. Hitler és Sztálin diktatúrájában eszmei és hatalom-technikai tartalmában, birodalmi törekvéseinek történelmi folytonosságában vajon mennyi lehet az egyezés? De ami azt illeti, JA is időben tért meg a csendesebb hazába. Ha megéri a világháborút, azután népünk „bölcs”, ám kopasz vezére országlását, menten lett volna némi közvetlen tapasztalata a proletárok államáról, a szocializmus építéséről… és 1956-ban még alig töltötte volna be a félszázat! Költő volt s marad most már mindörökké. Pártpolitikai képzelgései lábjegyzetek csupán a pazar életműhöz.
− a Történet nem ér véget azzal, hogy látszólag lezárul, mert befejeztük. Majd ha a Párkák, a görög sorsistennők, akik fonják, kimérik, majd elvágják az ember életfonalát, majd ha ők akarják, akkor lesz vége. Elölről nem láthatod utad. Majd utóbb, ha végigmehettél és „célba értél” − bár Madách szerint a „cél halál” −, akkor majd talán fölfeslenek Történeted mérföldkövei… Ha még lesz rá időd meg erőd, hogy elmélkedj. Ha a kisfiúnak valaki megsúgja, hogy sok év után majd, a megszokott kocsma-pincében találkozik a rettegett tanerővel, együtt ül orvos professzorokkal − bizonnyal nagy embernek látja majdani önmagát. Mára, hogy valamelyest megtanulta a valót, csak kuncogva pislog s esti fröccsére vár…
− milyen kitüntető adomány, ha valaki képes elmesélni, történetekre tördelni átélt élményeit. Éjfél után a kerthelyiségben beszélgetnek nyugdíjas sofőrök. Történeteket mesélnek évtizedekkel korábbi időkből, melyeket máig megőriztek. Gurgulázva nevetnek, mint akik végre értő fülekre leltek ebben a kifiatalodott világban. A legmulatságosabb, amint utánozzák a motorok hangját: gggrrr dududú, gggrrr dududú meg ilyenek. Üvöltve élvezik, számukra rohan a kánikulai éjszaka.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.