Tráser László
Cédulák (17.)
− annyian és oly sokat beszélünk a Történelemről, jóval kevesebb ismerettel, mint azok, akiknek módjukban állt valamit alakítani is az eseményeken. Habsburg Ottó meséli az életét. Amint mondja, amikor abban az európai köztársaságban, amelyben a legjobban bízott, csalódott, akkor fivére tanácsára a diktátorokhoz fordult a „galiciánerek” mentése érdekében. Megkeresett több latin-amerikai államfőt, a portugál, majd a spanyol diktátort. Már több ezer vízumot gyűjtött a menekülőknek, mire Franco tábornokhoz jutott, aki szintén nagyon sokat segített, mert tudta, mit jelent menekülni Hitler elől. És miközben Habsburg Ottó meséli a Történelmet − például a Rotschildok szerepét az európai zsidók kimentésében −, szíved szerint csak ülnél a pamlagon, és tétlenül hallgatnád, valójában mi is történt a világban. Azt a fejezetet is, hogy valójában Mao Ce-tung nyerte meg a Hidegháborúnak nevezett 3. világháborút − de szegény magyarok 1956-os forradalma nélkül nem ment volna. Akkor bizonyosodott be ugyanis először a világnak, hogy ahol a kommunisták egyszer hatalomra jutnak, onnan igenis elzavarhatják őket! Nem külső erő, hanem a végletekig lealázott, kifosztott és letaposott magyar nép ébresztette rá erre a világot, meséli Habsburg Ottó.
− a termés lassan beérik. Több évtizedes hülyítés, elképesztő embertömeg érdeklődésének kézben tartása erőszakkal, s ezáltali módszeres lebutítása nem folyhat büntetlenül: amerikai szövegelemzők szerint az idén elnökválasztásra készülő USA prominenseinek a kampánybeszédekben használt szókészlete nem haladja meg egy 14 éves gyerekét. Ezen a szinten mondják el az ország gondjait és a megoldást is így kínálják. Tőmondatokban, amelyeket a tv-híradók még tovább tömörítenek… Végletekig egyszerűsített, növényi élet az amerikai álom. Nos, hát ők találták fel a modern demokráciát, amit azután elterjesztettek a világban. Nálunk is.
− azért mostanában annyi a jó nő, hogy föltűnő! És arra emlékszel, régen mennyit kellett hajtani egy kis dugásért? Amikor csak hozzáfértél, nyomtad a rizsát, mire végre beljebb kerültél! Manapság? Szerinted hányszor mondom: kislány, csak akkor kerülsz helyzetbe, ha húzol egy sorszámot. Különben nem megy a dolog. És ez a valóság, örvendezik a barátom.
− médiahelyzet alulnézetből: X mint védett személy, megkéri egy országos lap helyi tudósítóját, egy virtigli talpast, egy amolyan slapajt: segítsen neki abban, hogy olvashasson a lapban tulajdon mentális állapotáról. Helyi médiamunkás ugyan nem lelkesedik, de tudja: ha nem mozdul, X védett személy fölhívja a főszerkit, az meg kijelöl egy pesti fókavadászt, aki telefonon lenyúlja az X úr vallomásából tető alá hozandó írást. Nosza. Utóbb kiderül: X úr csak tagolatlan üvöltést tud elővezetni mentális állapota gyanánt, idióta barom, degenerált állat és hasonló minősítő jelzőkkel. Médiamunkás tehát nekiül és szerkeszt egy nagy ívű, levegős nyilatkozatot, fél szemét folyvást a sajtójogászon tartja, nehogy lenyomják a lapot X jótevőnk árnyalt minősítései miatt. Az interjú végül is megszületik, X olvashat tulajdon lelki életéről, vagy inkább annak égi másáról. A fejlett Nyugaton mindez persze ismeretlen. Ott a független zsurnaliszta találja ki, mit olvasna szívesen a védett személy, a szeretett szponzor: X.
− írónak lenni manapság mesterség, abból jól megélni viszont: művészet. Kell hozzá nem szűnő kitartás, erős hit, hogy ez a gépekkel megvert / megáldott szerencsés / szerencsétlen emberiség soraiban még vagy félévszázadig marad elég olvasni tudó, és olvasni is akaró egyed, továbbá néhány író. Mondom mindezt egy sikeres író minapi vallomását olvasva, aki írásaiból él. Petőfiék idején a magyar író jellemzői voltak a hazaszeretet, a magyar nyelv iránti szerelem és erős szándék a nemzet (=az olvasói) nevelésére. A múlt században írónak lenni koronként mást jelentett. Ady, Babits, Karinthy, József Attila, majd Illyés, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik, Sarkadi, Csoóri és még sokáig sorolhatnánk az óriásokat, életükben-halálukban író-fejedelmek. Hozzájuk mérheted magad, ha mered. Modern világunkban az átlag író örül, ha biztos megélhetést szerez, ír ezt-azt, leginkább szexet meg bűnügyet, előadják, megveszi a média, a politika. Gondosan kerüli a nagy komoly nemzeti dolgokat, sorsdöntő történelmi cselekményeket, és esze ágában sincs vátesznek lenni. Lejött közénk. Mosópor-reklám.
− de a múltkor már kibékültek, mondta álnokul, reménykedve, hátha mégse… Nem tudunk már megváltozni, mondja az asszony keserű, fáradt hangon, majd hozzáteszi: törötten élünk egymás mellett, pedig lehetne másként is, békében, barátságban elválni. Nézik egymást a pult fölött, ő valamilyen történetet mesél egy másik asszonyról, akit elsős elemistaként a családjával deportáltak egy birkahodályba a Hortobágyra, és aki úgy zárta történetét: reménytelenül éltem le az életet, nem lehettek álmaim. Amint ezt elmondta, az addig csöndes asszony kirobbant: mindenkinek lehetnek álmai! Erre elszégyellte magát, végtére is miket beszél, álmai tényleg lehetnek bárkinek, csak legtöbben igyekszünk jó mélyre temetni az álmokat, mert még szégyellnénk, hogy nem teszünk értük semmit. De ha cselekednénk, akkor azokkal kerülnénk szembe, akik jelenlegi állapotunkra építettek. Önkéntes rabszolgák ismert csapda helyzete.
− visszatér. Ahogy te a szüleiddel, úgy veled a gyerekeid. Lehet kivétel, de az tán csak kilépés a sorból. Egy férfi lenézte szüleit, megvetőn beszélt róluk, apja iránt már csak akkor mutatott szeretetet, amikor eltemették. Pedig az az ember két évet dolgozott bányában azért, mert egy éjszakára kölcsönadott egy írógépet munkatársának, aki ezzel röplapot írt… bizony, a már rég feledett 1950-es években így mértek. Telt-múlt az idő, mint a mesében, az évek elrohantak, és a férfi (már megöregedve) váratlanul szembetalálkozott rég nem látott, felnőtt fiával. És most ő szenved, talán úgy, mint egykor tőle szülei. Igazság? Az Ember és az ő elkerülhetetlen Sorsa.
− Isten utóbb teremtette Évát, Ádámnak társul, annak bordájából. Csendben éltek, a Paradicsomi kertet gondozták. A Történetből úgy tűnik, Ádámtól egy darabig még eléldegélhettek volna ott békében, nyugalomban, hiszen Isten jószerével csupán egyet kért az Embertől: csöndes révületet, áhítatos tiszteletet, egyetlen tilalma betartását. Nem ehettek a Kert két fájának gyümölcséből. Ádám ezt a tilalmat tiszteletben tartotta. Igaz, ekkor még nem „ismerték” egymást a Férfi meg a Nő, így nem születtek gyermekeik sem, különösebben nagy programjaik sem voltak, csöndben éltek. Ez a béke zavarta a Mindenható ellenzékét: a Sátán kígyó képében cselhez folyamodott, és Éván keresztül Ádámra támadt. Éva megtörte a Varázst, a kavargó életet választva, talán egy távoli Herceget remélve a Jövőtől. A paradicsomi tetszhalál a keserves földi ébredéssel megszakadt, a Világtörténelem máig tartó, járhatatlan útján rohan. Az Ember fellázadt Sorsa ellen, de folyvást reméli Teremtője megbocsátó kegyességét. Egyszóval: Éva nénje adott a tiltott gyümölcsből Ádám apónak is…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.