Tráser László
Cédulák (41.)
– a szóbeszéd szerint olykor megadatik az időtlenség érzete, a földi létből távozó lélek számára. Borzongató élmény lehet, még így közelről-távolról elképzelve is. Köznapi világunkból magyarázhatatlan, földi életünk tapasztalatain túlterjeszkedő, önmagába záródó, várakozással teli, Ítélet előtti, kiszolgáltatott lélekállapotnak mondják, akiknek megadatott átélni és mégis visszatérni. Egyszeriben minden addig fontos élettény hátérbe szorul, magadra maradsz. Jövőtlen, múltnélküli, földi kötelékeidtől elszakadt magányos révületben. Mintha tested is lekerülne a színpadról, a lélek által maradsz még, afféle köztes létező. Amiről, ha egyáltalán képzelődtél is valaha, megjelent neked az eleven történésektől nem szabdalt, határtalan üresség. Száraz hidegben, mozdulatlan felhők között. Egyszeriben megérzed alávetettséged az ürességnek sejtett tornác hatalmának, mely szótlanul rendelkezik felőled. Akivel történhet bármi. Az élet érzelmekkel teli folytonos lüktetése, vonzások és taszítások örökké egybeszőtt, szivárványos folyondárának múltból jövőbe nyúló ezer ága, az eleven folyótól nagyon is sietősen földarabolt, mindig egymásra torlódó történéseinek partjára lökött valami ismeretlen akarat. Ismeretlen Akarat. A lélek időtlen világába kerültél kéretlenül, ahol nincsenek események, csak a számunkra képzelhetetlen létezik talán – öröktől fogva társtalanul. Vagyok, aki vagyok – válaszolta égő csipkebokrából az Úr Mózesnek. Teljessége felől nézve nincs is más létező. Teremtményei, köztük mi, percemberkék, inkább leendők, éppen most, éppen itt fölbukkant alakzatok. Kegyelméből való csoda, hogy az ember e mindig változó, burjánzó életszövetből képes volt túllépni arasznyi létén, és hívő lelke grádicsáról megsejteni az Örökkévalót. Személyes adományaként, az alkalmi látogató visszatérhetett övéihez.
– Ferenc pápának nem lesz könnyű dolga a világi hívságokkal kényeztetett pápai trónon. Mondják, otthon maga főzött, nem költözött be a mindenkori argentin bíborosok palotájába, mindenét szétosztotta a szegények között. Mihez kezd a pápai lakájok és kegyencek nyüzsgő világában? Egyáltalán, mit akar a pápaságtól, amit az európaiak és a világ is elkönyvelt annak, ami évezredeken át eddig volt: a pompázatos égi mennyország földi kapuja. – Ezt fölborítani? Kikkel és mi végre? Szegények mindig lesznek veletek, intette az apostolokat Jézus, hozzátéve: én nem leszek mindig veletek. Ha Ferenc pápa szétosztaná is a pápaság minden kincsét, akkor is maradnának a szegények. És az aranyba, bíborba burkolózott főpapok már nem mennek ki téríteni az utcára, tanítványaik is aligha. Ferenc pápa útja könnyen vezethet mártíromságba. Az Egyház „világvégi” vitéz harcosából égbe emelt tábornok válhat. Szentbeszédében többször idézett példázata nagymamája mondásáról, miszerint a szemfedőn nincsen zseb, pénzt átvinni a másvilágba nem lehetséges – különös csengésű… Nem is a szegények akarnának pénzt költeni odaát! Nekik ott is annyi lesz belőle, mint amennyit ezen a világon szereztek.
– nyert mindhárom kártyában. Először admirálist játszott a gépen, ezt tartotta egyedül igazi kihívásnak, elvégre itt alig van szerepe a szerencsének, legföljebb abban, hogy könnyű partikat kapott, és jó felé is indult mindkétszer, mert megtanulta rég: ha Szerencse istennő nyomára lel, nyert ügye lehet. És a fekete özvegy is bejött, a kártya jól festett (kicsit kancsalul a Hídavatásra utalva), ami az utóbbi napokban elvétve, ha kedvezett… Persze, alacsony pontszámot ért el, de mégiscsak győzött! És végül a pasziánsz is kijött, bár kellett hozzá türelem bőséggel. Úgy vélte, a kártyát elrontja, aki sietteti, meg kell adni a módját. Szóval, hogy túljutott ezeken és még mindig nem lett este, meghallgatott egy interjút, amit korábban vett fel, de még nem rendezett, hát nekilátott, dolgozott vele rendesen. Végül sötét lett megint, mint szokott, de a lefekvéshez még korán. Újabban a bor sem ízlett vízzel, mint már napok óta nem, de miközben kortyolta, arra jutott: milyen jó dolga is lehetne, ha meg tudná becsülni magát. Mert az is adomány, mint a jóféle fáradtság elalvás előtt.
– egy nyírségi kistelepülésen negyedik napja nem volt áram március 15-én, ezért gyertyával világítanak, napok óta hordják a havat a fagyasztókba, de így sem tudni, mi lesz a hússal, panaszolják a falusiak. A tévériporter felháborodással beszél a helyzetről, még a kameralámpát is kikapcsoltatja az operatőrrel – csak azért, hogy lássuk, milyen gyertyafényben vacsorálni. Egy nagycsoportos óvodás kislány is panaszkodik, mert villany híján nem tudnak tévét nézni, ezért késő estig kint játszanak a hóban! A matuzsálemek képviselőjeként jegyzem meg, néhány százezer kortársammal úgy nőttünk föl, hogy képzeljék csak: egyáltalán nem volt televízió! Nálunk ugyan égett a villany, de városszéli lakásunkban anyánk reggelente gallyakkal gyújtott be a sparheltba, a pottyantós illemhelyre pedig kijártunk az udvarra. Igaz, sok éve már emlékezni is értelmetlen ilyesmire, lévén a mai élet fényévekre van attól, ahonnan jöttünk. De a márciusi hóvihar rendkívüli esemény volt, és ami ezután még következhet az évtizedben, előjelei szerint az sem lesz merő unalom. Magyarán, jobb lenne felkészíteni a fiatalokat: még fognak gyertyafényben vacsorázni! Már ha lesz mit tenni a tányérba… Ahogy emlékszem, egy időben hétszámra szalonnát ettem vöröshagymával, kenyérrel vacsorára, de ez már disznóvágás után volt, a bőség idején.
– meg kéne szokni, sőt élvezni a vége-hossza nincs sokféleséget. Ciprusi válság, utcára kidobott vizslakölykök egy jász faluban, a németeknél egyre több bűncselekményt követnek el iszlám szélsőségesek, panaszolja a fő belügyér, számos amerikai személyes, sőt mint mondták: intim viszonyt ápol Istennel, balesetek hírei, rezsicsökkentés bejelentésének és cáfolatának kusza hírei zúdulnak rád, akár csak egyetlen híradásban is. Képernyőn, újságban, s ami a legfőbb, a mindennapi közéletben. Kavargó világ, ezt látod, ebben élsz, mindenünnen ez tódul feléd. Állásfoglalás mellette, ellene, támogatás, elutasítás – melyiket válasszam? Megállapodni, félrehúzódni és szakítani egy kis független nyugalmat, élete végén, a Margit-szigeti árnyas fák alatt – már Arany János is erről ábrándozott. Jó lelkiismerettel ezt nem teheted. Időnként ki kellene rázni az agyad, mint a szeméttel dugig megtelt porzsákot.
– valaki idézte a minap Szabó Magdát: csak az hal meg, aki nem tett semmit életében. A többire emlékeznek, s míg az élők között vagy, emlékezünk valamennyien. Jót, rosszat felidézünk életéből, ha fontos volt számunkra. Bár eltávozott, mégis velünk maradt.
– a százévesek védelmében szólok. Közvetetten két ilyen korú emberről is tudok, akár naprakészen, egy férfi és egy asszony személyében. Igaz, a nagymama még nem töltötte be a centenáriumot, de a papa már tavaly. Az ember általában addig él, ameddig Sorsa engedi, vagy éppen rákényszeríti. Ez ellen nemigen tehetünk, leszámítva egyfelől az önpusztítást, másfelől az öngyilkosságot. Előbbi általános, utóbbi azért egészében véve mégsem annyira gyakori, jóllehet hazánkban egy kisváros lakossága megy el önkezétől évente. De aki megéri a nagy kort, számolhat rá, hogy az évtizedek multával hullnak a társak! Hamarabb, vagy későbbén, de magad maradsz. Igaz, a rokonok, a család… No, de őket is egyre messzebbre vezetik saját ösvényeik. Megállnak, betérnek hozzád, de közben te is távolodsz. Lelked mind többet időz régebbi tájakon, ahol gyermekként jártál, s bár akkor sem röpültél a szivárvány felé – mégis, várakozhattál a jövőre! Tudtad, akartad elkövetkeztét, amikor majd neked is oszt lapot a Sors, amikor végre megmutathatod, szerencsét próbálhatsz… Teheted, amiért ideküldtek. Mire megvénülünk, jövőnk elillan. Mondod, amit korábban nem ismertél: ha megérem, ha még itt leszek akkor is, ha Isten engedi még látnom… Ezért légy megértő a százévesekkel. Már keskeny mezsgyén járnak, még innen az odaáttól, de lelkük pókfonala már oldódik a rögtől.
– …mintha messziről / egy förgeteges lovas nép közeledne / Álombéli jászok vagy kunok. / vagy a gyógyíthatatlan fájdalmak népe, / amely időtlenül bolyong a füves pusztaságokon./ Ismerem jól ezeket a barbár ázsiákat. / Ott a halottak is a szélben élnek. / Virágporral ütköznek, / vagy ferdén csapódó porka havakkal… – Csoóri Sándor: Halottaknapi darázs
– talán mindig is kétfélék voltunk, akár Koppány vezértől fogva, vagy még előbbtől… Egykor talán azért, mert nem maradhattunk „otthon”, a végtelen sztyeppeken, a Kaukázus hegyei alatti őshazák egyikén, hanem kényszerűen „bemozdultunk” az akkor még ismeretlen európai világba, és ez mindenkitől áldozatot követelt. Az új hazában új vallás dukált, ami még jobban megosztotta a népet. A hit legszemélyesebb választásaink egyike – ettől megfosztani valakit, a választást erővel, fegyverrel kikényszeríteni, erőszakkal elérni, hogy mást higgyünk, mint addig, máshoz forduljunk az imával, másként, mástól kérjünk könyörgőn kegyelmet – fölér a közösség általános megaláztatásával, amelyet ellenállás nélkül elviselni embert próbáló kihívás, vagy éppen csak látszat szerinti behódolás. Eleink menekültek a hajdani hazákból, a jószagú, szeretett földről, letelepítették őket egy sosem látott, a korábbihoz képest nagyon erdős, nagyon vizes, nagyon szűk új világban, új istent, hitet, templomot kényszerítettek rájuk tűzzel-vassal. A bezúduló térítők új szokásokat követeltek meg tőlük, mindezt óriás hegyektől övezett zárt világba szorítva, ahol őseinknek meg kellett tanulniuk másként élni, mint addig. Aki mindettől nem ébredt libabőrösen hajnalonta, sírva, bánkódva az odahagyott földért, vízért – mindent kibírt. De a régi élet benső világa nem múlott el nyomtalan a szívekből. A mára kibogozhatatlan őshazákból örökölt véres átkok, sötét árnyak, a megszokott isteneket kérlelő ráolvasások, soha el nem felejtett mondókák túléltek ezer évet! Erdélyi Zsuzsanna ilyen „kútmélyből” kihúzott fohászokat, ősrégi, vajákos mondókákat, száz évvel ezelőtt még használt, élő szövegeket gyűjtött a régi Magyarországon. Azok használták ezeket kapaszkodónak, akik általuk vészelték át az első ezer évet Európában, a Kárpátok alatt – úgy, hogy fejüket soha föl nem emelve lapultak, árnyékban. Mások hamar megtagadták a régit, ha nem is első szóra, de előbb-utóbb. Így lett menten két nép, kétféle világ – egy hazában. A 20. században csak követtük hagyományaink: Nyugatosok és Kelet népe, népiek és urbánusok, fölzárkózók és leszakadók, rebellisek és udvarhűek, kurucok meg labancok, így ment ez felénk mindig is. Ma is így van, újraszületik Kádár népe, miközben gyürkőzik a másik oldal, s talán éppen az a tragédiánk, hogy nincsenek megvallott eszmék egyik oldalon sem, viszont (túl)burjánzanak a homályos elvek, kétségesek a kapaszkodók, talányosak az irányjelzők: nem tudni, valójában ki kicsoda és mit akar, mire tör. Eltévedt lovas a ködben… Mint évezredet túlélt földalatti vizek: imák, ráolvasások, átkok tanúsítják, miként eleink, mi is megtanultuk. Mindig csöndben, mindig rejtve, de sohasem elfelejtve őrizzük a rigmust. A megosztottság ezernyi alakban, hol csúf, máskor bűbájos álarc mögött fönnmaradt a maradék néplélekben, bujdosva saját hazájában. Vándor és Bujdosó, egyazon hazában, sokszor jó okkal, máskor csak megszokásból.
– egy idős családapa meséli ma a rádióban: nagyapját, a háború előtti pezsgőgyárost 1949-ben kitelepítették volna, ha családjuk az utolsó pillanatban nem menekül el a fővárosból vidékre. Aztán természetesen utánuk nyúltak, onnan vitték el őket a Hortobágyra. Amikor kiszabadultak, majd 1956 után, visszatérhettek Pestre, szükséglakásba költöztek. Egykori házuk ma is áll még, azoknak a leszármazottai laknak ott, immár jogos tulajdonukban, akiknek még akkor kiutalták az ingatlant. Mint a kitelepítettek közül ma már egyedüli túlélő, a mai nagypapa többször elsétál a házhoz a fiával, megbizonyosodni, hogy valóban itt laktak egykor. Vajon megbocsátják-e a betelepültek valaha is a kitelepítetteknek, hogy ők már mindig is vesztesként élik a 20. századi magyar történelmet? S vajon képesek lesznek-e a vesztesek egykor tudomásul venni: számukra így alakult a történelem, jobb feledni az érzelmeket. Miközben lehetséges, hogy elűzöttek és egykori legyőzőik mára egyazon politikai oldalt támogatnak voksaikkal… Kelet-európai csendélet néhány halottal és mára megkövesedett ítéletekkel.
– demokratának lenni… Talán sokan tudnák folytatni Bibó István szavait: demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni kimondani, megvallani nézeteinket. Nagyszerű eszme, igaz. Legföljebb annyit kell hozzátenni (lehet, magunkban csupán): mindehhez olyan viszonyok szükségesek, melyek között személyes bátorságod gyakorolhatod, ahol bízvást ellenszegülhetsz felsőbb, de közvetlen főnököd hatalmának is, mert nem kell tartanod a megtorlástól. Ha nem tetszik nekik, amit mondasz, vagy nézeteid érdekében cselekszel, legföljebb odébb állsz, hasonló munkát kapsz másutt is. Ha nem tetszik nekik, hogy tüntetsz, kiállsz véleményedért, nem bántanak áttételesen sem, tudomásul veszik, nincs bélyeg, amit viselned kellene. Eszméidért, választásodért nem ítélnek meg, mert munkavállalóként teljesíted, amiben megegyeztetek. Lehetsz meleg, lehetsz más vallású, nem hátrány a választásokon, mert tudják: nem ettől vagy alkalmatlan, ha az vagy. Lehetsz magyar, zsidó nagyapád érkezhetett bevándorlóként, de most rólad van szó, téged ítélnek meg. Nem verik a gyereked az utcán, mint derék szomszédainknál, csak azért, mert nem tartozik a többségi nemzethez, nem löknek útfélre téged sem, mert hívő vagy, királypárti, kelet- vagy nyugatbarát… Minek sorolni tovább? Demokratának lenni arra alkalmas közegben értelmes, különben mártírrá lehet a lelkiismereti szabadságát vállaló demokrata. Bibó megúszta alig hat év börtönnel és némi veréssel. Modern világunkban rafinált jóléttel, médiadroggal és kémiai kábszerekkel hárítja a vállalkozókedvű, szívük szerinti demokratákat a gazdag Nyugat. Szégyen ez, nem példaadás. S bizonyára mondani is fölösleges, hogy gyermeki álom volt, amit a rendszerváltáskor reméltünk sokan: eljön egy jobb kor, jobb világ. Felnőtt ember nem múlt nélkül való: aki volt évtizedekig, azt viszi tovább, majd példájával örökíti át, akár nemzedékeken. Demokratának lenni holnap reggeltől – gyerekes elhatározás, bár megható döntés. Rendszerváltásunk idején sokan őszintén hitté, hogy képesek lesznek egyik napról a másikra demokratává lenni, míg mások képmutatón lelkesedtek. A legtöbben pedig csak a gyarapodást remélték, az anyagi jólétet látták a jelszavak mögött. Mindenekelőtt önmaguknak, végtére is jár nekik. Néhányan még visszanéznek tegnapi voltukra, de már nem vesződnek a tanulságokkal. Többé nem lesz esélyünk a magunk útjáról magunknak dönteni. Minthogy akkor sem volt. Beláttuk.
– szemközt a fán egy gerle türelemmel várja, hogy végre álljon már el a hó, elvégre mégis csak végét járja március. Hite reményt olt a tavaszba.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.