Tráser László
Cédulák (35.)
– 28 motoros rendőr kísérte a barátnőjéhez Amerika titkos-titkosszolgálati legfőbb tábornokát. Esélyesnek gondolhatta magát egyszer majd akár arra is, hogy a Fehér Házba költözzék… Vajon milyen glóriát vélt feje körül ragyogni, amivel talán a napi munkáját is intézte? Olykor tán istenként tekintett föl szupertitkos aktáiból, istenként, aki határoz elevenekről és fölemelheti a csillagokig, vagy süllyesztheti a feledés mélyére a holtak emlékét? És mégsem emiatt csúszott el, csak egy oly szokásos nőügyön, amiből 12 egy tucat. Félrelépett, hogy finomkodjak. Ferenc József apostoli császár és király, amikor értesült Rudolf trónörökös öngyilkosságáról, bizonyos Vecsera Mária grófnő miatt és -vel, kifakadt: mint egy szabósegéd!
– ha tömegek tagadják meg az engedelmességet a Hatalom köznapi szerveinek, úgymint rendőrség, közhivatalok, önkormányzat – akkor fölborulhat a Rend. De még nincs baj, csak víziók jelzik: lassan majd nem megy tovább úgy, mint addig. Mi következik, ki tudja? Marx megint előtolakszik a feledésből: ha a proletárok már csak láncaikat veszíthetik… Mintha ezt láthatnánk manapság Európa gazdag országaiban többfelé is… No, de hivatalosan már nincs is proletár! Vagy nem veszett el a proletár, csupán visszaváltozott szegénnyé, nincstelenné, hajléktalanná, lecsúszott a gazdag európai társadalmak aljára? Ha netán így lenne, komoly veszélyforrás! Folyamatos biztonsági kockázatot jelentene a gazdagoknak, sőt a boldog demokráciák („példaképeink”) rendjét is veszélyeztetné! Ha a proletár mára bevándorló lett, szakmátlan analfabéta, aki csak saját vérei között képes kiigazodni, befogadó országa nyelvét nem beszéli, nem érti lakóinak szokásait, körülményeinek vált törtgerincű rabszolgájává. Egy úton járhat, amin eddig is: lapul tovább, amíg engedik. Ha lázad, kikiáltják terroristának, sittre vágják. Ha veszélyesebb, elteszik láb alól. Miközben a régi-új „tőkések” vígan élnek, lehalásszák az „aranyat” a többi elől. Ugyan mi változott másfélszáz év alatt Európában, feleim? A gazdag, most éppen Boldog Karácsonyra készülő kontinens, a vén Európa mozdulatlan maradt, legutóbbi két háborúja után is. Néhány kivételes szakmát leszámítva, a szegénység elől Nyugatra menekültek zöme, lehetnek honfitársaink is, maradnak ügyeskedő szegények, ha ottani mércével mérünk. A mi szemünkben úri panelnek látszó táborokban élnek, a jóléti államoktól alamizsnát kapnak, cserébe befogni a pofát, igazodni! Ha majd egyszer elmarad a szociális segély, akkor kitörhet a gyalázat, de addig fönnáll a Rend, az önként vállalt, cserében segéllyel fizetett igazodás. Marlene Dietrich nagyasszony dalolta egykor a régi német katonanótát: mondjátok, mért van így, mondjátok, mért van így…? Várakozás lenne csak, forradalmak előtti csönd? Újra remegne Párizs, Berlin, Bécs pénzarisztokrata előkelősége… indulókat harsogna az utcai tömeg? Ugyan kire lőnének a katonák?
– tiszta, égi hang: a darvak éneke… Lármás, fülsértő kiáltásaikban nincs harmónia. Így csak az kiált, akinek fontos közlendője van… Mégis, lágy dallamos hangokkal szólnak egymáshoz. Egy kisfiú mesélte, minap iskolába menet meghallotta krúgatásukat, fölnézett az égre. Meg nem merészeltem szólalni, mondta, de a Mama néhány hete ment el, talán éppen azokra az Égi utakra, ahol a darvak is szállnak…
– most előkerült (nyilvánosságra hozott / került) dokumentumok szerint az 1950-es években komoly katonai terv létezett egy Hold ellen indított amerikai nukleáris támadásra. A Project A119 néven futó hadművelet lényege az volt, adja hírül az újság, hogy űrsiklóra szerelt atombombákat repítenek a Holdra, amelyek becsapódáskor aktiválódnak. A robbanás a Földről is látható lett volna, amivel az akkori Szovjetunió előtti erőfitogtatás, illetve az amerikai nép önbizalmának növelése lett volna a cél. Ráadásul a katonai vezetők eredetileg egy sokkal pusztítóbb erejű hidrogén-bombán gondolkoztak, ám azt csak nagy nehézségek árán tudták volna az űrbe juttatni. Tervüket végül (szerencsére) elvetették, miután egy, tudósok bevonásával készült vizsgálat kimutatta, beláthatatlan, de mindenképpen katasztrofális hatással lenne egy ilyen Hold-robbantás az emberi civilizációra. Ám „a tudósok” sokáig gondolkodtak a katonák fölvetésén, mert az ötletet nem tartották eleve szörnyszülöttnek. Vajon milyen csontvázakat rejtenek még a titkos irattárak? Tán’ jobb nem is tudni róla…
– ki tudja, milyen hatással van a gyermekekre a személyes Idő eltérő érzékelése? Gyermekkoromban éveim számát tekintve előttem és mögöttem is jártak emberek a családban. Nagymama és kistestvérek. Magamat elhelyezve inkább a felnőttek felé húztam, lévén mögöttem a „kicsik”, előttem a szülők és anyai Nagymamám. Misike unokámnál viszont mindenki öregebb az ő közvetlen családjában. Sőt: a bátyja kivételével sokkal öregebbek vagyunk. Ő már csak azért sem szereti azt a szereposztást, hogy „kisgyerek”, mert nincs átlagolás: kicsi vagy és passz!
– ma ilyen napunk van, mindenki el akar taposni bennünket, mondja egy ifjú hölgy, vélhetőn okkal, mert, lám, most is számosan szállnak föl mindenkit eltaposni készen a buszra. Hála Istennek, a hölgy elég éber. Így aztán most sem mentek rajta keresztül!
– a Tudás szerepet váltott. Ma nem Hatalom a tudás, miként Francis Bacon hirdette a 18. századi Angliában, és hajdani egyetemi könyvtárjáró éveimben naponta olvashattam mondását a lépcsőfordulóban. Mert ha nem jut eszembe Napóleon száműzetésének második szigete, mint történt, beütöm a „gépbe” és kilöki Szent Ilonát. Hamarabb, mint most ezt ide begépeltem. Oké! Gond csak ott, hogy tudatlanságom kiül az arcomra. Ha nem tudom, hát azért nem, mert nem is érdekelt, soha nem is tanultam meg az ilyeneket, nem is akartam megtudni az efféle dolgokat, s ez látszik, kiül az arcomra. Mármint az, hogy meg sem kíséreltem összekötni egy csomóba az egybetartozókat! A kisbetűs tudomány manapság nagyon kicsire összecsomagolható… A nyilvános tárgyi tudás néhány minutum alatt előhívható az Internetről. Okos keresővel csak pillanatok, és megtalálod. Más kérdés az arcod. Azt nem teheted zárójelbe, ott virulhat rajta az érdektelen közöny, a tudatlanság. A lexikális tudás zömét valóban tárolhatja a gépi memória, de a rejtett összefüggéseket, a következtetések pókhálóját ne add neki, ha teheted, akkor sem. Azok birtoklása ma is hatalom, sőt a hatalom biztosítéka, vonatkozzon emberi vagy tárgyi viszonyokra. És a rejtett Tudás használata, maga a Hatalom művészete. Persze, a diktátorok, cselszövők és gonoszok is ismerik ezt az igazságot. Óvakodj tőlük, mondanám jámborul, ha nem tudnám: lehetetlen. Párkák szövik sorsodat kezdetektől, sőt már előbb…
– amerikaiak ezrei leírhatatlan boldogsággal, fiatalok könnyes szemmel, csodálják a húsz méternél magasabb óriás-karácsonyfát New Yorkban. A megszólaló fiatal lány, boldogsága könnyeivel küzdve magyarázza, ez volt minden vágya gyermekkorában, egyszer itt lenni és nem csak a képernyőn látni álmai fáját. A feldíszített fenyő (körülötte vagy 25 méteres távolságban kordon) terebélyes, sokszínű, villódzó fényben izzik, parányi égők tízezrei ragyognak tűleveles ágain, csúcsáról folyton változó fényzuhatagok csúsznak alá… Bennem egyfajta erőd benyomását kelti, gigászi tömege félelmetes. Egy érinthetetlen monstrum. Szaloncukor? Ezen? Közben ezüst és rózsaszín pomponos hölgykar úszik a képbe, hangsúlyozva a szeretet ünnepének boldogságát, vagy a boldogság ünnepének szeretetét. Egyre megy.
– a new yorki karácsonyfa-állítás tv-kommentátora kis bámészkodás után megjegyzi: a Fehér Házban is folyik ám a karácsonyfa díszítése, csak az ott jóval kisebb és az elnök felesége irányítja a munkát, szegény bevándorlók gyerekei társaságában dolgozik a família. Rögvest mutatnak is a Fehér Házból egy szobabelsőt, az elnök felesége jó, ha a fa derekáig ér föl, a szegény bevándorlók gyerekei már félkörívben és krémszín egyenruhában sorakoznak a fa körül, torta és egyéb sütemények ütegei lapulnak egy véget nem érő asztalon. Nem emlékszem a tervezett látogatók pontos számára, de a várakozás szerint az idén is meghaladja a kilencven ezret. Az elnöki karácsonyfa egy csillogó mértani alakzat, valamiféle dobozok lógnak szabályos távolságban ágairól, szintúgy ütegekben. Biztos sokmilliónyian vannak a világban, akik életének nagy álma egyszer eljutni Karácsonykor a Fehér Házba. Néhány éve megtudhattuk, számos PhD-dolgozat született arról, hogyan díszítsék vagy díszítik a karácsonyfát a Fehér Házban… Igaz, Moszkva sem maradt le, a Kreml-béli fenyő díszítése is tudományos elemzések tárgyát képezte.
– meghalt a Pou (ejtsd pú) újságolja a 9. osztályos lány a papának, aki velem együtt érdeklődő tudatlansággal néz felé. Nevezett lény egy rakás kaki, akit naponta több órán át kell gondozni, öltöztetni, fürdetni, etetni és a változatosság kedvéért kakáltatni, tájékoztat kérdésemre a leány. Meg is mutatja Kaksit mobilja képernyőjén: egy barna nyomat, nem ellenszenves, nem is undorító, csupán az, aminek látszik: kaki. Boldog, reményteljes ifjúság, indul neki épp a Jövőnek, s idejekorán fölkészül erre a csak kicsit zivataros világra…
– ha valakit érdekelne, néhány évtizeddel ezelőtt készült bölcsészdoktori értekezésem idején sem tudtam franciául, bár művem tárgya bizonyos francia bölcselő, Henri Bergson volt. Igaz, magyarul is megjelent könyve, a Teremtő fejlődés, de az erről szóló angol nyelvű tanulmányokból is idéztem, egy kiváló ifjú hölgy fordításából, természetesen nem hivatkoztam rá, és a pontos forrás megjelölése is csak általa történt, saját szememmel ugyanis nem láttam az érintett köteteket. Nem is kérdezték tőlem a védéskor, elegendő volt a magyarázatom. Bergsont azóta is nagyra tartom, talán még némely eszméjét is képes lennék fölidézni. Mindezt csak azért mondtam el, hátha valaki kikeresné hajdani művemet, mely (azt hiszem) mára elkallódott… Teljes egyetértéssel támogatnám, ha tudományos vitákban hivatkoznának odafönt az urak, egymás hajdani irományaira. De nem ezt teszik. Alig titkolt lejáratósdit vívnak, élő személyekkel, pártpolitikai okokból. Senkit nem érdekel a tartalom, egyetlen elem számít: bizonyíthatóan lopott-e mástól valami szöveget? Ezért felkutatni, kiteregetni, napvilágra hozni nem drága sem idő, sem munka, és pénz is van rá elegendő. Miközben nyíltan működő szakdolgozatíró vállalkozások élnek meg a leendő értelmiség nemlétező tudásszomjából. Ha most megállapodnak odafönt az orvul vívó felek, mutyi-békét kötnek, akkor nem lesz több leleplezés. Ha nem, akkor leshetjük a következő földerítést, amelyről gyanítom, már megjelenés előtt áll, mert újság is kínálkozik számos, hogy leközölje. Mindezt természetesen az Istenadta Nép tisztánlátása végett. Hajrá Magyarország, hadd röhögjenek rajtunk akárhol is!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.