Tráser László
Cédulák (33.)
– egy macska öröme és… Ám kapcsolatuknak csupán felszíni eseményeit képes leírni, azt azonban, igaz, emelkedett nézőpontból. A látszatra köznapi lény, bár némelykor tigrisnek látta és különös szürke/fekete bundája megkülönböztette társaitól, szóval gyakran várta őt összekuporodva odalent, a fa tövében, sőt az út túlodalán lévő bokrok alatti fészkéből is őt figyelte. Ha megjelent az erkélyen és lenézett, szinte érezte a lekuporodó állat sürgető figyelmét, ami valamiként bizalmat sugárzott. Ez a számára megfoghatatlan eredetű, talán az ember-állat közös gyökeréből táplált bizalom, hisz végtére is „együtt” tettük meg utunkat máig a kiűzetéstől… mindig boldoggá tette. Később arra gondolt, ma örömet szerzett egy macskának és ez nem is lehet olyan kevés e földi téreken. Így utóbb az is felötlik: ekkora lenne a szükség jótevőkből errefelé, hogy ez már ennyivel is elérhető? Néhány jó falat és… Valójában úgy érezte: értik egymást a cicával, és ha itt lakna vele (bár ennek fiziológiai feltételei egy emeleti lakásban még képzeletben is riasztották) talán jól megférnének. Szerette volna vonzalmukat kipróbálni egy „földi” találkozáson, de erre nem nyílott lehetőség: barátját, aki általában méltósággal sétált az erkély alá, egy nap megmérgezhették. Együtt érző tekintetét megőrizte.
– Mezei, Márai, Szerelem. Gyermekkori emlék, megfejtetlen. Szép képeskönyv és olyan esendő, emberi történet. Kavarhatsz akár a csillagok között, lehetsz oly erős, mint amit felépítettél magadból, ha egyszer találkozol azzal, aki neked rendeltetett, nem szabadulsz. Szerelmük láttán, a színésznő képeit szemlélve irigy leszel rájuk, de ismét hallod az intést: ha utolérne végzetük, a beteljesült szerelem, egy leszel a szenvedő halandók közül te is. Mezei Mária története rá a bizonyság: a beteljesült szerelem sem boldogít maradéktalanul, bár a gyönyörű kaland végigkísérte mindkét szereplő életét. A képeskönyv szövegírója, én úgy éreztem, már-már becsmérlőn beszélt róluk, mondván: Márai szerette a színésznőket. Pedig az életük volt, vagy annál is több, hogysem e néhány szó alkalmas lehetne… Mezei és MS mester néhány pillantást vethettek csupán a földöntúli boldogságra, mielőtt a körülmények kiűzték őket, vissza a hidegbe. Az Olvasó, képnéző olyan, mint a „ravasz görög” Odüsszeusz – ha még emlékszel Homérosz meséjére: hogy hallhassa a vízi tündérek énekét, gyönyörködjön látásukban, egy árbochoz köttette testét, lelkét átengedve az élménynek. Zokogva, szívében múlhatatlan fájdalommal élte túl a földöntúli kalandot. Számomra MS Füveskönyv-e és az Egy polgár vallomása a kedves-bölcs könyv, valamint néhány verse a maradandó élmény, a sok többi regény, színdarab kihull a rostán. Naplói egy fáradt egzisztencialista korfestő leírásai, melyeket soha nem izzít a szenvedély. Talán csak néhány zokogó verse kivétel, 1956 kimondhatatlan fájdalmáról, a Nyugat értetlen, tudatlan közönye miatti fölháborodott kín. A nyugatiak tájékozatlanságát még Generalisszimusz (azaz, ahogy Eisenhower elnök nevezte: Joe bácsi) cirkuszi trükkjei alapozták meg, amikkel jól átverte a „hasznos hülyék”-et (lenin nevezte így a nyugati burzsoáziát). Jelzem, ebből a túlságosan is kényelmes, hizlaló ketrecből kényszerülnek most ők is kilépni a hidegbe, s ezt senki sem teszi szívesen… Még egy kis idő és önnön gondjaikkal szembesülnek, irántuk őszintén elkötelezett honfitársaink őszinte, nagy-nagy bánatára. De ez már egy másik történet. Mezei Mária színésznő mindvégig fölmutatta, kívül hordta a szívét. Vállalta vergődő, tévelygő önmagát. Halála előtt még kikönyörögte a kultúrpolitika császárától, Aczél Györgytől, a Máraihoz írott levelei, naplórészei megjelentetését – állítólag 100 példányban. Fájdalom, de MS mesterből hiányzott a sorsával szembenéző bátorság. Hiába: aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni. A Szív ereje, a Forró Vér igaza nélkül csak locsogás a Művészet. Fanyar naplói nem váltották meg belépőjét a Parnasszusra, csak nagyon messzi ígéret maradt nagyon messziről: Amerikából. Mezei „bevállalós” volt az életével, MS szárazon, hidegen lepergette, elmorzsolta azt a rengeteg évet, előbb csak felöltve magányos maszkját, ám úgy járt, mint Akutagawa történetének hőse: az álarc végzetesen ránőtt, az arcává lett. Ellenállása a háború utáni rezsimekkel szemben érdem, sors, jellem, megszokás? Vagy csak nyomorúságos ragaszkodás kihűlt eszméihez? Ha összevetem kettejüket, arra jutok, Mezei toronymagasan ember volt, szenvedélyes, szenvedő útkereső a háború után széthullott hazai világban. MS ellenálló – valahol a távoli, biztonságos, ám jéghideg idegenben, otthon nélkül, barátok nélkül. Talán élete végéig hurcolta magában rövid itthoni életöröme után, a távolból érzett hideg ürességet. Lehet, félt az emberektől, ezért maradt egyedül. Fegyverrel végzett magával New Yorkban, tehát tartott fegyvert az otthonában. Felesége, L. szenvedéseiről nem írt semmit. Király István akadémikus, a korszak irodalmi pápája azt mondta a Szerelem… kötet szerzőjének, hogy Márai nevű magyar író nincs is. Szánalmas hazugság volt, mert a magyar irodalom nem földrajzi fogalom, államhatárokba sem zárható, mégis elérték, hogy MS ismeretlen maradt nemzedékek számára. És ebben, sajnos, MS akaratán kívül segített a rezsimnek. Hazai olvasóit fosztotta meg önmagától évtizedekig, távoli ködfolttá téve önmagát…
– egy borostyánlevél valahonnan a régmúltból, de lám itt van az idén is, mintha mit sem változott volna a világ... Bordó-piros, a nyelénél már sárgás árnyalattal, ami majd bebarnul, és végül leesik. Mindig is úgy néztem, mint a csodát. Valami üzenet, de aligha nekem szól, vagy mégis? És van hozzá szöveg, vagy csak hangulat, sejtés a Jövőből: jó lesz vigyázni, jön a Tél… de mivégre félni? Halál a valóság, Életünk kivételes, kegyelmi állapot. Amíg vagyunk, a Halál nincs jelen, amikor megjön, mi már nem vagyunk jelen – szól a hajdani görög bölcselem. Igazság, de jaj, ha megtapasztalod...
– beszélgetésük véletlenül pattant ki, mint ami évtizedekig lappangó szükségszerűség és most végre beteljesült. Pedig igazán nem tartalmazott semmi gyúanyagot, ráadásul a történetben sem volt semmi rendkívüli. Kelet-Európában bizonyosan nem. Szóval valami implantátumról beszélgettek, már amennyire ilyesmiről csevegni lehet, lévén ez egy beültethető eszköz, mikrochip, vagy ilyesmi, és az ilyenhez is kevesen értenek. Tán’ egy váratlan mondat, a hangulat (?) mintha rejtett szelencét nyitott volna fel, beszélgetőtársa egyszeriben csak emlékezni kezdett: a saját életére. Mára kevéssel elmúlt hatvanéves, mégis a szüleit csak mintegy fél évszázada ismeri, azóta, hogy azok kiszabadultak a szegedi Csillagból… Születése után nem sokkal letartóztatták őket, mert a mamájának élt egy rokona, aki Münchenben dolgozott már a háború alatt. A német atombombán. A nagybácsi matematikus volt, aki kivételes tudást birtokolt, lévén atomtudósok munkatársa, nekik dolgozott a 20. század rettegett fegyverének Hirosima utáni fejlesztésében. Ennyi volt a bűne – vagy érdeme, ahonnan nézzük – és ennek esett áldozatul itthoni rokonsága. Tényleg! Le is lőhették volna őket! Ezzel szemben egy tollvonással „mindössze” eltüntették az egész pereputtyot – zsupsz a sittre! Azután a 60-as évek elején kiszabadultak, az apát visszavette időközben államosított cége segédmunkásnak, anya elmehetett könyvelőnek, s ami a legfontosabb: visszakapták egyszülött gyermeküket. Ennyi. A gyereknek végül is jó dolga volt, egy mámi nevelgette anyja érkezéséig, még nevét is megtarthatta, nem úgy, mint Rajk László fia, akit attól is megfosztottak a lelencben. Amíg mesélte az életét, végig mosolygott. Mint mondta, hány meg hány ilyen sorstársa él még, s miképpen azokkal, úgy vele sem történt semmi különleges. Ja, igen, mosolygott tovább, több nemzetközi szakmai társaság tagja és egyik-másik elnöke is. Ama távoli rokon szellemi ereje benne él? Dőreség, mondaná derűsen.
– Márton püspök története a libákkal, mit mondhatnánk, habókos… Valaki szentéletűt püspökké választanak, de az nem vállalja, magát erre méltatlannak érzi, ezért libák közé búvik az ólba … Zavarodott gyermek... Már csak ráadás, hogy hívei a zajos gágogás miatt rátalálnak, és így megtehetik püspöknek. Fura, nem? Infantilis kicsit. Pedig ha meggondolom, nagyon is emberi történet. Félt szegény Márton pap a nagy feladattól, még hogy ő, a mezítlábas, egyedül hitében erős, túl sokra nem is tartott, örökkön népe sebeit gyógyító, a világ hatalmasságaira nem is figyelő, azoktól távol élő, még hogy éppen ő legyen püspök? Hát hangosan kinevetnék, ki hallgatna szavára? Kinek tudna ő parancsolni? Márpedig a püspök igenis kormányoz, utazik, rendelkezik! Ő bezzeg most is a szegények között jár, libaólba bújik, ha megriasztják, ugyan milyen püspök lenne őkelméből? Világ csúfjára kerülne… És, ha mindenben igaza volt is, mégis püspökké kellett lennie a Fennvaló akaratából. Jónásnak, bár rejtekezett az Úr elől, mégis mennie kellett prófétálni Ninivébe, Szent Johannának karddal kellett harcolni a franciák nyámnyila hercegéért, hogy király lehessen, és még sorolhatnánk napestig, mert nekünk szándékunk, kívánságunk, ha van, de nevezhetjük akaratnak is, egyremegy. Ami valóban történik, Urunk pillantása nyomán lesz. Ámen.
– Zs történetei bukkannak föl előtte, akaratlanul is. Nem meglepő, végül is folyton folyvást eszében jár, pedig ismeri a mondást, aki halott, az már odaát van, nyugodjék. De aki velünk maradt? Mit tehet mást, emlékezik. Még csak nem is kényszerűség, erre forog a kerék, mindegyre föl-föl dobva alakját, hangját, azt a néhai valóságot. Egy kicsit meglepődtél, hogy kivel éltél, kérdi tőle minap egy fiatalasszony, s ő rögtön tudta, valójában a férfire utal, akivel együtt él azóta is. Társa egy nap kómába esett, így megkapta tárcáját, a mobilt, bankkártyát. Különös, mondja most Judit maga elé, de előtte nem sokkal megegyeztünk, vállalva, innentől kezdve csak őszintén beszélünk. Ám ekkor, iratai révén meglátta a valót: férje mégsem tartotta be vállalását. Judit sötét szeme összeszűkül, hallgatás. De vannak csodák is, teszi hozzá: visszakaptam valakit, akiről azt hittem, elveszítettem. Nézem magányos tekintetét, körülöttünk hangosan, tudatlan zajonganak. És vannak a jelek, szólal meg ő egyszeriben dadogva, maga számára is váratlanul, szinte akaratlan szavakkal, mert nem biztos, hogy ez jó kifejezés, teszi hozzá, de mintha némelykor üzenne odaátról… Minap is, egy régi ismerőssel találkozott, aki valaha nekik intézte volna a válópert, emlékezik, egyszer ültek is az asztal körül, s a barátja kimondta: ő fogja képviselni a válóperben. A minap, amikor meglátta az utca túloldalán, ez a régi kép ötlött föl benne, mintha el sem feledte volna soha. Átért az utca túlsó felére, hallgatta a részvétnyilvánítást, majd az ismerős váratlan hozzátette, ők sok évvel korábban jól ismerték egymást, mert Zs-nek volt egy jogász barátja, aki neki csoporttársa volt, így gyakran találkoztak a bulikon… Zavartan néz rá, valami idétlen féltékenység kerülgeti, elvégre mégis, ha félszáz éve is történt, de ő erről nem hallott soha. Egyszeriben elé ugrik a kép: az a jogászfiú kijött Újszegedre, május volt, kezet fogtak, nézték egymást, mint herélt kosok, Zs mintha mosolyogna… Végül elküldi a srácot, ezzel döntött is: őt választotta, vele maradt, most már mondhatja: egy életre. Pedig mit tudott akkor róla? Ő se sokkal többet, még előtte voltak mindennek. Lecsaptad a srác kezéről, hallja nevetve az ismerőstől ott az utcán, mire azt mondja váratlan komolyan, általában a nők választanak. Elbúcsúznak, de nem tud szabadulni a kérdéstől: ennek most kellett történnie? Egyszeriben örülni kezd, nevet magában, mintha jó hírt hallott volna. Judit, akinek férje kómában volt, közben mondja mellette a szöveget, neki meg az jár a fejében, s egyszeriben kiböki, utóbb körülnéz, kinek is beszél, szóval hogy a kezei között halt meg, úgy ment el, ahogy egyikük sem gondolta… Ugyan köztük többször szóba jött a Halál, de ez a formája soha. Lélekben még a megtörtént eseménynél időzik, de valami nálánál erősebb hatalom kényszeríti kimondani: nekem adta a halálát, részesévé tett élete legszemélyesebb eseményének. Miközben mondja, mintha valaki más szólna helyette, pedig ő beszél. De boldogságot is kaptál tőle, replikázik Judit, mire ő ismét önkéntelen válaszol: az ugyan olyan feledhetetlen maradt! Az asszony rámered, majd kiböki: ezzel most nagyon fontosat mondtál! Hallgatnak, majd hogy egyedül marad, töprengeni kezd: valójában miről is beszéltek… a Halál nem átadható, a Távozó mégis részesévé tette. Mint kötés, fonta be a kezed, többé le sem oldozhatod, hallja belülről. Néz maga elé és egyszeriben nem képes megszólalni, nincsen is itt senki, nem is kell már beszélni. De hogy valójában hol járt a lelke… odaátra még sem mehetett, idelent meg ugyan hová… Légy kegyes hozzánk Uram, ne ítélj szigorún. Vagy mégis? Egyre megy, ha elmegyünk. Süt a nap, a vén fa (jaj, csak kitartson, míg itt vagyok!) arany leveleiből alig maradt, mégis szépséges a Világ. Ha túléljük a Telet, megjöhet Tavaszunk!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.