Tráser László
Cédulák (36.)
− korunk emberei semmibe vesző rohanásának következményeiről beszélt XVI. Benedek pápa a római Spanyol lépcsőnél, ahol a szeplőtelen fogantatás ünnepén Szűz Mária szobrát koszorúzta meg. „Ha az angyali üdvözlet most történne meg, a mai újságokban nyoma sem lenne, mivel Szűz Mária és az angyal találkozása teljes csendben történt” – mondta a pápa. „Pedig néha a nyugodt csend többet ad, mint a lázas tevékenység, amelyben képtelenek vagyunk megállni... Egyedül Isten szeretete töltheti be azt az űrt, amelyet ma az egoizmus az emberek, a családok, a nemzetek és a világ történetében okoz” – tette hozzá az egyházfő. Hangsúlyozta, hogy a „hamis orvoslás” – mint például a kábítószer – „a semmi poklába taszítja az embert”. Szóval már a Pápa is tudja azt a nyomasztó tikot, ami hívatlan vendégként fölért az aranyozott márványlépcsőkön, bejutott a hatalmas termekbe, és a sok képmutató a bíborban, suhogó selyemben, brokátban, földre húzó, súlyos aranyakkal, hiába próbálta meg útját állni. Mint a minapi botrányban is kitetszett: egyik másik pápai főembert már az foglalkoztatja: kicsoda, melyikük lesz az utód! Ó Egek Ura! És még áldást is osztanak. De a Pápa már tudja: rossz felé megyen a világ szekere.
− nem maradt bennük (ha volt egyáltalán) emberi. Az ausztrál rádiósok nem értik, mit cselekedtek. Végül is az angol újságírók sem értették, akik lehallgattak telefonokat, magánéleti titkokat derítettek ki, és gond nélkül hozták nyilvánosságra mindet, nem értették ők sem, mi a gond? Csakugyan, mindent a szenzációért! Amiért megveszik a lapot! Amire odafigyelnek, végtére is a figyelmet a mai világban nem adják ingyen! Az Olvasót minden létező helyről hírekkel bombázzák, mégis: megragadni a figyelmét, ehhez több kell, mint valami a postás megharapta a kutyát-jellegű szöveg. Igazi, bizonyított szenzációt kell találni, ami robban. Ezért át lehet gázolni embereken? Hogyne! Meg kell szerezni, majd kiteregetni féltett titkaikat, ennyi. Nevetségessé tenni akárkit, de, persze, valójában nem ám csak úgy vaktában, ó, dehogyis! Okosan kell kiválasztani, azután lecsapni a gyűlöletesekre, ellenséget találni és nem szűnő módon bizonyítani: íme, ellenségeink! A média mögötti erők és érdekeik elrejtőznek a sztori mélyére, minden úgy lássék, mint a Jók és a Gonoszok örök küzdelme, ahol természetesen mi (és így Olvasóink is) a Jó oldalon állunk (állnak). Ó, milyen mesteri fokon űzik ma már ezt a boszorkány-játékot a világ vezető lapjai, meg a tévék! Látszat és valóság művészi keverése, feketébe mártani, aki érdekeink ellen van és fényezni-aranyozni, akit szolgálunk! Igazság? Hazugság? Micsoda régimódi szavak! Nincs jelentésük, csak megannyi üres zsák. Majd megtöltjük ezzel, meg amazzal, Te meg válogathatsz közülük és még el is hiszed… Azt sem tudod, mit keresel, nyájas Olvasó, TV-néző, Hallgató… Sok évtizede űzik Veled játékukat, feszt csak vakítanak, mint a majmot. De legföljebb ennyit tudhatsz, a többi néma Csend… Majd egyszer megtudod, miért történt akkor Veletek valójában az, ami, de akkorra már szakállad nő kender… Vagy Titok marad még akkor is…
− Amerika mind félelmetesebbé válik. A kisvárosi gyermekgyilkosságok hatására sokan kezdenek fegyverkezni. Azt gondolják, így majd megvédhetik gyermekeiket. Ha az iskolai alkalmazottaknál lett volna fegyver, képesek lettek volna megvédeni a gyerekeket? Még kérdés sincs, nemhogy válasz! Európa, tán a világ is, Amerika-követő… Mi lesz? És mi lesz a másik ottani őrülettel, a felkészülés a világvégére tárgykörében? Vajon van arról kimutatás (titkos bizonyosan létezik), hányan készültek már fel a világvégére, bunkereikben, földalatti óvóhelyükben? Hányan remélnek magánkibúvót az egyetemes ítélet alól…?
− ó, Barátim, a régi emlékek, melyek váratlanul elénk libbennek! Egy sárgarézből készített nagy S betűt igazgatsz éppen, mely folyvást eldől, hiába támasztod egy szobortöredékhez, amikor honnan, honnan nem, abba a réges-régi gyermekkorba kerülsz, amikor Apa szigorú tekintete előtt próbálkozol a nagy S betűvel… De neked az Ó sem ment! Akkoriban afféle kis fület kellett rajzolni az Ó tetejére, te pedig… Jaj, ügyetlenke! Az írásfüzetben az a sok nyomtatott vonal, azok közé kellett volna igazítani a „verébfej-betűiket”! Apa gyönyörűen írt, hosszú, arányos betűket rajzolt, szépen olvashatóan… Most egy pillanatra ott jártál megint, a nagy szabóasztal végén ültél a füzet ellőtt, még a tollszárat is látod, amitől folyvást tintásak lettek az ujjaid… Ha rosszul nyúltál az irkához, megfestetted azt is, jaj! Az ablakon túl ilyen reménytelen szürke volt az ég, mint éppen most, a világ végén éltél, megfoghatatlan távol a Jövőtől… Nem tudtad, honnan is tudhattad volna, az Idő olykor sárba ragad, majd tajtékot vet a nagy rohanásban…
− egy nap, Uram! Egyetlen nap. Neked az Idő milliárd nap, meg még egyszer annyi és megint, meg ki tudja még hányszor, és ki tudja mennyi, egyszóval nekem egyetlen nap. Nem panasz, csak amit átfog a tekintet. Szóval reggel a taxisofőr, merthogy közel három napja nem eszem, se sokat, se keveset, modern kori járvány, névtelen terjed, csak rokontól hallod, ott is, meg igen, neked is az. Szóval vezetés közben mondja, majd sírva, de csak a végén könnyezve, hogy ő ugyan mindent megkapott édesanyjától, de most mégis szociális otthonba tette, mert nincs benne annyi erő, energia, nincs annyi ideje, meg pénze, hogy munkahelyeit elhagyva, igen, munkahelyeiből akár csak egyet is, és főállásban ápolja a Mamát. Pedig neki, induláskor… Igen, de ezt most nem tudja viszonozni. Könnyezve mondja, jön a Karácsony, kihozza a Mamát, de már félnek a visszaviteltől, amit az ésszerűség megkövetel, inzulinosztásra a helyén kell lennie. Dadogva mondom, dadogva mondja. Egyetlen anyóka, Uram! Légy kegyes. Estefelé egy asszonyt hallgatok, aki karácsonyozni Bécsben járt. Éppen száz éve tán, hogy még a Nagy Háború kitörése előtt, 1912-ben ez teljességében rendjén való lett volna… Tán mára hovatovább megint az. A császárváros. Félezer éven át uralta Kelet-Közép-Európa zavaros és zivataros tájait. Az asszony, akinek már „megvolt, mert ez volt a Karácsony” ott állt esőben a hajdani Birodalom szívében, szemben a császári palota (amikor mi ott jártunk, láthattam Ferenc József apostoli király tábori vaságyát, alatta a bádog lavórt…), szóval ott állt az esőben, és egyszeriben megdermedt, mert meghallott valamit, ami őt mindig is elbűvölte. Valahol a közelben konflislovak patáinak ismerős kopogása hallott, és ő úgy vélte, megérkezett. Több nem kell hozzá, egyszeriben itthon van. Arcán látszik, amint újraidézi a lópaták feledhetetlen kopogását, szívében hallja, valahonnan régről, meg most is itt az esőben, ahogy dobogásuk közelít. Ennyi a világ Bécsben, meg egy fohász itthonról: egyszer talán nem jön ránk több világmegváltó, mi meg csak úgy rakhatjuk a lábunkat egymás után, mint a maradék normálisok mindig is.
− talán ilyenkor, Karácsony idején, a Jóisten is adakozókedvében van, ezért lehet, könnyebb kérni tőle valamit… Jelenits István piarista atya, 80 éves…
A születés temploma Betlehemben
− igazából máig nem értjük, s ha eddig nem találtunk rá megfejtést, hát már… Pedig oly egyszerű történet. Némi híradás után megszületett egy gyermek. A két állítás igaz, de a történtek leírására nem pontosak a szavak. A „híradás” magyarázhatatlan égi jeleket éppen úgy tartalmazott, mint évezredes próféciákat, és ha ez nem lenne elég, még szintúgy rejtélyes „három királyok” is jöttek, mondják, volt közöttük szerecsen is, vagy csak a Költő szedte versbe így, de ránk már így maradt. A Háromkirályok ajándékot is vittek, más rege szerint kaptak is, bizonyos nesztoriánusok úgy tartják, a Gyermektől távozóban valaki egy darab követ tört volna le bölcsőjéből, és a vendégekre bízta. Ám ők, hogy az udvarba értek, kútba vetették ama követ. Erre a kútból akkora tűz lövellt az Égre, mintha egy tűzhányó robbanna fel… És a Gyermek születése is… Az Egész Világ Ura érkezik a Földre egy elhagyott istálló barmoktól őrzött jászlába?! Jövetelének hírét üstökös csillag fölragyogása jelenti a népeknek, mégis rongyok közé fektetik, szénával, szalmával bélelt állatetető készségbe? Még ilyet ki látott?! Egy réges-régi, ősz szakállú egyházatya, bizonyos Tertulliánusz úgy tanította: hiszem, mert abszurd, hiszem, mert lehetetlen. És akkor már nem kell gyötrődni, amiért nem érted az Elméddel; elég, ha a szíved azt súgja, megszületett! Ő az egyedüli Üdvözítőnk, aki, íme, eljött hozzánk, bűnök mély gödreibe ásott világunkba, segíteni Szeretettel. Nem felejtett el, nem tagadott meg, közénk jött ismét Ő, Szívében a Fényesség hordozója, sötétben tévelygő teremtményeihez. Földi hatalmak hamis prófétái ugyan hirdették már annyiszor a megtalált biztonságot, de csak még nagyobb gödörbe taszítottak, miközben gazdag termeik oszlopaira állítottak egy-egy félnótást − hirdetni a Kánaánt… Uram, adj még esélyt a szegényeknek, adj még reményt a nyomorultaknak, fordítsd felénk is kegyes tekinteted! Világunk múlása idején legyen még részünk az Örömben, talán megszenvedtünk már érte elégszer.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.