Tráser László
Cédulák (44 .)
– Törőcsik Mari (ragaszkodik hozzá, hogy így szólítsák) Fábry showjában. Sztoriznak, Törőcsik mesél az életéből, nagyon régi időkről. 1956. október 22-én jött vissza a Cannes-i Filmfesztiválról, másnap kirobbant a forradalom Pesten. Törőcsik mesél, szeretné nevettető poénokra kihegyezni történeteit. A gyönyörű fiatal nők és remek pasik – a közönség – nem tud nevetni, mert nem ért semmit. Pedig semmi bonyolultat nem mond, pusztán azt magyarázza éppen, hogy kezdő színésznőként meghívják, itthonról meg kiküldik Acapulcóba, talán 1962-ben. Ő valami darabot próbál, kis szerepet játszik, ezért nem akar kimenni. Akikkel játszik mind óriások, mégis vállalják Major Tamásnak, Várkonyi Zoltánnak: fölváltva játsszák Mari szerepét, amíg ő kint lesz Mexikóban. Törőcsik nevetve mesél, Fábry is érti. A közönség hallgat. Utána Szörényi László irodalomtörténész professzor mulatságos történetében a betétmondat: R. M., népünk egykori bölcs vezére, hazarendelte és kitelepítette hazánk római nagykövetét, az ő elődjét, majd az illető deportáltként tüdőgyuszit kapott, de mert nem hívtak hozzá orvost, elhalálozott. Tán nevetnek, tán nem – nem tudják, ki volt R. M., akinek nevét sem írom le. Sikerült fölnövekedni egy olyan nemzedéknek, nem is egynek, akinek fogalma sincs hazája közelmúltjáról (se)…
– Eisenstein Rettegett Iván című filmjének I. része elnyerte Sztálin tetszését, ezért a rendező a világháború utáni első évben, 1946-ban Sztálin-díjat kapott, miközben a filmrendező gőzerővel dolgozott a II. részen, amelyet a szovjet filmügyi miniszter még ugyanannak az évnek a tavaszán bemutat a Kremlben. A zártkörű vetítésen a mozi retteneteset bukik. Eisenstein infarktus után van, amikor egy év múlva éjjel 11-re behívják Sztálin generalisszimusz, a Vörös Hadsereg főparancsnoka és Molotov miniszterelnök, valamint Zsdanov kulturális komisszár elé. A mintegy órás beszélgetés (kihallgatás) után Eisenstein és színész kísérője, Cserkaszov, magánhasználatra feljegyzést készített az elhangzottakról. Következzék ebből néhány sor, mert tanulsága azóta sem vesztett értékéből:
„(Miután Sztálin és a miniszterelnök, valamint a szovjet kulturális élet irányítója elmondták a rendezőnek és színészének lesújtó véleményüket a Rettegett Iván II. részéről, Eisenstein megkérdezi, nincs-e valami külön utasítás a filmmel kapcsolatban?)
Sztálin: Én maguknak nem utasításokat adok, hanem mint a film nézője, közlöm észrevételei-met. A történelmi alakokat igazsághűen kell visszaadni. (Ezután egy korabeli másik szovjet filmről, a Glinkáról beszél, melyet elmarasztal, majd a beszélgetés elkanyarodik a filmtől, ezért Sztálin lezárja az összejövetelt.)
Sztálin: Hát akkor, a kérdést, úgy látszik, megoldottuk. Mi a véleményük elvtársak? (Molotov és Zsdanov felé fordul) – Megadjuk a lehetőséget Cserkaszov és Eisenstein elvtársaknak az utóforgatáshoz? (Egyetértésüket látva folytatja) Rendben, Közöljék ezt Bolsakovval is… (ő a filmügyi miniszter)
A Kremlbeli találkozó azzal zárul, hogy Sztálin hangsúlyozza az idő szerepét, ami a jó munkához kell, Repin: A Zaporozsi kozákok levele a cárhoz című festményével példálózik, ami szerinte 11 évig készült. Molotov megjegyzi, hogy 13 évig, de Sztálin megerősíti a 11 évet, a miniszterelnök elhallgat. Az éjszakai beszélgetés éjfél után ér véget, Sztálin búcsúzóul sok sikert kíván a filmhez, és azt mondja: „Isten segítse magukat.” A rendező és a színész mindenkivel kezet ráz, azzal távoznak a kihallgatásról. Vajon hány ilyen „beszélgetés” zajlott 1945 és ’89 között Kelet-Európában? És mit értenek, tudnak ezekből Nyugaton? Pedig az egész „béketábor” innen indult. Így jártak raportra a filmesek, az atomtudósok, zeneszerzők, tán’ még a légtornászok és a hidak tervezői is… Miklós cár Puskin verseibe javított. Nálunk R. M. a Himnuszt akarta újraíratni Illyéssel és hozzá vidámabb zenét komponáltatni Kodállyal. …hol zsarnokság van / ott zsarnokság van/ mindenki szem a láncban…
– az afrikai Gambiából való erszényes patkány átlagos súlya 3 kg. Fölfal mindent és rendkívül értelmes. Jelenleg már Floridáig jutott. Még nem ért el a szárazföldre, néhány szigeten él a part mentén. Mint a Spektrum Tv filmje mutatja, az amerikai hatóságok kétségbeesetten küzdenek a patkány megállításáért, mert ha bejut a szárazföldre, fölmérhetetlen pusztítást okozhat. Szörnyű betegségeket terjesztő, különlegesen undorító állatnak látszott a filmen. De ha az ellenérzés fokozható, az a fotó hajazta a patkányt, amely egy legalább 5-6 kilós szörnyet mutatott New-York környékén, afféle patkány és valami hasonló állat keverékét, ami – ha a kép igaz – már odaért a városhoz. Amerikának, miként annyi más nagyhatalomnak, önmagával kellene foglalkoznia. Az Ember úgyis mihamar szembenézni kényszerül tudatlan pusztítása következményeivel. Isten irgalmazzon nekünk!
– amíg volt NDK (Német Demokratikus Köztársaság), addig ott is emberkísérleteket folytattak a nagy nyugati gyógyszergyárak. Ez természetesen mostanság derült ki, nagy német lapok „szenzációs és leleplező” cikkeiből. A 70-es, 80-as években tömegével végezték az ilyen „kísérleteket”, amelyek hatalmas előnye az volt, hogy a gyógyszerek kipróbálásának költséges folyamatát lerövidítették, kihagyták a hosszadalmas és körülményes engedélyeztetési eljárásokat, az állatkísérletek után közvetlenül léptek az emberekhez. A lapok szerint mintegy 50 NDK-béli kórházban, több tízezer beteget használtak, akik úgy tudták, „jó nyugati gyógyszereket” kapnak, amitől majd gyorsan meggyógyulnak. Nyilván nem csak a betegek és ápolóik, de orvosaik is tudtak a kísérletekről – ki mennyit és miként, az más kérdés –, és persze az egészségügyi felső vezetés is, hiszen ennek költségei (és főként haszna) kemény nyugati márkában érkezett az ágazatba. Ez történt az NDK-ban. Más helyeken is végeztek ilyen kísérleteket a béketáborban, ahol a kórházak szakmai színvonalát erre megfelelőnek értékelték Nyugaton. Végül is a helyzet mindenütt a „Nyugat-imádaton”, és a pénz vonzerején alapult. A betegek hittek a „svájci gyógyszer” gyógyító hatásában, orvosaiknak jól jött a bankszámla (a vezetőknek akár Svájcba is utaltak), a gyógyszercégek pedig óriásit kaszáltak a felelősség nélküli emberkísérleteken. Akik pedig – néhányan, néhány százan, vagy akár többen is a betegek közül – rajtavesztettek, ők a pechesek, a veszteség, a káló. A nagy német lapok „leleplezései” is csak most történtek, majd negyedszázad után, amikor ütöttek egyet a néhai NDK-n (jóllehet akár NSZK-béli gyógyszercégeket is érintettek a kísérletek). Más kelet-európai országban mindeddig föl sem vetődött az ilyen rút ügyek föltárása, negyedszázad után sem… Pedig a magyar egészségügyet is elfogadták kísérleti terepnek nyugati barátaink.
– valaha, de csak rövid ideig, volt víz a Marson. A tudományos hipotézis szerint ez úgy 1-2 milliárd évvel ezelőtt esett meg, a rövid vizes időt évezredekben mérik talán, de lehet rövidebb-hosszabb is… Ki tudja? Aztán „elszáradt” az Élet a Marson, de hogy amíg virágzott, milyen magasságokba jutott – Isten látta, meg a csillagok. Ha majd egyszer, sokára (?) valaki mások szintúgy, mint mi most a Marsra, „idelátnak” egyszer majd utánunk, nekünk is csak nyomainkat észlelik. Akkor meg mi végre ez nagy a feszülés? Köd előttünk, por utánunk… Isten talán mégis belénk ültethette embertársaink titkolt szeretetét, különben még a Végítélet előtt kiirtottuk volna egymást. Mostanság mindenesetre már az eredményesen és távolról gyilkoló eszközöket is feltalálták tudósaink. Lenézett elődeink nyomorult gyilokjai még túlságosan személyes ölésre voltak csak alkalmasak. Alkalmazásukhoz szükséges kellék volt az indulat, lásd vallásháborúk, honvédelem. Mára személytelen, hideg művelet lett az ölés, és tömeges. Nem kell szembenézni az áldozattal, csak ha gyilkosa úgy kívánja. Jelentős előrelépés.
– már régen nem köztetek, de nem is menekülve tőletek. És végképpen nem ellenetek. Nem kérve engedélyetek, ám ha oly hívő világ lenne, mint néhai Ady úr idején, hát én is küldeném nektek a szívemet. Igaz, már kétkedve erőst, elérnék-e valamit is még oly tiszta szándékkal és a vértől csöpögő, bár kissé már megviselt szívizomzattal… Ami keveset még tehetek, teszem értetek. Jó lenne persze önfeledten dalolni, inni egyként köztetek, feledni múltat, jövőt, elhinni, amit hirdetnek és végre „eggyé forrni szent testvériségben” feloldódva a közösség langy melegében… De ezt önáltatás nélkül már nem tehettem eddig sem. Mindig csak vágyódva közétek, sosem összeforrva veletek, reméltem érteni magunkat. Már maradva csak félúton hozzátok, megkövetve és eltaszítva, szeretnék lenni Hazám – hűséges fiad. Szegény Attila még hitte: igény lenne rá. Költő volt, bele is halt álmaiba.
És vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
… és mi évtizedekig úgy lelkesedtünk, szavaltuk és hittük J A igazát, hogy ezt a verset elzárták előlünk jóakaróink. Béke poraikra, mi még élünk.
– a tenyérnyi foltokban élő, lila bársony harangvirágok, mint a halvány rózsás muskátli-szirmok, de a cserépnyi sárga rózsa is: először egy virágot nyit, majd, hogy az első baj nélkül kibomlott a világra, varázsütésre hajlik utána többjük is. Mint óvatos kéz, ha nyitná, legyen bár tucatnyi levele, bimbója sok, a virágtő, sőt testvérei is, egyetlen lényként viselkedik. Kivárja, mi történik követével, majd azt tudván lép tovább. Ki írja a táncrendet? Ki vezényli a parádét? Ki jelöli a szereplőket, hogy ebből kórista, másból karvezető… Pillantásodra szétválnak a látszatra hasonló jelöltek, Uram. Kezdődhet a körtánc.
– furcsa szerzet az ember. Kívülről csont és hús, de valójában a látható matéria mögött ott a láthatatlan Szellem. Amíg a Test leírható számokkal (magasság, súly, mell- és csípőbőség, láb- és kézméret), addig a Lélekre minden mérték alkalmatlan. A Lélek leírására használunk ugyan olyan kifejezéseket, mint nagy lélek, erős lelkű, vagy éppen széplélek, de ezeknek nincs biztos és főként mérhető tartalma. Valós jelentésük is leírhatatlan, hiszen a például mára széplélek gunyoros jelzővé lett, az erős lelkű ugyan dicsér, vagy inkább elismer, de jelentése fájdalomtűrő ugyanúgy lehet, mint önmegtartóztató. Még a sötétlelkű talán a leginkább egyértelmű minősítés, viselője lehet akár pokollakó is. A Léleknek még testi székhelye sincs, míg az Értelemnek az Agy, Érzelmeknek a Szív – jóllehet ez utóbbi bizonyosan képletes, már-már költői helymeghatározás –, de hol lakik a Lélek? És mégis létezik. Mára ismét közhellyé vált, hogy a megbetegedések jelentős hányada mögött lelki gondok húzódnak. Platón az egyes emberre jellemző „lélekrészt” tette meg az egyén társadalmi feladatát meghatározó tényezőnek, amely már kisgyermekkorban látható, igaz – az általa leírt, ám soha meg nem valósult Ideális Államban. Akárhogy is, szellemi embernél a Lélek úr a Testen. Ennek furcsa, negatív bizonyítéka az őrület számos formája, amikor a kívülről egészséges ember képtelen normálisan élni, bár teste ezt lehetővé tenné, ám „elméje” zavart. Egy fogalommal jelzik szellemi állapotát, jóllehet agyműködése biológiailag akár kifogástalan is lehet, de egy ponton folyvást kisiklik. Ágnes asszony. És valami hasonló, csak éppen monumentalitás leírásban, Dosztojevszkijnél is föl- fölbukkan. Szophoklész drámáiban: a lázadó lélek nem „fejlődik” hanem kezdettől, eredendően olyan. Antigoné és Elektra, vallott szellemi értékeiért, igazáért végletesen kiáll, megalkuvás nélküli élete feláldozását is vállaló szellem. Velük szemben, leánytestvéreik tudomásul veszik a Hatalom erkölcsi eszméik ellen hozott döntéseit és meghátrálnak. Antigoné és Elektra képtelen megérteni testvéreik megalkuvását, akik nem titkoltan esztelennek vélik testvéreik lázadását. Hősök ők és árulók, vagy csupán egymás megértésére képtelen, homlokegyenest eltérő lelkületű emberek? Vajon mitől egyező s mitől fölfoghatatlanul más a Lélek, még testvérek között is? Egyik bűnös, másik kedves a Teremtőnek? És Káin meg Ábel gyökerekig mások, vagy éppen Isten megosztó döntése fordította meg korábbi hasonlóságukat? Egyedül Isten látta a különbséget, amiért csak Ábeltől fogadta el az áldozati ajándékot? Káin gyilkosságával Isten azt mutatta volna meg évezredekre előre: így járhatsz Te is! A bibliai testvérek testi hasonlósága ellenére lelkük, mint tűz és víz különbözött, amit már Szophoklész is bizonyosan tapasztalt kortársainál. Ezek szerint a Lélek különbözése erősebb, mint a Test hasonlósága, mert szellemi embernél uralja a húst. Ezt manapság úgy mondják: minden a fejben dől el. Már ha lehetséges, mert a fej forgandó és kelendő. Olykor-olykor lehullik, lecsapatik. Ez mifelénk is így szokott történni, demokráciánk állapotának megfelelőn változó mértékben.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.