Tráser László
Cédulák (38.)
− mondják, csak a szenvedéssel megváltott érzések számítanak, a többi színes ábránd, könnyes felhőjáték. Ha kiállod fényes késeinek próbatételét, megválthat a fájdalom. Ó, milyen könnyű szavalni, Barátim, mások, az elesettek, a többiek emberi méltóságáról, amíg nem éled meg te magad, mit jelent kérni a Nővért, könyörüljön, enyhítse megaláztatásod nyomorát, tegyen tisztába úgy, mintha lennél kisbaba, rózsaszín s nem ráncos popsival… Éjféltájt fordítsanak másik oldaladra az ágyban, azután később megint, vigyék ki a kacsát és fohászkodj erősen: Angyal, ne ébredjek forró levemben! Annyi vagy ismét, mint hajdanán voltál abban a régi kórteremben, míg odakint „másik” felszabadítóink bombázták a Nagyállomást. Velük szembeni védelem gyanánt rendíthetetlen nővérkéink a Gyermekklinika maradék betegeit kiköltöztették az udvarra… Később Apád (hogy ne fulladj a légszomjtól) béna tested kicipelte a bunkerből a fényre, ahol tudatlanul, félelem nélkül nézhetted a kék égen fölöttetek szálló ezüst hasú repülőket, amint nyomukban kis fehér pamacsokként lobbantak az ejtőernyők, hordozva terhük, a szépen süllyedő bombákat. Valami hasonlót élhettél át a minap is, de ezúttal nem bombáztak. Ismétlődött valami, vagy csak játszott veled a Sors? A szokottnál most közelebb kerültél Rémkirály sötét udvarához, de változott valami benned? Igaz, ismét váratlan sietséggel történt minden, mintha rád törnék az ajtót, s te ezúttal is készületlen… Zártak csőkoporsóba is, hol leláncolt alvilági szörnyek dörömböltek fejed mögül, már-már letépve bilincseik, és ha tehetnék, rád rontva fölfalnának téged, a pokolbéli Gép szörnyű gyomrába került, kiszolgáltatott Embert. Vén gyerekként hitted: vérfagyasztó kopogásuk őrületet idéz, de van benne rendszer! Valójában csak géphiba az eszement dübörgés, mondták később a kezelők, nem a tűrőképességed tesztelték, bár okkal érezted: zörgő Fém és hörgő Delej rémisztő árnyéka tornyosult föléd hatalmasan. Amint − dicsekedve az átélt borzalmas díszletekkel, melyek alkalmasak lettek volna pusztításodra − fennhangon kérkedtél, egyszeriben megtudtad, milyen sokan jártak az Alvilág tornácán, csak ők hallgattak átélt félelmeikről… Talán azért járhattál a Pokol előszobájában, hogy helyettük is beszélj?
− a National Geographic összeállítást közöl az Ember útjáról, amint benépesítette a Földet. Történetünk (ha valóban egyedül a miénk!) máig érthetetlen, bár 400 ezer évvel ezelőtt kezdődött Afrikában. Nyugtalanító kérdés: miért mentek őseink Eurázsián át Ausztráliáig, Amerikáig, forróságon, havon, jégen keresztül, szanaszét a világba? Kalandvágyból, vélekszik a folyóirat szerzője, melyet ismeretlen őseinktől génjeinkkel örököltünk. Csakhogy értelmetlen kalandvágyunk hiteltelen magyarázat, miközben az öröklés a még távolabbi ősök olyan tulajdonságára utalhat, melyről máig nem tudunk. A túlnépesedés sem lehet valós ok, hiszen az induláskor néhány százan lehettek, vagy még kevesebben, Afrika szépséges vidékein. Az más kérdés, kik védték a maréknyi embert vadaktól, a Természet közönyös démonaitól… Ha mi, mai elgyötörtek, egyszer végre jól érezhetnénk magunkat, tágas térségre lelnénk árnyas fák alatt, hol természetes bőségben élhetnénk, azt a mából tekintve Paradicsomot aligha hagynánk oda a szomszédos rétért. Igaz a vikingek meg a többi daliás hódító hajóra s tengerre szállt, mások lóra ültek, de mindez ama elsőkhöz képest karnyújtásnyi idővel ezelőtt, alig tegnap történt! A kérdés most azonban az: Ők, a kezdetekkor élők, miért hagyták ott kies hazájukat? Miért vonultak nemzedékek hosszú során át hegyre föl, völgybe le, tengereken és folyókon hajózva, egyre csak tovább és messzebb, a Föld végtelen távlatain? Mi űzte, hajtotta az ősöket ily lebírhatatlan erővel, évezredeken át, sehol meg nem pihenve, nemzedékről-nemzedékre? S legfőképpen: ki segítette, óvta útjukon a vándorlókat, ki szolgált útmutatással a nem szűnő vándorlásuk alatt? Isten választott népét füstoszloppal vezérelte, mannával táplálta, pedig ők már hatalmas tudás birtokában voltak azokhoz a hajdaniakhoz képest… Szárnyas Angyalok őrizték néhány fős csoportjaikat a Pusztítóktól? Hamvas Béla Hénokhon alapuló regéje szerint igenis voltak Őrzők, akik olykor bűnbe estek a földiek szép asszonyaival, s utódaik lettek az óriások. Isten ezért megharagudott és elpusztította őket, egyben fölszabadította uralmuk alól az Embert. Ám ettől még a lebírhatatlan kalandvággyal magyarázott és tízezer évekig tartó világhódítás megmarad gyermekmesének… Az nem különben, hogy Paradicsomból űzött eleink csak úgy a saját fejük után eljutottak a lakható Föld végéig, az Óperenciás tengeren is túl, hol a kurta farkú malac túr… legnagyobb Titkunk az Ember… honnan jöttünk és hová rohanunk − köd előttünk, köd utánunk…
− Sziszike úgy készülj, ősztől nem lesz minden héten énekórád, mondta újévi jókívánság helyett az igazgatónő az énektanárnőnek. Pedig az idén lett volna a 30. tanévem, mosolygott a tanárnő értetlenül, majd bizonytalanul sírni kezdett. Az igazgatónő vigasztalásul hozzátette: ha szerencséd lesz, a város más iskoláiba is beosztanak, és akkor valahogy összejön az óraszámod, meg aztán részt vállalhatnál a művészeti oktatásban is. Te biztosan tanultál művészettörténetet, ha újra beleásnád magad… Sziszike néni inkább meg sem szólalt, mert még kiszalad a száján: már azt sem tudja, hol vannak a régi könyvei, nem hogy beleássa magát a kultúrhistóriába… különben is a lánya veszélyeztetett terhes, ott tölti minden szabadidejét, főz és vigyáz az unokára, mikor tanulna? Ám hogy eszébe jutott Pannika unokája, egyszeriben abbahagyta a sírást, akaratlanul elmosolyodott. Az igazgatónő azt hitte, megvigasztalta.
− hívom az élőket, siratom a holtakat, elűzöm a villámokat − a legtöbb hazai harang felirata…
− mindennapi eszközeink műszaki fejlesztése a végtelenbe fut, megállíthatatlanul. Az okostelefonok, a hajlítható képernyős televíziók, az autók műszerparkja, az egykori fényképezőgépek mai ükunokái… De újabban már a konyhai hűtőgépeket is „okosítják” − bonyolultabb és több, messze több funkcióval látják el, mint amire az átlag felhasználónak szüksége van. Tudatlan kérdés: minek? Tartok tőle, ez ugyanúgy történik velünk, mint az időjárás-változás. Nem rajtunk múlik. Az emberi elmét nem lehet csak úgy „leállítani”. Isten „fölül nyitottnak” alkotta az Embert, akinek elméje végtelen távlatokat képes befogni. Mi célból tette ezt? Einstein sokat idézett megjegyzése, hogy Isten nem kockázott, értsd nem volt kockajátékos, talán erre a tulajdonságunkra is vonatkozik. Szándéka kifürkészhetetlen ma is. További őrület − ami az atomfizika úttörőit talán a legjobban zavarta −, hogy abban a tartományban nem működik az ok-okozati viszony, legalább is a köznapi életben megszokott módon nem. W. Heisenberg könyve: Rész és Egész.
− nézem a koldusszegény sivatagi országban, Maliban dúló, Európából eszelősnek tűnő háború képeit, és látom az évezredes technikával készült vályogfal odvában fölhalmozott rakétavető gránátokat. Ez a civilizációs termék jutott el abba a hajdan mesés gazdagságú és tudású országba, meg a hordozható telefon, a katonai járművek és (természetesen) maguk a katonák, akiknek fegyvere részint az élvonalbeli csúcstechnika. Élelmiszertermelés, iható víz, a korszerű életfeltételek eszközei, oktatás, egészségügy − távol maradtak a tuaregek országától. A korszerű fegyver odaért. Ez a modern világ szörnyű kritikája, visszavonhatatlanul. Fölösleges is említeni, hogy Mali csak egyetlen példa, ami jelzi az emberi haladás végzetesen, talán helyrehozhatatlanul megosztott társadalmi valóságát. De úgy is megosztott ez a világ, hogy a szinte írástudatlan, törzsi nyelveket beszélő tömegek Afrikában vagy Ázsiában mobilt használnak, bámulják a tv-sorozatokat, sokan közülük autót vezetnek, modern fegyvereket viselnek. Leszüretelték a nyugati kultúra nekik fontos termékeit, különben viszont úgy akarnak élni, mint korábban. Kit érdekel Timbuktu hajdan mesés hírű kincseinek, szépséges asszonyainak vonzereje, ma egyedül a sivatagi földgáz- és arany-lelőhelyek fontosak! És vélhetően ezek birtoklása a háború oka…
− Jézus Krisztus halálból való föltámadása maga a fényes Reménység, egyben a köznapi tapasztalat legyőzése, mert ha nem ez történik, úgy a Halál uralkodik a Világon, az Élet elapad. A fölfoghatatlan Föltámadásnak talán előzménye (időben mindenképpen) hogy már a régi egyiptomiak is szorongással tekintettek az Éjszakára, amikor Rá Napisten, kockázatos alvilági utazásra kényszerül, távollétében sötétség lepi el a Földet, ám másnap hajnalban diadalmasan visszatér a ragyogó Napfény…
− és végső soron, amikor az Ember a sejtet, az atomot, a csillagos eget kutatja, hogy megtudjon valamit a titkokból, amikor osztja és robbantja a parányokat, vagy felküldi űrhajósait a Holdra, mi egyebet cselekszik, mint megsokszorozza iszonyatos félelmét, amit Pascal érzett, a végtelen terek örök hallgatásával szemben? Egy régi szicíliai író, Leonardo Sciascia idézi így Pascalt, aki megfogalmazta a Teremtője nélkül halálos magányosságától reszkető Ember útkeresését a végtelen világban. Egyetlen gyámolítója az irgalmas Isten, aki maga is, mint a végtelen terek ura, büntet és kegyelmezhet, ám nagy szorultságában mindeddig védőkart nyújtott az Embernek. Ha ez a magányos Teremtmény fölismeri a végtelen terek örök, megtörhetetlen hallgatását, rádöbben létezése társtalan börtönére, Isten végtelen hatalmára. Madách Tragédiája Ádám sorsával színről színre bizonyította a végtelenbe vágyó Ember törekvésének lehetetlenségét, majd a döbbenetes feloldozást: Éva gyermeket vár! Isten kegyelme, az Ember mentsvára, elemésztő félelmeink enyhítője. De az ember nem képes boldog rabszolga lenni, csak Teremtője önkéntes hódolója. Ezért is áhítjuk a Csodát, amely olykor föllobban a sötétben. Ó, Uram, mutasd föl számunkra ismét a Reményt, mint tetted Egyszülött fiad eljövetelekor, és ami kegyelmedből kinek-kinek azóta is megadatott!
− mintha a lant ívelt formáját látnám az ághajlatban, majd egy lebegő falevél képzete bukkan elő, mely tavaly is túlélte a telet, bár az öreg kőrisfa koronájának szélén libegve gyakran tépte a szél. Az ág, amely tartotta, immár egyetlen emlékként a nyárról, fáradhatatlan integetett a levéllel, jobb híján a fekete varjaknak, ha helyet kerestek a fán. Azután az Ág egyszer csak elengedte a Levelet, amit a többihez hasonlón elsodort a Szél, ám kitartásával (testvéreihez képest) jóval közelebb került a Tavaszhoz. A vén kőrisfa immár ismét pőrén várja a termékenyítő tavaszi napsugarakat, talán boldogan feledve, mi történik majd ősszel. Igaz, mi sem gondolunk a Halállal. Ámen.
− február 2-ára, a sztálingrádi csata befejeződésének 70. évfordulójára Volgográd visszakapta a szovjet időkben viselt nevét – és további sátoros ünnepeken ismét használhatják a „Sztálingrád, a hős város” megtisztelő címet. Minderről a város képviselőtestülete döntött, a moszkvai televízió szerint. Az oroszok hovatovább azt kockáztatják, hogy a középkorú felnőttek után fiataljaik is elfelejtik a II. világháborút − a Nagy Honvédő Háborút, ahogy a maradék veteránok még emlegetik. Sztálinnal nemigen tud mit kezdeni a Hatalom, ezért ez a nyakatekert döntés Sztálingrádról. A mifelénk kezdetben „postarablóként”, később hivatalosan Generalisszimuszként emlegetett tömeggyilkos és a szovjet birodalmat világhatalommá modernizáló diktátor nevét életében csak vigyázzállásban lehetett kiejteni, majd nem csituló gyűlölettel törték össze márvány-, gránit- és bronzszobrait. A szovjet kommunista párt 20. kongresszusán, 1956 februárjában Hruscsov vette a bátorságot, és óvatosan belerúgott a legendás Vezérbe, később Brezsnyev és Kádár alatt megtagadták, agyonhallgatták, nem létezőnek tekintették szorongató árnyékát. Gorbacsov országlása idején, egy omladozó birodalomban közellenség lett, akinek hatalmi módszerei, kegyetlensége, gyilkos terrorja ellen indították el a Peresztrojka és a Glasznoszty című kampányokat. A szovjet „nyitás” oly eredményesen zajlott, hogy mára térségünkben Sztálin csak az idősebb nemzedékek számára ismert szörnyeteg, a többinek marad a tudatlan, néma csend…
− „Ne gyertek Nagy-Britanniába! Esős az idő, kevés a munka és rosszul fizetnek” – a brit lapok szerint London ilyen hirdetésekkel próbálja meg elriasztani a készülődő román és bolgár bevándorlókat, mivel év végén az Egyesült Királyságban is lejár a munkaerőpiaci korlátozás a két uniós tagország munkavállalóival szemben. A románok válaszul „Miért nem jöttök hozzánk?” – szlogennel csábítanák Romániába az országukat tőlük féltő briteket. Hasonló ötleteik tára gazdag: „Nálunk olcsóbb a sör, tüzesebbek az asszonyok, és nem mi fotóztuk le meztelenül Harryt”, vagy „Nálunk nincs dugódíj, a dugó önmagában is elég büntetés”. Hasonló érzületek gomolyognak a franciák többségében, akik újabban egyre több idegenkedéssel, inkább félelemmel, mint megértéssel néznek a honfitárs arabokra. A közös Európa-ház álomból keserves jelenre ébrednének a főbérlők, ha a gazdag nyugati országok nem úgy tekintettek volna ránk mindig is, mint egykor a rómaiak a barbárokra. És még mindenki nagyon finoman, mondhatni úriemberként viselkedik…
− Apád barátja volt, jó cimborák, Apád odajárt hozzájuk a Francia utca 9.-be, de még a háború előtt, akkor barátkoztak a Katona… ejnye nem jut eszembe a neve, mondja beszélgetőtársam, miközben csak értetlenül hallgatok. Mire kidadogom, hogy na de hogy jutott el hozzád ez a hajdani barátság, Gyula úr valami régi néniről kezd mesélni, aki még gyerekkorában emlegette a frontra küldött és ott elesett fiát, neki volt barátja a békeévekben Apám. Anyámmal éppen a 2. Magyar Hadsereg frontra küldése előtt esküdtek örök hűséget a Fogadalmi templomban, a fess, ifjú szabómester és a csinos kis varrólány, így télvíz idején januárban, amikor „nagy hó volt”. Apámnak az akkor divatos, talán szívdöglesztő Jávor-bajusza volt, Jávor Pál színművész úrról mintázva, amit ugyan később sosem viselt, de az ünnepi alkalomkor ez dukált. Anyám fodrász fésülte szőkés-hullámos tincsekkel, hófehér nagy estélyiben, tüll-fátyollal pompázott, és romantikus szíve bizonyára teljes átéléssel, lobogó érzeménnyel tekintett a Jövőbe. Ami azt illeti, a belvárosi szabó üzlet a háború előrehaladtával becsődölt, Apámnak sürgősen át kellett mennie valami biztos állásba, ami a katonáskodástól is megmenti és kenyeret is ad. Vasutas lett és igencsak alul kezdte, az akkoriban még létező kocsifékező sarzsival. Végelláthatatlan tehervonatokon az utolsó vagon huzatos fülkéjében kucorgott, utána már csak a sínekre látni. Ha a mozdony lassított, megállt, behúzni a kerekekre szoruló fékpofákat, ha meg gyorsított, kiengedni mindet. Egymagában, kegyetlen hidegben, tűző nyári napon, éjszakai sötétben, ráadásul zavaros háborús évek idején. A fess fiatalember megadta az árát, hogy nem vitték el katonának. Egy este a szegedi pontonhíd építéséről is megszökött, ki tudja hová merre vitték volna őt is, szovjet mértékkel málenkij (kevéske) robotra. Akkoriban szibériai bányákról suttogtak Kelet-Európában is. Szökése különben életveszélyes volt, mert az őrök dobtáras géppisztollyal felügyelték a hídverőket és nem voltak tekintettel semmire. Anyám sem öltözött ki olyan szép ruhában soha többé, mint ott a templomban, később éveken át vas sparhelten főzött a platnin, etetett négy gyerekét és sokszor jó volt, ha reggelire úgy álltában, kitörölhette a nagy lábasban előző napról maradt, zsírtalan krumplis tarhonyát. A ’60-as évek közepétől, amikor már jobban ment, Apám vasárnaponként aranyszínű rántott húst sütött. Anyám élete utolsó évtizedében már gyakran járhatott templomba, hitbéli vonzalma nem tartozott senkire. Négy gyereket kitaníttattak, fölneveltek, azután elmentek. Pénzben, vagyonban sosem bővelkedtek, éppen csak megéltek. Panaszukra nem emlékszem, de a szebb jövőbe vetett reménykedésükre sem. Világéletükben úgy tettek, mint a többi szegény ember: éltek, ahogy lehetett.
− lenne összefüggés a Halál érkezése és az Élet beteljesülése között? Tetszetős fölvetés, de tömeges megvalósulása erősen kétséges. Már csak azért is, mert legtöbbünk a mások számára is látható nagy célokat nélkülöző életet él. Az már inkább köznapi, hogy a jól összeszokott párok egyik tagja ha elmegy, a másik hamar követheti. Ha a párkapcsolaton belül domináns fél távozik, alárendelt társa magára marad, vágyódik szokott helyzete iránt, de mivel ezen a világon ezt nem találja, engedelmeskedve a másvilágról megannyi formában érkező sürgetésnek, akaratlan is oda tart… a túlvilági hívás észlelése, értelmezése természetesen lélekfüggő, de csak az vihog fölötte, aki e jelzéseket fölfogni képtelen. A két világ létezik, összetartozik és ezernyi módon, megannyi szállal át- meg átköti egymást. Halottaink emlékként velünk maradnak, ki miként tovább él körülöttünk, bennünk, olykor már-már zavarón jelen van. Sokan kérik segítségüket, közbenjárásukat az Égi Fejedelemnél, az Angyal jóindulatának elnyeréséhez. Nékem a kérés nagy szégyen, adjon úgy, hogy nem kérem… írja Nagy László kevélyen, de valójában fohász ez is, csak éppen bújócskázik a lelke, mintha lenne gyermeké. A társkövető halálokban megmutatkozik az emberi személyiség változékonyságának korlátja is, amely gyakran nem tágítható oly mértékben, mint az élethelyzet megkívánná. Valójában a mélyebb összefüggések emberi szemnek aligha láthatók, a régi görögök mindezt a párkák, a sorsfonalakat egybefűző és szétszabdaló asszonyok cselekedeteivel magyarázták. S ha meggondolom, hogy életünkben a jelentős találkozások, a döntő események bekövetkezte általában váratlan, előre nem kalkulálható, rajtunk kívülálló okok következtében történnek, legföljebb utóbb illeszkednek valami sorba – a párkák szereplése jó magyarázat.
− a klinika negyedik emeleti ablakból a Tiszára látni, oda ahol már kezdődik a Boszorkány-sziget. A túlparti ártéren dús koronájú nyárfák, meg néhány fűzfa áll. Az utóbbi napokban úgy tűnt, a csupasz fák ágai valami színt kaptak, mintha halványan, de mégis láthatóan pirosodnának. Észlelésem igyekeztem közkinccsé tenni, mondtam egy féloldalára lebénult beteg-társnak is, akivel rendszeresen találkoztunk az ablaknál. A beszéd nem erős oldala, csak valami hangtörmelékkel válaszolt, meg két ujját felmutatta. Először nem értettem, azután beugrott: mégis csak február van, fordítottam jelbeszédét. Határozottan mosolygott. Jön a Tavasz, erről beszéltünk.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.