Tráser László
Cédulák (40.)
– olyan készületlen szakadt rá a Szerelem, mint mikor egy alkalommal a szeretett lény a Templomba lépett, csak ezúttal az oltár felől, a sekrestyéből érkezett. Ha tudja, mi lesz az ára, akkor is úszik a gyönyörűséges árral, vállalja, akit elébe sodort az Élet, pedig a lopott boldogságért tengernyi szenvedéssel fizetnek, amióta világ a világ. Volt azután része olyan történetben is, amikor vonzalma bimbóban maradt, mert mindvégig érezte, valójában egyikük sem akarja átlépni a szándék állapotát. Maradtak a helyzet mérlegelésénél, s a továbblépés elmaradt. Be nem teljesült szerelmük végigkísérte kapcsolatukat, és csak arra volt elég, hogy valamelyest enyhítse folyton a végletekig kiéleződő indulataikat. Vérző sebeket vágtak egymáson, nem szándékosan, de mégis... A közös munkában nem lehet eltitkolni, ki vagy – ilyenkor mindig ő volt a csendesebb, és sokat nyelt a másik nyomulásától. Keserves évek voltak, „a belük is kilógott” az örökös munkától. Mindegy, elrohantak azok az idők. Olyan eszementen értek véget, ahogy megélték őket: előbb őt állították félre, csak a háttérben dolgozhatott, a másik egy darabig még szárnyalt tovább, végül kurtán-furcsán kirúgták őt is. Örökre véget ért, ami soha el sem kezdődött, bár lehetett volna bármi… És visszatekintve már bizonyos: megbánják mindketten. Angyalaik óvták őket, vagy vállalni kellett volna a egymást egészen? Ez utóbbi kívánalom nagy terhet rótt volna rájuk, ezért is féltek a teljességtől. Azután minden másként alakult, de amíg a „lehetőség” mint felhő fölöttük lebegett…
– kórházi anzix: jó hosszan kórházi betegnek lenni. Hovatovább fölér egy főiskolai végzettséggel. Lehet fokozni is: amikor a beteg már magasabb szintre lépve a betegtársak és a gyógyító személyzet lélekbúvára lesz, s a nővérkék jobb keze… Kezdetnek elég annyi, ha azonosul, fölveszi a terepszín álarcot, belesimul a környezetbe. Beteggé válni különösebb igyekezet nélkül is lehetséges, sőt „az áldás” mennykő alakjában (többnyire) kérés nélkül jön, azonban belülről is átalakulni, tökéletesen megfelelni a feladatnak – na, ehhez kell a tehetség! Jó beteggé válni egyenesen hivatás, a beteggel szembeni elvárásoknak megfelelően viselkedni viszont csak az egyik alapfeltétele a kórházi bentfekvésnek. Először is illeszkedsz. Nővérhez, doktorhoz, beteghordóhoz, gyógytornászhoz… A takarítónővel sem bánsz másként. Amit tőlük kapsz, megköszönöd, kérés formájú utasításaikat lehetőség szerint teljesíted. Ha elgurul a gyógyszer, nem röhögsz, aki fölveszi, hogy kézből szádba adja, annak hálát rebegsz. Ha éjjel mintegy órácskát, kettőt ágyvégi rácsnak feszül lábad, mert nincs annyi erőd, hogy fölhúzd és megfordulj, csak akkor szólsz a nővérkének, amikor arra jár, mert valaki más éppen hívta. Nem jajveszékelsz, nem háborogsz. Ha besüppedsz az ágyközépi árokba, hallgatsz, míg majd egy kegyes lélek észrevesz, akkor esetleg szégyenlősen szólsz. Tanuld meg a nővérkék nevét, hogy kéréskor néven szólítsd a segítőt! Ne nehezítsd a helyzetet fölösleges lelkizéssel. Ágyban kakálni, nyakig pisis lenni, kacsa mellé vizelni – elég ciki önmagában is, fölösleges még lelki sebeidet is kimutatni, titkon megértést várni. Milyen messzire jutottál ettől, amikor már csak bejön és mögéd lép (!) a parányi budiban, beleszagol az áporodott légtérbe (mert folyamatosan elfeledted behozatni az illatosítót), kitol a kakáló-székkel a tusolóba… Égsz, mint rongy, de már legalább „nagyfiúként”. Elvégre dicsekedhetsz is (neki, aki veled örül a nagyra tojt kakinak!), és mindketten arra gondoltok: no, hát ezt se’ a lepedőről kell eltakarítani… A doktorra igyekvőn mosolyogsz. Ha megáll melletted, ha kérdez, ha netán még meg is hallgatja a választ, ha arcán látod egész heti, havi, de még a tavalyi munkájának barázdáit is… Mosolyogsz, mert így is jelzed: igyekszel gyógyulni! Tudod, mit várnak tőled, derekasan teszed a dolgod: gyógyulsz, amint tőled telik. Már ha megérted, miben tudsz segíteni nekik, akik közös munkájuk végtermékét is látják benned, így amit rontasz, nekik okozott kár. Annyit jó tanácsként: amikor fölismered, mi a dolgod, megérted, hogy ez csak a nehezebb út lehet. Onnan tudod, jó úton jársz, hogy szenvedsz a kaptatón. És nem tudsz csalni.
– természetesen nem cserélnék a félbolond cigányasszonnyal, aki hangosan kajabál, valami érthetetlen hadovával rohan a járdán, majd az úttestre lép, átszalad a túloldalra. Nem cserélnék, jóllehet reggelente babonás félelemmel készülök arra, hogy baj nélkül átkeljek az úttesten, és veszek némi süteményt, cipót, de már csak vágyakozva nézek a tíz méterrel távolabbi kisboltra, a zöldségesről nem is szólva… Természetesen a féleszű nőszemély sem cserélne a botozó vénemberrel, még ha az nem is túr a szemetes edények mélyére. Így aztán maradunk magunkban, magunknak.
– újabb oknyomozó film JFK meggyilkolásáról. John F. Kennedy amerikai elnököt lelőtték a Texas állambeli Dallasban, amikor nyitott limuzinja bekanyarodott az elhíresült tankönyvraktár elé, három lövést adtak le rá, melyek közül az első nem talált. A legeslegújabb oknyomozó film azt kutatja, miért nem talált az első golyó, holott alig 30 méterre volt a célpont az Elnök Gyilkosától, miközben a második és harmadik, 80 méteres távolságból – telibe talált. A riportfilm érdekfeszítő és technikailag szuperpontos lehet, s mi, nézők, most részletesebben láthatjuk ama bizonyos Abraham Zapruder filmjét, mint az akkori nyomozók. Mondom, minden OK, csak egy tiszteletlen kérdés bukkan elém: miért az elnökgyilkosság módját, technikai részleteit elemzik megszállottan, s miért nem azt kutatják, miért, kinek a megrendelésére húzta meg Lee Harvey Oswald háromszor is azt a ravaszt? Netán még oknyomozva is eljuthatnának a római jog kétezer éves kérdéséig: kinek az érdeke?
– a mai német kulturális elit egy szuperérzékeny részének emberi méltóságot sértők a Grimm fivérek által gyűjtött hajdani népmesék egyes kitételei, jelzői, mert ki nem mondva rasszisták és kisebbségellenesek. Kivált a brémai muzsikusokon vannak a vájt fülű ítészek kiakadva, így azután egy könyvkiadó már át is írta a szóban forgó mesét. – Hallgatom, olvasom ezt a hihetetlenül ostoba történetet, és csak álmélkodok. Ilyen finnyásak lettek Európa régi-új urai? Faludy versében a „foltozott irhájú német zsoldosok” mai utódai, a nép, mely két világháborút robbantott ki, harcolt végig és veszített el a földrész fölötti hatalomért, melyet, lám, most egyetlen puskalövés nélkül megszerzett? Váratlanul Csoóri Sándor egy verse kerül a kezembe, az Éjszakai utazás Némethonba című: „behúzódva a fülkezugba, / Németország sebei mellett utazom / szemlesütve.” De miféle sebek ezek, melyekre alig negyedszázaddal ezelőtt, közvetlenül a berlini fal lebontása után utal? Csak nem a háborút említi ily tapintatosan? A fasizmus mámorát, melybe belezuhant és meghempergett Goethe, Wagner, Thomas Mann és az akkor még gyermek Günter Grass népe…? Ilyen gyorsan változnak? Ma már hajdani meséiket is átírnák, nehogy szégyent hozzon megtisztult fejükre? Ilyen buták lennének? – Különben a berlini falat is végleg lebontanák, mert kellene a hely elegáns belvárosi villákat építeni…
A brémai muzsikusok szobra Brémában
– a modern tudomány művelői nem kerülnek szembe olyan kérdésekkel, mint az atomelmélet alapvetését elvégző Heisenberg és kortársaik. Akkor még Einstein végső ellenvetése az elemi részecskék alapját képező összetevők körében érvénytelen oksági összefüggéssel szemben az volt, hogy Isten nem kockázik! Magyarán nem bízza világát a véletlenre. Manapság Hegel csúfondáros szavai igazak: miután a „világszellem” jelenlétét a gondolkodók fölismerték, nincs további értelme a kutatásnak, legfeljebb a ganaj közt lehet kotorászni. A modern dialektika atyjának eszébe sem jutott a tudományt gyakorlati célokra használni. Azóta megfordult a szél, és a kutatóknak azért fizetnek, ha olyan fölismerésre jutnak, ami hasznosítható pl. a gyógyszer-, a katonai-, vagy éppen az energiakutatásban. Így a világban ma dolgozó biológusok hadseregei már régen nem töprengenek Darwin fétissé tett „fejlődéselméletén”, hanem robotolnak a laborban és gályáznak a képernyők előtt. Olyan kérdés fel sem merül bennük, hogy vajon komolyan gondolhatja valaki az élő szervezetek hihetetlen bonyolult alakzatainak spontán kialakulását? Csak úgy magától létrejött mindaz, aminek megfejtésén, szétszálazásán nemzedékek dolgoznak, s még mindig beláthatatlan távolságra vannak a megoldástól…? Nem töprengenek a „végső” kérdéseken, csak „gályáznak”, s közben szent együgyűséggel hiszik, hirdetik a világ megismerhetőségét. Íme, a diadalmas emberi értelem termékenyítő önbeporzása! Isten elvonult, az Ember egyedül is boldogul. Vagy nem.
– 97 éves a gyergyószentmiklósi Jenő bátya. Elmeséli az életét, persze dió-, sőt mogyoróhéjban. Érettségiig magyar nyelvű iskolák, akkor (Lenin szavával) „a népek börtöne” Monarchia összeomlásával a román többségi nemzet győzelmet arat saját „hazájában” és egyik hónapról a másikra csak románul lehet maturálni. Kicsit később következnek a Bécsi döntések, amikor is (máig nem feledhetik) a gyergyóiak is visszakerülnek Magyarországhoz. Ezt Jenő bácsi Hitler szörnyű zsarolásának nevezi magyarokkal és románokkal szemben egyaránt. Ezután rájuk zúdul a háború, a jenki hadifogság. Az amerikaiak átadják a legyőzötteket a román hatóságoknak. A fogadóbizottság őrmestere piactéri akasztással fenyeget, hiszen „felszabadítónk ellen harcoltatok, fasiszta bitangok!” Jenő bácsi fiai tragikus halált halnak, de „kárpótlásul a Sors” unokákat és dédunokákat adott neki és a feleségének. Most sem kérte a magyar állampolgárságot, lévén ő mindig is magyar volt, s maradt. Ennyi a története, és mert olyan rút őszi eső szitál, még ahhoz is lélekerő kell, hogy elbeszélése után elzárjam a rádiót. Érzéseink is megkötve, hiszen együtt éltünk s még fogunk is egy darabon, románok és magyarok, ha engedi az Ég. Következtetés? Felszabadítóink birodalma összeomlott, a mai németek rég megtagadták atyáik eszményeit, a román állammal ismét egy alakulatban vagyunk, csak ezúttal Brüsszel a főváros, és Jenő bácsi még megélte: az internacionalizmus (v. ö. globalizáció) átmeneti visszaszorulása idején a Magyar Rádió nyilvánossága előtt visszanézhetett székely életére. Kevéske jó, de meg kell becsülni.
– annak idején úgy tanultuk: légy jó mindhalálig! Nem egy nagy program, de betarthatónak látszott. Elég, ha jó leszel, a többi jön magától. Arról senki nem beszélt, amint a Jó, azonképpen a Gonosz is belül van. Egyazon lélekben lakozik mindkettő. Mikor melyik győz rajtad (!), aszerint leszel Hős, vagy Bukott Angyal. Békés, derűs életű, szeretetre méltó példázatként élni – csak keveseknek adatik. Uram, hallgass meg minket!
– gyászközlemények a napilapban: valamit el akarnak mondani a halottról, aki hiányzik a családnak, egykori szerettei szűkebb-tágabb körének. Keretes közleménnyel tesznek bizonyságot, hogy halála után még évek múlva is emlékeznek rá, mert testi távozása nem jelent többet, mint fizikai hiányt – még sincsenek szavaik. Maradnak a jól-rosszul kicsiszolt rigmusok, hajdani emlékkönyvekből világgá gurult kínrímek. Holott talán őszinte a gyász, mert nem csitult a fájdalom, de érzelmeink nyilvános megvallásához mára elkopott a birtokolt nyelv. Fájdalmunkat talán önmagunk előtt is titkolni kell, idegenek előtt kitárulni egyenesen szégyenletesnek számít. Így az újságban közölt gyászjelentés valójában magának a gyászolónak szól, aki érzéseiről nem mond semmi érdemit, csupán közzétett hirdetésével igazolja részvétteli együttérzését – önmagával. Furcsa, érintéshiányos világba jutottunk. Szerelmünk, gyászunk, örömünk-bánatunk, a gyermek születése attól lesz igazi, ha közzétesszük hírét valamely közösségi portálon. Együtt járnak, tán már össze is költöztek, de „ha nincs fönt” fotójuk, ami több mint a szó, akkor mondhatja bárki, hogy bujkálnak. Összetartozásuk legalábbis bizonytalan. Forró, zokogó, vagy éppen halálba dermedt szavak helyett, sablonos, keretes hirdetéspanel.
– itthoni menzaszakács mondja, panaszolja, hogy a hazai helyzet még istenes, egy Londonban dolgozó kollégája esküszik, az ottani iskolások nem tudnak válaszolni a tányérjukra kerülő sült csirke eredetéről. Talán a szupermarketben születik? A népszerű dumaszínházban elhangzott poén: a gyerek kecskét kiált a színész kutyája láttán. Múlt századi kifejezéssel élve: a mai ember elidegenedett gyökereitől, ami iszonyú veszélyeket hordoz. Mi lesz velünk, ha valamiért kiszakadunk, elsodródunk ettől a mesterséges, művi környezettől? Mit tennénk Robinson helyében egy magányos szigeten? Gyors úton elpusztulnánk, reménytelenül. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten az Ember gondoskodására bízta az Állatokat, melyekkel közösen lakjuk a Földet. Mára ezt a feladatot is megtagadtuk.
– Bódi László, azaz Cipő, a Republic frontembere születése óta szívbeteg volt. Szívátültetéshez azonban nem járult hozzá, mert, mint mondta, az új szívvel, más szívével nem maradhatna ugyanaz az ember. Tudta, ez csapdahelyzet, ahonnan nem vezet kiút. A dilemma megoldása a halál. Ha gyógyulásod csak önmegsemmisülésed árán érhető el, akkor bekerített a Halál. Hiába beszélt volna mindenféle lélekgyógyásszal, béljóssal, ha Ő úgy tudta, úgy hitte: az új szívvel nem maradhat ugyanaz, aki volt. Nem maradt választása. Mert az önfeladás maga is halál, csak tán keservesebb, mint a közismert változat. Cipő dalaival sokaknak okozott örömet, bizonyára sokan ismertek rá tulajdon érzéseikre a szövegeiben. – Orvosai számára abszurd módon kitartott tulajdon rossz szíve mellett. Ezáltal maradt önmaga a halálban is.
– a minap láttam meg egy már bimbóba szökött kis rózsafát Újszegeden. A képét azóta is sokszor felidézem. Vajon túléli, és miképpen ezt a hétvégén ránk törő zimankót? Lesz elég ereje a téli napok után felállni, begyógyítani a fagy sebeit és kinyílni a Tavasznak? Amikor az első hóvirágok szirmai felragyogtak, éppen csak néhány napig volt enyheség, hamar visszajött a Tél. A hóvirágok állítólag tudják, hogy megcsalja őket a télvégi napsütés. Mégis nyílnak. Lehet, csak néhány hétig leszek boldog, de addig örülhetek minden napnak, mondta egy szerelemre váró asszony a minap. Angyal, vigyázd a hóban nyíló rózsafát!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.