Tráser László
Cédulák (32.)
– mint sokszor megrágott felismerést mond ki egy tapasztalatára láthatón büszke nagyi a bolt előtt: régen szegényebbek voltunk, de boldogabbak. Egy környékbeli férfi, kutyasétáltatás közben megáll, buzgón helyesel. A mellettük lévő házkapu fölött címeres nemzeti lobogót, meg Árpád-sávos zászlót fúj a szél. Egymás keblén pihennénk, ha hagynák. Vagy nem.
– még aranyfényben, még kissé bizonytalan, pörögve, szállva, olykor meg-megállva, még egyenként hullanak a falevelek. De hiszen még van idő, még hosszú az ősz előttük. Bár a minapi vihar már vadul rázta az ágakat…
– 1956 után már nem lehetett úgy kormányozni Magyarországon, mint előtte. Később megláthattuk: Kelet-Európában sem. Sőt, alig negyedszázad kellett és a Kreml megtapasztalhatta, már odahaza is más lett a levegő, végül fölbukkant Gorbacsov és a régiek egyszeriben megöregedtek, veteránokká lettek, és már nem lehettek tömeggyilkosok. Kádár egyedül maradt, ’56-ról már nem illett beszélni. Helyette megjelent az OSE. Az Októberi Sajnálatos Események. A Tiszatáj betiltása 1986 nyarán fölösleges utánlövésnek bizonyult, mint Grósz Károly fenyegető beszéde a fehérterrorról. Nagy Imre sötét kátránypapírba rejtett, arccal a föld mélye felé fordított, rég lebomlott hulláját, onnan a 301-es parcella 3 méteres mélyéről, megfordította a fölpezsdült Időt. A pesti srácok voltak a Jövő hírnökei, csak túlságosan sok vért veszítettek, mert korábban érkeztek és véreztek, mint a rózsás ujjú Hajnal. Természetesen kivégezték őket, mint Jézus Krisztust Jeruzsálemben. A Heródesek mindig azt hiszik, ha a Hírhozókat megölik, az Ige belefullad a Hallgatásba. Történelmi tanulság lehetne nekik és mindenkinek: csak ők ússzák meg, a gyilkosok. De ez a fölismerés soha nem befolyásolta még a Történelmi Körforgás szereplőit.
– nem tudjuk, befolyásol-e valamit is az Univerzumban az Ember létezése, töpreng Hankiss Elemér gondolkodó, majd ide jut: nekünk mégis úgy kell cselekednünk, mintha jelenlétünk valami borzasztóan fontos esemény lenne… a hívők itt előnyben vannak a bizonytalan értelmiséggel szemben. A hit – ha van – eligazít. Isten a Földet rábízta az emberre. Többet nem tudhatunk.
– amikor a cseh faszeszkészítők, a metilalkoholból szeszesital álarcában halálos mérget gyártók híre fölröppent, hagyományos, még úgy-ahogy ép ésszel lehetetlennek véltem a történteket. Dőre mód nem tudtam fölfogni, hogy valakik csak úgy, mintha az udvari budiba faszeszt öntenének, ugyanezt teszik emberek hatalmas tömegével. Nem tartanak attól: ezzel sok ismeretlen szesztestvér halálát okozzák, ez később úgyis kiderül és ép erkölcsi érzékű társadalomban ezért nekik is halál járna. Ám, mint tudjuk, a felelősség elől menekülő nyegle európai ember irtózik a nyilvános és megmásíthatatlan döntésektől, amelyekért felelősséget kell vállalnia – inkább a véres vízben a kezeit mossa… A faszeszt öntözők úgy hitték, keveset belerondítanak a mindenki-kútjába, majd, miután lenyúlták a hasznot, arrébb sétálnak fagyizni. A magyar húshamisítók ugyanilyen természetességgel festették át a marhát disznóra és adták el a svédeknek, meg ki tudja, kinek még. Valami hasonlót véltem felismerni: nincs gátlás, mindent lehet, ha megfizetik, ha nekem hasznom van belőle, akkor szabad a vásár. Igaz, a marhára pingált disznóhús fogyasztása talán nem árt, de ötletnek rémisztő. A svédek ezután nem vesznek egy darabig magyar húst, a hamisítóknak, ha megtalálják őket, börtön jár. Röstelkedve teszem hozzá, bennem mindkét esetben fölötlött az elkövetők hazafiságának teljes hiánya, de ez olyan régimódi gondolat, hogy gyorsan eldugom. Az, persze, hogy a szegedi többszörös olimpiai bajnok kajakosnő, vagy a férje nem mond igazat külföldre igazolása ügyében, megint meglepi volt számomra. Ilyet nem tudtam elképzelni Natasáról. Bár lehet, csak a férj a ludas, vagy a „csábító” szerb szövetség hazudozik. Régi módian láthatom a világ dolgait, ez is igaz. Ámbátor… Mi van akkor, ha csak néhány titkos szolgálat dolgozik a mindennapi betevőért?
– John Lennon: Isten azért adta az embereknek a zenét, hogy ne csak szavakkal tudjanak imádkozni… Lennon a Brit Birodalmi Rend tagja, a 20. század egyik legnagyobb hatású énekese, zeneszerzője, költője, a The Beatles gitárosa volt, továbbá békeaktivista. És festett is. Élt alig 40 évet. Egy háborodott lőtte le. Pleskonits András, szegedi rocktörténész, egyetemi rockoktató szerint azonban Lennon élt, él – és mindig élni is fog. Hajdanában ezt a mondást Leninre találták ki lánglelkű beszédírók, nemzedékem még így tanulta. Utóbb a világ valahol útközben elhagyta Iljicset. Az Egy nehéz nap éjszakája meg máig velünk maradt…
– hajdanában halottak napján hajában főtt krumplit ettek, mesélték az öregek, mert amíg köztünk van az élő, addig olyan, mint mi: földes-fekete a lelke… de amikor már fölszállt az égbe, egészen hófehér lesz a lelke…
– és most néhány szó Barkos Bea és Simon Miklós Tűzben égve című tűzzomác-tárlatának két munkájához. A Fohász tűzforró könyörgés, alig elviselhető vágyakozás, a legbensőbb lélekből tör föl az Égbe, talán mindenki elől titkolva, de a Látó számára mégis olvashatón, érthetőn, (át)érezhetőn. Ilyen rettenetes erővel könyörögnek, fohászkodnak a végső kétségbeesésbe kerültek, akik – bár nem hiszik jelenését, mégis – könyörögve remélik a Csodát. A Látó is kívül van a köznapokon, túljutott az Időn. Így, vagy másként, de képes messzire nézni, kívülről szemlélni a Jelen szűkösségét, mintha csak tűnődne, ám valójában innen messze jár s még nem döntött felőle: miként maradjon közülünk-való-ember. Mert nem csak a Költő elméje, szíve hordja ki világra jöttük előtt képeit, a Mű is viseli Alkotóját, mondják: kezenyomát. És ha látod is, amit nézel, egyszeriben fölismered a Kivételest, aki idetette eléd személye vibráló, bizonytalan vonalú, soha nem befejezett, olykor valóban Tűzben égő alakját. Mert a Mű fölmutatja, megidézi Teremtőjét, leplezetlenül. Utána már nem rejtőzhet, süllyedhet álomtalan, homályos felhőtakaróba, felelős a teremtett világért. A Látó előtt a Mű levetkezik. És a mindent bevilágító Szív elvezet az Igazsághoz, könyörtelenül. Az Alkotó fényességes palástja Napnál világítóbb, kézjegyét fölismerik. Ez a Teremtő kockázata, műve kikerülhetetlen szegletkő. Csak a még homályos látású, a tudatlan, vagy éppen ember-voltára gőgös, „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”-személy fordítja el a fejét. Különös, de mintha felelnének egymásnak a képek, mintha leveleit borzolnák, ágait hajlítnák Tudásfa anyánknak. A Látó ismeri a Fohászt, és mögötte, általa a Sugárzást.
– a halotti gyászban magunkat sajnáljuk. A kettősséget siratjuk, eszelős szenvedéssel, más csak mímelve, megint más csöndes beletörődéssel. A kirekesztő kettősség feszít szenvedésbe, ami a lelkünkben lakozó, de testében eltávozott közötti szakadék. Olyannyira létező, hogy majd megszólal, de oly annyira nincs jelen, mint egy tavalyi felhő. Lelépett erről a színpadról, ahol mi még játszunk. És ha mégis vagy valahol, csak föl nem ismerhetlek? Hiszen e tengernyi, e millió meg ezermillió ember között éppen jelen is lehetnél még! De miként két egyforma falevél nincs az ágakon… az erdőben sem, a világban sem... Különben is, ez a Rend, menjünk tovább, ma oly kerek a Hold… Még megéred a Holnapot, súgja elkerekült szájjal odaátról. Vagy csak láttam, mert nem is hallhattam? Isten végtelen kegyelméből jó lenne már pihenni valami kies ligetben, elmesélni mindent sajnálkozva, halkan szipogva, megérdemelve a gyónás kegyelmét. Gogol fiákerese végül is csak a lovánál talált meghallgatásra. Talán nem is kell több. És talán igaz Babits beletörődő reménysége, és nem is olyan nagy dolog a Halál. Legalábbis amikor éppen én megyek át a Kapun. De ha Te, az nekem fáj! Majd elmúlik, sírköved benövi a fű. Az a régi jó már nem lesz, még ha hiányod beforr, akkor se… De aki halandó, megéri mind, mikor elveszti egy szerettét. Pihenj békében!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.