Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László
Cédulák (46.)
 
– többedszerre veszi észre, milyen riadtan számolja az ujjain, hány hónap még a nyár! Az októbert is bevonva, az annyi mint – de lehet akkor már csípős, mi több havas ősz lesz, akkor meg… és még a maradék is fogyatkozik erősen! Ami most gyönyörűség, zöld lombok, kék ég, áradó napfény, nem tart sokáig, látványuk elröpül, a madárének elhal, sötét hideg uralkodik majd rajtunk. Ráadásul a november különösen ijesztő, egyszeriben hatalmas darab a télből. És hiába most a sopánkodás, nem lehetséges semmit félretenni, a tél elől menekíteni a nyarat. Most nem győz betelni a növények szépségével, de télen szegénykék csak vigasztalan árnyékaik lesznek mai, diadalmas önmaguknak. És mégis eljön a Sötét, kikerülhetetlen. Egy régi orvos azt találta mondani: nem az a baj hogy megöregszünk, de elmúlik az is… Téli szavak. 
 

szuvorov_ongyilok.jpg

– érdekes olvasmány az egykori szovjet titkos ügynök, kémkedő katonatiszt szinte mulatságos erőfeszítése, hogy kiderítse a II. világháborús szovjet hadsereg tényleges katonai/műszaki jellemzőit. Vádolja a szovjet hadtörténészek légióit, mert valójában hivatásos tény-elhárítók, torzítók: úgy, hogy vélhetően ők maguk sem tudták az igazat. Nemzedékem bizonyítványainak, diplomáinak szomorú mérlege, hogy amit tanultunk a moszkvai, leningrádi, sztálingrádi győzőkről, Sztálin és Hitler kapcsolatáról, a Szövetségesek segítségéről, és egyáltalán a Nagy Honvédő Háborúról, szándékos, célszerűen megtervezett hazugság volt s maradt. Miért támadta meg Hitler a Szovjetuniót, kérdi Viktor Szuvorov könyve címében, de a válaszhoz a szovjet, majd az (ismét) orosz forrásokból, csak gyéren szivárognak az adatok, a tények. Ironikus is lehetne, de csak nyomorúságos, hogy a Nyugatra menekült hírszerző szabályos felderítő munkával kutatja hazája történetének hivatalosan legdicsőségesebb fejezetét. Ám, jusson csak eszünkbe: ha a Honvédő Háborúról ennyit hazudtak, akkor milyen valósághű beszámolót remélhetnénk (ha még remélnénk ilyet) bármely más, a nagy Szú-val kapcsolatos eseményről?  Az 1956-os magyar megtorlásról, Kádár János leváltásának állítólagos kísérleteiről, azokról a KGB-s akciókról, amelyek Ceausescu rémuralma megdöntését célozták, Dubček halálos autóbalesetéről, a II. János Pál elleni merényletekről, az észak-koreai utasszállítógép lelövéséről Andropov idején, az orosz zsidók belső deportálásáról Birobidzsánba, a vörös Palesztinába. És fölösleges is tovább sorolni, a Szovjetunió és pártja történetét titkok lánca fűzi össze, ami nem lazult az eltelt évtizedekkel. A hívők mindezeket átélt nemzedékei tudatlanul mentek el ebből a világból, akik meg utánunk jönnek – eredendően nem tudnak a korszakról semmit, így kérdésük sincs. Lehetne persze tépelődni, vajon az efféle mindenki hazudik!-típusú tapasztalatokra hagyatkozik a Legfejlettebb Demokrácia, tehát Amerika, amikor milliárdszámra gyűjti be szövetségesei és ellenségei elérhető adatait a világhálón és a levélszekrényekből… De már mindegy is, ha lesz még utókor, amelyben valakiket érdekel a Lenin, Sztálin, Hruscsov nevéről elhíresült időszak históriája… az etruszkokról hamarabb derítik ki az igazságot. Ámbár, ha JFK lelövésének históriája ötlik eszembe, vagy az iraki- netán az afgán-háborúk valódi okai és története, menten elszégyellem egyoldalú tudnivágyásom. Elégedjünk meg azzal, ha ismerős nyomja meg az ajtócsengőt…    
 
– hajnalban egy borzas zöldikefióka ül az erkélykorláton, rázza a szárnyát, és kicsi hangon sápog, szemét le nem véve a szülőkről. Azokat követve jött el az etetőig, még éppen csak röpülve, bár lehetett nagyobb térköz az utca fölött, amin át kellett szárnyalni. Megoldotta, ideért, éhes. Milyen törékeny az élet, bukik ki belőlem a bölcselem, hiszen valamiként az általam odaszórt napraforgó magon „tollasodott meg”, miközben pont ma elfelejtettem újratölteni a fémtálat, de olyan zaklatott volt a nap, majd reggel igyekszem pótolni. Különben is, ha az elmúlt héten az etetés elmarad, vagy a minapi szörnyű zivatar, a félóráig tomboló eső „elmossa”, most nincs itt! Nem is értem, hol vészelte át az ítéletidőt, hiszen az egész fióka jó, ha fél öklömnyi… Madár- és ember-élet keskeny pallón fészkel. Angyal szárnya csak egy pillanatra is, ha nem óvja…
 

marai_sandor.jpg

– Márai Sándor végtelen naplófolyamának egy régi kötetét nézem, amikor 1945 februárjában bejönnek hozzájuk Leányfalura az oroszok. Szegeden egy félévvel korábban történik ez, amit Apám is elmesélt nemegyszer. Ivánék bejöttek, és az első karóravillanásra íziben lecsatolták az picike időmérőket. Vonzotta őket, ahogy a vekker is. Egyikük, mesélte a Papa, nyakába kötötte a jó öreg ébresztőórát, majd hogy az váratlan csörögni kezdett, letépte, és ott az utcasarkon kivégezte egy géppisztolysorozattal. Állítólag bombát gyanított a csörgő-zörgő ketyegőben. Ma már lehet mosolyogni, de akkor fehér arccal álltak a szeged-móravárosi járókelők… Márai azon töpreng, miért volt felszabadító/megszállóinknak ilyen mély vonzalmuk az órák iránt, értve ezen a más időmérőjét? Ma már talán egy megszálló sereg katonáit nem érdekelné ennyire az óra, mert az mindenütt sokasodik. Ha valami látványos ketyere villanna karon vagy nyakban, az persze más, az a tolvajokat is érdekelné. Inkább az arany, a míves vagy csicsás testékszer, és persze a mobil kellene legújabb megszállóinknak, európai, vagy tengerentúli örök barátainknak. Netán az infó, ami szakadatlan áramlik a mobilok és számítógépek között, az kellene, bár ezt most is elszedik csellel, vagy ha úgy nem megy, hát erővel… Karórájuk különben a kalmüköknek is van, az ázsiaiak is hordják. A besorozott katonák ma már talán ennél többre vágynak. A globalizáció már többször is átgördült a bolygón, így értéknek, hadizsákmánynak maradtak a régi/újkorra is a nők, az italok, cigi, ékszerek, kokó, a jó verdák. Édes Istenem, csak meg ne tudjuk még mi is, mire bukik egy megszálló sereg Európában. Elvégre még itt vagyunk a placcon!           
 
– Edward Snowden, ES, a felelősen gondolkodó demokrata, avagy éppen ES, a felelőtlen, megbízhatatlan kalandor, vagy: ES, egy érettségi nélküli, évi 200 ezer dollárt kereső fika, további vagy, amit a riporter kérdezett, s válasz nélkül maradt: hová is van bekötve ez az ES? A fiatalember egyébként nem tett mást, mint besokallt munkahelye módszereitől, a gigantikus méretű amerikai lehallgatási mániától és megundorodva jól fizető állásától – kiköpött, majd lelépett. Tudós biztonságpolitikusunk (Nógrádi György) szerint Amerika a terrorelhárítás és a demokrácia között választva az előbbi mellett voksolt. Szintén zenész szerint az amerikaiak nem tiltakoztak, amikor kémholdjaik a fél világot lehallgatták, de most, hogy rájuk került a sor és már az ő telefonjaikat, @-jeiket is lajstromozzák saját szolgálataik  –  megütköznek. Legalábbis politikusaik egy része adat-tolvajt kiált. Kormányuk  meg azzal védekezik: mennyi terror-cselekményt előztünk meg így! És mindez még mindig csak a fecsegő felszín, mert nem tudni, mennyi adatot gyűjtöttek már eddig is Európáról, az arabokról, Ázsiáról, az oroszokról. Természetesen az is homályban marad, mit kezdenek begyűjtött adatainkkal, meddig tárolják, kinek adják el és tovább… Mindezt teszi a legfejlettebb demokrácia, a Nyugati világ bajnoka. Az ES-féle nagy lelépéseket kizárólagosan pénzzel – nem lehet megállítani. Erre a bevett módszereket már régen kitalálták: vallási-ideológiai-nemzeti meggyőződés, elkötelezettség, illetve túszul tartott család, rokonok. Igazhitű demokratákat nem szabad felvenni titkos ügynöknek. Sajna. A színtiszta demokráciákat elvakult fanatikusok vagy megzsarolt titkos szolgák őrzik, illetve védik megbízhatóan. Ha kell, tulajdon polgáraiktól, akár az elkötelezett demokratáktól is. Bájos idill, távolról is, résztvevőként is a 22-es eszelős csapdahelyzete. Békeharc. Békaperspektívából. 
 
– az egyedüllét némely előnyeinek egyike, hogy ha kicsivel hajnali négy előtt rád tör a lelkiismeret: tollas védenceidnek nem szórtál magot reggelire, senki nem kérdi, hová törtetsz ilyenkor, elmebeteg. Pedig ami azt illeti, a kérdés megalapozottnak tűnne.
 
– nem mondhatnám bűnnek, sem gyarlóságnak, ám az Ember mindinkább elsodródik Világban kijelölt eredeti helyéről, amikor még békében élt növényekkel, állatokkal, folyókkal és hegyekkel. Ijesztő, de mindinkább idegen, ismeretlen számára a Föld, amelyen él, miközben folyvást távolodik teremtő Istenétől. Hitem szerint rendszerszintű irányváltásra már nincs földi erő, sodródunk valahová tovább, mintha gyorsuló ütemben… Profetikus szavakkal: ez lett a Sorsunk, melyre a magát fejlettnek tartó Nyugati civilizáció ítéltetett. Történik ez velünk büntetésül elfordulásunkért Istentől, vagy csupán ennyi az ára Ádám/Éva parancsszegésének? Mindeközben rafináltan csábítanak bűbájosok, képmutatón intenek vén papok, rendre becsapnak álságos hatalmasok, segítség helyett már az út elején tornyaikba zárkóztak a felkentek, egyként fegyverrel fenyegetnek védelmezők és rablók, rémmeséikkel ijesztgetnek a csepűrágók, koronként elhagynak a választottak és delíriumba menekülnek mennyien… Hová forduljon hát a jámbor, ki egyedül maradt a tömegben, merre induljon társtalan, céltalan magányában? Ki merre reméli boldogulását, titkolja. Fiatalok tömegei éppen a Jelenben kényszerülnek felismerni a keserves valót: munka nélkül már nem úszhatják meg jövőtlen nyomorúságukat, miközben az emberi munka lehetősége maga is szükség helyett szűkösséggé vált. Dolgozni akarnak, de a gépek és a bevándorlók nem engedik őket dolgozni, nincs tömegméretű, értelmes munka számukra a fejlett országokban sem. Sőt. Ott különösen nincs. Nem kevesen védekezésül várat építenek képletesen, vagy igazából, de legalább kerítést emelnek, kirekeszteni körükből a világot. Elfordulnak a hánykódó hajó látványától, dühöngjön csak odakünn a vihar, mi itt bent túléljük, ha a többiek nem is, azután majd elboldogulunk valahogy. Csalfa, vak remény, mégis sokak fogódzója az örvényben, afféle magánmenedék, kiscsoportos egérút. Felvilágosultak elméjén lesz úrrá a nyomasztó félelem: valami sötét, rejtett üregbe vezetett utunk, mit előre nem láthatott, így el sem kerülhetett az Ember. Századoktól fogva hirdették és hitették a Felvilágosítók: Tudása átsegíti a Szakadékok fölött, erejével úrrá lesz a kihívásokon, saját hasznára átrendezi az Istentől kapott Földet, sokasodó utódai akár a Halált is legyőzik. Mégis igaznak tűnik a Tragédia eszméje: az emberi Élet folytonos küzdelem, sőt célja sem más, mint e Küzdelem maga. E Küzdés eleme az egyén, kiben, mint cseppben a tenger, a Legyőzhetetlen Egész mutatkozik, mely váratlan kibukkan, mint szorító hiánya valami erős köteléknek, biztos menedéknek, ám nem kőből rakottnak, csupán a Szellemvilágból, a Lélekből valónak. Hiányát még elnevezni sem lehet, érteni sem, elkerülni végképpen nem, szesszel sem, mert hiányzik, ami nincs… Marad a Franz Kafka és József Attila megírta Üresség, mely kívül-belül övezi a modern embert is, s amiben élni kényszerülünk. Ma már nem titok: aki előre néz, sőt ha maga köré tekint is  –  mindezt látja. Márai Sándor írja, Nietzsche hozta a nagy európai felismerést a 19. századról: Isten halott, gyilkosa az Empirikus Tudomány, ami kitisztáz minden csodát, leleplez minden sötét babonát. A 20. század nagy élménye, folytatja Márai és éppen 1956 nyarán írja ezt Naplójába New Yorkban, hogy az Embert megöli a Tömeg. Marad – a Tömegen belül, Isten nélkül – egy hámsejt-tömeg, Godot-ra várván…
 

zoldike.jpg

– két napig járt a párkányra egy zöldikefióka, aki nem tud ugrálni, lépegetni, mert egyik kis lába a szárnya alá gyűrődött. Ha Isten csodát tenne vele, meggyógyulna, és túlélné baját. Reménykedem. Nyomorúsága gyötrelmes látvány, ilyennek nem szabadna lennie e kerek világon. Amiként gyermekbetegségnek, fájdalomnak sem. Mégis előfordul, ezért csak tehetetlenül fohászkodunk. Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Napok múltak el, és szem elől veszítettem a kis féllábút. Ma késő délután egy idei költésű veréb merészkedett a napraforgómagokhoz, mire egy harcias zöldike kardot rántott a betolakodóra. Nézem, hát egy jobb lábát fájlaló, bár már azt is használó madárka! Isten tudta nélkül egyetlen homokszem sem perdül le a helyéről… Lám, meghallgatta a fohászt, így a sérült lábacska valamiként gyógyulóban… Dicsőség és Hála a Világok Urának.
 
– pontosan úgy, mint a Házmestersirató című Csurka-darabban. Látszólag minden rendben van, majd, ahogy elkezdenek inni, itt Szegeden Kovács János feledhetetlen mozdulatát látom, amint a vesszőfonatú demizsont megemeli, jobb karjára fekteti, megbillenti és tölt a pohárba… Szóval, amikor az a hajszálvékony civilizációs parancs elázott a bortól, megnyíltak az emberek, mint a kráter és kiömlött a lelkük. Elmondták, ami bár évtizedekkel előbb történt, de most is itt van velük, olykor összepréseli a szívüket, fulladoznak tőle álmatlan éjszakákon. Amikor a nyilasok, azután a kommunisták, a kitelepítések, ’56-ban, amikor a Bözsi szerelme kiment Amerikába és attól fogva sincs róla hír, vagy a föld, amit elvettek, a bolt, amiből az utcára lökték a tulajdonost, akinek pedig már az apja is ott árult. Akinek az unokáját nem vették föl egyetlen szegedi gimnáziumba se, majd amikor az akkor szintén lefogott és a mai Tisza Szálló mély pincéjében őrzött nagymamája zokogva bement a „műv. osztályra” nagy kegyesen adtak neki egy papírt, fölvehetik a lányt, előbb Vásárhelyre, majd egy év múlva ide, Szegedre. Nem látszik a napszemüvegtől az sem, hogy hat évesen a Hortobágyra kitelepített, ma már nagymamakorú asszony egyszer csak elsírja magát a riportban. Zokog, mert ő már nem él soká’, de még senki nem kért tőle bocsánatot, és már nem is fog, azért, mert a szüleivel ment ő is a birkahodály-lágerbe, s amikor hazajöttek, nem akarták fölvenni az általános iskola alsó tagozatába, középiskolába csak a család barátja vállalta a beiratását, de tovább semmi, ráadásul nem egy tanára megszégyenítette, mint osztályellenség gyerekét. Mindez, és még mi minden ott van a púder alatti ráncokban, a kelet-európai arcokon, a nagyszülők, szülők történeteiben, ha még élnek, s nem kell már fölháborodni értük és ellenük sem, mert elmenőben van nemzedékük. És minek is sorolni, mögöttünk van már, ami történt, a szereplők zöme búcsúzóban, vagy jobbára tán’ már odaát, szétszóródva a földrészeken, történetük elfeledve, némák, mint a sír. Elsüllyedt történelmeink egyike. Pedig még szó sem esett Tito partizánjainak gyilkolászásáról meg a 70 év utáni „megbékélésről”, sem a Duna jegén 20 kilós csomaggal áthajtott Benes elüldözte magyarokról, akik egyik napról a másikra lettek földönfutók, mint a román hatalomátvételkor Erdélyben, akik Szegeden laktak vasúti kocsikban évekig mint menekültek. A téglagyári barakkokból a halálgyárakba kiszállított szegedi zsidókkal megrakott vonatokról sem ejtünk szót és a moszkvai szállodákat, magnyitogorszki acélműveket építő hadifoglyainkról is hallgatunk. Elődeink nemzedékei mentek el e világból anélkül, hogy életük végén, akár csak egy kicsit is élhettek volna emberül. Béke poraikra – ismeretlenül.            
 
– Márai még ilyeneket írhatott 1957-ben (manapság ez már retorziót vonna maga után, legkevesebb kitagadást a véleményformálók közül, vagy durvábbat is akár): New Yorkban, a Museum of Modern Art épületében, a falakon színes gennyfoltok, melyeket ma „absztrakt modern művészetnek” neveznek. A közönség zöme szakállas, matróznadrágos nők és férfiak – a nők is szakállasok – vadzsenik, pszichoanalizált milliomos kölykök, falkában. Egy világkép szétesőben van, a művészet kohéziós ereje nem tart többé össze semmit, minden atomjaira esik szét… Több mint fél évszázaddal ezelőtt gondolta ezt Márai, azóta a helyzet végletesen megromlott. Ma már a művészet közéleti szerepe a botrányra koncentrál, ami életfontosságú számára, hiszen különben médiafigyelem (és vásárló!) nélkül marad. Éhkoppon. Nyomasztó helyzet. Közben titkon, vagy nem is leplezve, tömegével verselnek, írnak emberek. A sikerben nem szűnik reményük, tehetségükkel kapcsolatos kétség föl sem merül  bennük. És zömük még nem tanult meg hazudni, őszintén írnak. Vélhetőn lebírhatatlan benső kényszerből. Tapasztalat: az írás fegyelmezi a gondolkodást, pallérozza a közlést, kapcsolatot teremt(het) másokkal. Tömeges, nyomorúságos magányunk oldásában, társtalan, töredezett viszonyaink gyógyításában ez sokat segíthet. A művészet közösségképző ereje azonban mára valóban csupán emlék. Mifelénk a 70-es, 80-as évtizedekben volt a közös élményre példa, amikor írók, költők, filmesek, színészek, énekesek műveikkel, de puszta létezésükkel is, tábort gyűjtöttek maguk köré. A kulturális diktatúra ellenében nagyon kevesek tudtak áttörni, Csoóri Sándor, Szörényi Levente, Latinovics Zoltán, Kondor Béla, Petri György, Kovács András, Nemeskürty István, Pilinszky János és mások említhetők, de sokan elsüllyedtek a lázadókból is. Ma már látszik, a rendszer kegyeltjei közül kevesen élték túl a rendszerváltást, a korszak védett poétáit, művészeit, a Lenin-szobrok alkotóit, rendre elnyelte a földindulás. Vagy nem. Talán mindenkinek jobb is így.
 
– kicsit értetlenül néztem a természetfilm-csatornát, mert nehezen magyarázható módon időnként elhangzott egy asszonytól a szenvedélyes kijelentés: a koalák kilövését nem fogom megengedni!Azután kiszáradt fák tömegét mutatták és olyan képeket, amelyektől elfordultam: ezeknek a kis világkedvenc maciknak az ivartalanítását végezték. Állatvédők arról beszéltek: nem megoldás Ausztrália keleti felébe áttelepíteni a koalákat, mert ott is pusztulnak az erdők, melyeket – például legelők kialakításáért – pusztítanak is! Lényegében ennyi. Egy nyugodt természetvédő még arról papolt többször is, miszerint Ausztrália erdeinek legalább négyötödét már kiirtották, újratelepítették, állatvilágukat legalább ilyen arányban kiirtották, egyszóval hírül sem az eredeti környezetben élnek a vadállatok, sőt a növények sem. Arról nem is szólva, hányféle idegen lényt hoztak be a kontinensre… Mindehhez nem tudnék mást, csak szomorú, elkeseredettek szavakat fűzni, kétségbe vonva az Ember alkalmasságát Isten parancsának teljesítésére, mellyel ránk bízta a Földet. Ráadásul Ausztrália őslakóit évezredeken át eltartotta a földrész úgy, hogy nem tették tönkre a kincseit, megőrizték az egyensúlyt. Egészen az alig néhány száz éve betelepült fehér emberek érkezéséig. Ha Földanya felől nézzük a történteket, ki vigyázott lakóira jobban, ki birtokolta a valódi magas kultúrát – az ott élő ruhátlan, írástudatlan, műveletlen őslakók, vagy az Angliából érkezett fegyencek és fegyőrök, majd nyomukban a bevándorlók tömegei… És a tragikus válasz: a koalákat mégis kilövik. És ez a kisebbik rossz, állítják a természetvédők.    
 
– Olvasom: Uruk ötezer éves városáról nyílt kiállítás Berlinben. Mezopotámia hajdan legendás megapoliszában, a Tigris és az Eufrátesz között, a Biblia szerinti első ember földjén alapították ezt a maga korában óriási várost, Gilgames ködbevesző idején. Talán a mára homokkal betemetett városfalakat is a mesebeli hős építette. Uruk városa, messzi a sumér-akkád időkben… Aprócska agyagtáblákon őrzött följegyzések, az írás használata kötődik hozzájuk. Manapság alig képzelhető, miként született meg akkoriban ez a világtörténelmi jelentőségű fordulat: följegyzéseket készítettek, eleinte számszerűen adatokat rögzítve, aztán az Embert szolgáló Írás kiszabadult az adatok börtönéből és az Örökkévalóság felé indult. Miként még előbb, az ősi építményekkel, piramisokkal, a hajózás, a folyószabályozás, földművelés tudásával, a zenével, az öltözékkel, az intézményekkel, a rituális szokások rögzítésével, úgy jóval később az Írással, az Ember kilépett a Jelen börtönéből a Halhatatlanság felé. Amiként a nemzedékeken át továbbadott, szájhagyomány útján életben tartott ősi mesék és mondák, a Világ Teremtése, a Vízözön, az Istenek harca, a csodák, legendák is túlléptek születésük korszakán, megteremtve a diadalmas Emberi Időt. A Percmutató szokott forgása itt megállt, az emberi alkotás erőterében összesűrűsödött, föltornyosult, majd kisimult, mint a márvány és megdermedt az Idő. Szophoklész, Shakespeare, Goethe, hitünk szerint Madách Imre és még sokan, de nem tömegével, már az Örökkévalóságnak dolgoztak. Igaz, Uruk városának falait betemette a homok, de az ember alkotta mesterséges holdak felvételein még láthatók. Éppen most, tudunk róluk vagy sem, még eljöhet a kor, amikor utódaink elé tárulnak. Miként a századokig, talán tovább rejtekezett Machu Picchu az Andok ormain…   
 

neumann.jpg

– Neumann János lánya Szegeden kijelentette: apám nem bizonyult jó prófétának saját szakterületén. Azt hitte, a számítógépet elsősorban majd a tudományban, például a meteorológiában és katonai célokra használják. Nagyon meglepődne, hogy a fejlett világban szinte minden családban van számítógép, mondta Marina von Neumann. A 60-as, 70-es évek fordulóján a számítógép még valami rettentő bonyolult eszköz volt nem csak a közvélemény, de alkotói szemében is. Talán ezek voltak a nagy változás előtti útkeresés évei, amikor nem tudták, mit lehetne kezdeni ezzel a csodamasinával. Azután valami elszabadult és az addigi fennkölt filozófiai kérdések, mindig az ember uralja-e a gépet, az ember ellen fordulhat-e a robot, meg hasonló mélységek helyett egyszeriben lekicsinyítették, és vélhetően lebutították a gépet, hogy használható legyen a mindennapokban. Az így átalakított „ketyerék” (tán a 70-es években használták ezt a megnevezést a szegedi Kibernetikai Laboratórium munkatársai) összekapcsolódtak és kölcsönhatásuk valami addig soha nem látott új világot teremtett, amit nevezhetünk kibertérnek is. Manapság világhálónak mondják és a „művelt emberiség” hatalmas hányada megzavarodna hiányától. Aki már átélte, hogy napokig, majd akár több héten keresztül nem működött otthon a gépe, annak van fogalma a veszteségről és az internetfüggőség okozta fizikai gyötrelemről. Mintha kizártak volna valamilyen közösségből, ahová pedig természetesen, magától értetődően tartozol. Neumann János mindezt nem látta előre. De számára még valami hihetetlen nagyszerű érzés lehetett közös alkotásuk, a számítógép puszta létezése is. Eszébe nem juthatott, hogy ebből egyszer tömegcikket produkálnak majd a követői, miként tették azt a rádiókészülékkel vagy a távolbalátóval, ahogy az 50-es évek elején a New Yorkban élő Márai Sándor még a televíziót nevezte… És Neumann akkor halt meg, amikor még híre-hamva sem volt a mobiltelefonnak…   
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.