Tráser László
Cédulák (59.)
– az emberi kíváncsiság megőrzésének rendkívüli fontosságáról beszélt a ’60-as években Marx György fizikus. A folyamatos űrkutatás feltételének tartotta. Ma úgy vélhetjük, ennél is nagyobb a tét. Ha tömegméretű kozmikus kíváncsiságunk elapad, a technikai fejlődés robbanásszerű gyarapodása ellenben folytatódik, ez a katonai célokra alkalmazható eszközök mennyiségét és hatékonyságát növeli, a világháborús potenciált erősíti. Hasonló, konfliktusra késztető tényező a gazdag országok fokozódó anyagi erőforrás-szükséglete – szemben ezek szűkösségével. Az ember nagy tettekre képes, de csak akkor, ha kínálkoznak összefogást igénylő célok. Különben maradnak, és váratlan gyorsasággal fölfejlődhetnek az érzelem igényes, történelmi érdekekre hivatkozó, megosztó helyi háborúk, melyek egyben izgalmat keltő / fokozó kalandok is. Végzetes rombolásra késztethet a megszerzett status quo, a megszokott állapot megőrzése is, ami a történelmi tanulságok szerint, hosszú távon tarthatatlan. Mindezt ellensúlyozhatja az egyetemes összeborulás, a megfelelő kihívás ellenhatására. Ez lehetne egy kellő intenzitású, földön kívüli fenyegetés is. Rémisztő, de ránk kényszerítené a békét, mint Hirosima óta mindeddig az atomfegyver.
– mesélni: az emberi képességek legszebb lehetőségei közül való – csakúgy, mint szeretni. A mese szabadon engedett, szívből vezérelt, álombéli szárnyalás. Eljuthatunk vele bárhová, nincs legyőzhetetlen messziség, a távolságot, mint üveggolyót megkapod – csak aludj el szépen… Ebben áll a mese hatalma: hipp-hopp és már ott is vagyunk, láthatjuk és hallhatjuk mindazt, amit csak el tudunk képzelni! A mese elbűvöl, csak erőnek erejével tudsz kiszabadulni varázsköréből, de lelkedben veled marad. Emlékezhetsz történetére, ha nem kívánod is… most is kísér utamon anyám hajdan volt meséje, az édesanya aranyszívéről, mely meghasadt, csak hogy megmentse gyermekét, megvilágítsa útját az éjszakában… Amíg élek, ő Anyám marad, én kisfiú… Így vagyunk ezzel mindannyian, akiknek szerencséje volt szeretni és szeretve lenni… anyánk sírig kísér álmaival.
– a többedik dinoszaurusz-filmbe ragadok bele, mindig erővel kell otthagynom. A 20. századi modern emberek hol fegyverrel, hol anélkül, de akár így, akár úgy, a dínók sehol sincs szigetére jutnak, és első találkozásuktól az utolsóig menekülnek az óriás gyíkok elől… Vajon ha nem jön az aszteroida, amely kipusztította ezeket a sárkányokat, tiszta lapot teremtve az embernek, hajdani-hajdani őseink ugyan miként indulnak a Föld meghódítására, az afrikai édentől az Indonéz szigetekig?
– erőből élni – az öregkor kihívása. Izomból kelni, mozogni, ha így érthetőbb. Amíg a rémisztő távlatok ismerete nélkül fúrod magad boldog tudatlanul Jövődbe, úgy hiszed (ha egyszer is bevillan ilyen a mindennapokba) mindig így lesz. Előrenézel és ásítsz az unalomtól. Azután egyszer, lehet nem is soká, valami elromlik. Megjavítják a doktorok, el is felejted, csak amikor később (van időd, még előtted a Jövő!) valami más gond ugrik elő a sötétből, és egyszerre olyan helyzetbe kerülsz, amikor nem gyújthatsz rá, sehol egy korty pia, válaszútra löktek: ahogy eddig, úgy nem élhetsz tovább, de a falnak sem akarsz menni fejjel! Mint aki szakadék fölött éjszakázik, azt reméled, felébredsz a rémálomból, de késik a hajnal! Kék-zöld foltokban ütközik ki arcodon a félelem, már tudod, igenis szörnyű démonok tekintete les, s egyszeriben megérted: nevetséges kölök voltál, hogy elhitted: az veled nem történhet meg soha! Maradj csöndbe, már megtörtént. Azután ha túléled, elkezdesz erőből élni, naponként. Amíg lehet. Gyötör naphosszat, ami tegnapelőtt is, hogy már nincs sehol, akire eddig büszke voltál! Uram segíts neki, még megöli bánata…
– Conchita Wurst mint a vén Európát, a gyönyörű nőt megdöntő dekadencia. A Hanyatlás démona. A kettős természetű, hím- és nőnemű ember lény megosztottsága olykor egy testben találkozik s szerencsétlen foglalata ezt a bírhatatlan helyzetet szeretné világgá kiáltani! A rendellenes biológiai alakzat törekvése tán’ a kezdetektől létező, a mímesek, csepűrágók s más alakformázók tulajdonsága. Lehet bámulni és leköpni. Megeshet rajta a szíved, elvégre miközben már-már szétfeszítik az oly régóta vizionált európai egységet a gondok, valaki saját megrendítő dilemmáját mindennek elébe tolja, s ha csak napokra is, de figyelmet követel. Az EU urai pedig (főként önmaguknak kampányolva) úgy tesznek, mint akik példát mutatnak emelkedettségből sok mucsainak, mosolyogva integetnek a transzvesztitának. Igaz, nem kell félniük tőle, nem leplezi le sötét titkaikat, vállalhatják ódiumát. A hivatásos képmutatók pedig ez egyszer ismét leckét adhatnak a bugrisoknak – nekünk. Az a hajdani görög Hermafroditosz két isten gyermeke volt, akik benne egyesültek: a lány mellű fiúban. Történt mindez időtlen messziségben, a paradicsomi időkben, vélik sokfelé a világban. A kétneműség, mint az eredeti világ egyensúlya, amikor az ellentét nem kioltja egymást az aktusban, csak jelen van. De ez valami mélyebb harmónia sejtését tételezné, márpedig manapság ez idegen, érthetetlen gondolat… S miközben írok, folyvást az éji égbolt bérházaktól eltakart maradék szelete jár a fejemben. A Csillagok fölfoghatatlan látványa. Miért nem róluk gondolkodunk, miért nem értük lelkesedünk? Az égbolton voltak már a földi ember előtt, sőt a Föld előtt, miképpen lesznek még messze utánunk is. Minden titkok hű őrizői Isten égi kertjének oszlopai, mi mégis a közülünk való múlékonyakról vélekszünk. Égi Csillag, örök vagy, mi emberek halandók.
– a Kártya lépten-nyomon igazolja: a Lehetetlen megkísértése számodra sem esélytelen – olykor. De jó sorsod sürgetni, ösztökélni, tiszteletlen „lecsapni a lapokat” keservvel asztalt borítani… megbánhatod! Hát jól vigyázz, a kártyát te játszod, de nem te sorolod lapjait. Erre jobb mihamarabb ráérezni – már ha érted a csíziót. Különben le se ülj, még elrontasz mindent. És nem mond: majd kivárom, eljön még az én időm, mert a Kártya dönt felőled. Ragadd üstökön szerencséd, de jól vigyázz, mint makrancos szeretődre… mire elnyernéd jutalmad, melyre fölteheted élted is akár, elszórhattad vagyonod – Ő már messze jár. Haragudnod nincs kire, eltévedtél, mint már oly sokan. Fohászkodj Szerencse istennőhöz irgalomért, megbékélt szívvel várj éltet, vagy…
– az ember számos kettőssége, hallatlan dinamikát biztosít fajunknak, kivételes esetben akár élethosszig. Hím s nőstény megosztottsága jellemzi az állatvilág és számos esetben a növények életét is, de a szellemi fejlődés végtelen távlatait teremtő feltételek egyedüli letéteményese az ember. Lehetőségünkben áll közelebb férkőzni Isten világa oszlopaihoz, megsejteni valamit végtelen birodalma törvényeiből, mert az Ember szellemi gyarapodása még mindig lezáratlan út. Sokféle kettősségének következménye többnyire szüntelen ösztönzése – egyszerre meglelni s meghaladni önmagát, bár lehetetlennek tűnik lenni kívül s belül. Az Ember létezését biztosító Rendszer feltétele lehetett szellemi képességei alig korlátozott kibomlása, különben korlátai kalitkába zárják, ami ember volta leépülését okozná, elsüllyedne a szellemi lények közeléből. Másfelől az ember szellemi nyitottsága kényszerűség, hiszen földi élete folytonos kihívásokkal teli, megújuló élet-halál küzdelmekre késztetve faját. Sorsa hurkok és akadályok legyőzése, mely eddig lehetséges volt, ám a mind újabb ütközések kivédésére gyakran nincs kész recept, a helyes választ neki kell föltalálni és megcselekedni. És nem remélheti csontjai, izmai további gyarapodását, testi adottságai javulását, sőt, inkább csak romlásra számíthat. Egyedül szelleme emelte magasba e különös alakot. Megpihenni, maradni nincs esélye, adottságai ösztökélik tovább, még ha jobb lenne megülnie is… Faust és Ádám sem találhatott pillanatot, melynek peremén tartósan kiköthet, hisz ismeretlen Sors csillaga sodorja tovább. Éva anyánk ígéretes várandóssága – mint tapasztaltuk, csak újabb küzdelmek előjele volt…
– kéregdarab ha hull –
mint álmából riasztott éji pille
landol a kövön.
értetlen kapok mögé –
szárnyra kél…
– ha volna életem… Csoóri Sándor szavai, lassan megsejtem értelmüket: életem, amivel rendelkezem – ha lenne. Esőerdő valahol az Andokban, iszonyatos vízesés, de nem kilátóval, följáróval kiépített! Csak úgy pőrén, amit a roppant víztömeg a sziklás folyómederből kiszakított meredély, honnan fáradatlan erővel – századoktól fogva alázúdul a folyó. Madarak röpülnek a zuhogó víz párájába, majd eltűnnek, mint veszni vízbe! A kamera erősen közelít, s lám a hajlott vonalú szárnyak áttörnek a ködfalon, sziklákra kapaszkodnak, s csúszós szirteken, parányi rézsün fészkelnek, hogy nézni is ijesztő. Az alázúduló folyó minden tévedést halállal büntet, rossz helyre rakott fészket sodor le, gördülő fehér tojások vesznek az áradatba, a kotló madár csak üggyel-bajjal menekül. Furcsa, ferde vágású szemükből ázsiai vadság sugárzik, gyöngéd érintés nélkül váltják társukat a költés alatt is, elszántan élnek… Napközben a zuhatagok fölött kavarognak, alattuk sistergő áradat, fölöttük magasan az ég – mindenütt közönyös halál. A meredélyek között éjjel is biztonságban vannak a ragadozóktól, magyarázza a narrátor, de bennem fölötlik: számukra a ragadozók inkább igazolnák, mintsem veszélyeztetnék világuk élhetőségét… Szóval a sarlós fecskéket bámulnám napestig, bár élethalál között, csúszós meredélyen kapaszkodó emberből is – látni, tudni eleget.
– a szavak ereje. Ó, a helyesen megválasztott szavak elsöprő ereje, ha a szóló személyisége fölerősíti, érzéseinek őszintesége, a közlés sodró ereje „átsüt” a nyelven, egyszóval szándék és megjelenés, ha együttes hatást kelt. Nagy tudomány így szólni! Hazudni fölösleges, lelepleződsz, mielőtt szájad kinyitnád. Mértékkel szólni – minden beszéd alapvetése. Kivétel csak végveszélyben, ha csillapíthatatlan fölszakadnak sebeid. De a tények, indulatok, célok így is veled maradnak! Az Idő korlátszabó ereje pedig marad legyőzhetetlen.
– kieső idő a szurkolók órája. De legalább addig sem tesznek gonoszságokat, a labda szeszélye, játékosai ügyessége hajtja fáradó szívüket, nem szenvednek unalomtól. Kikapcsolódás? Gyermeköröm felnőtten is, Boldogság. Olykor Halál, ki nem válogat. Céltalan, szépséges, gyötrelmes emberjáték életre-halálra.
Illyés Gyula: A faj védői
(részletek)
Ady dúlt örmény arca, Babits és Zrínyi horvát
Koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János…
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román
Attila s én, a fél-besenyő –
– Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
Mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.