Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László
Cédulák (57.)
 

cedulak_szepia.jpg

– újabb, ezúttal tudományos igényű katasztrófafilm. A minősítést indokolja, hogy eleven tudósok szerepelnek benne, névvel, címmel. Állításuk szerint a 250 millió évvel ezelőtti meteor-becsapódást követően a Föld addigi élővilága kipusztult és megnyílt az út a dínók előtt. Ezt követően, mától potom 65 millió évvel ezelőtt megjelent egy újabb aszteroida, véget vetett a dínók uralmának, egyben szabad jelzést kapott az ember… Isten tehát másodszor is letörölte a táblát. Harmadszor is megteszi? Akkor ki következhet?    
 
– ágak között, felhő fölött / Hold néz fakón / kendő mögül / mindent látott / azt is, ami következik – fátyol mögül…
 
– babakocsi mögött boldogságos kismama, köpenye kacéran követi gömbölyű tompora ütemes mozgását, s amint a kirakathoz ér, röpke pillantást vet kép-mására, elégedetten nyugtázva a látványt, az a nő a babakocsival szemre-, sőt kézbe-való, gondolhatja – gondolom. De szégyen fog el menten, köznapi vágyakozás tárgyát látni jövőnk gondozójában! Inkább csak vissza az egyházatyákhoz, mert tán’ róluk is írta Faludy: a Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával, irgalmazz nékünk Jézus Herceg! De csakugyan, érteni szerették volna a Teremtett világot hajdanán is, érteni, miért pöffeszkedhet annak minden szegletében a Gonosz, ha egyszer ön kezével rakta össze művét az Úr! A hajdani bölcselők még úgy vélték: a Hit védelmében igenis meg kell válaszolni a Talányt, miként s főként mi végre fekszik össze Szent és Szörnyeteg, kezdetektől a világban? Nézheted e szép járású, vonzó nőszemélyt, de elméd e régi titkot fejtené! Sebaj, békélni kell a fönnálló Renddel: Mindig így volt e világi élet / Egyszer fázott, másszor lánggal égett. Egymásra, meg egymástól torlódik, szétszakad a világ, gabalyodik Jó a Rosszal, az Emberben nem különben. Noé bárkája tán’ már ismét bukdácsol a hullámokon, mint a mozivásznon…
 
– egy Ulickij nevű orosz matematikustól származik a zsenik osztályba sorolásának egyik kísérlete. Eszerint az első kategóriás, első típusú zsenit már kortársai is megértik. A matematikus Einsteint hozza fel példának, de idesorolhatnánk Szent-Györgyi Albertet is, jóval előtte Newtont vagy éppen Galileit. Kortársi megértés esetén vélhetőn arról a munkásságuk során megjelenő és tapasztalható gondolati erőről van szó, amelyet viszonylag könnyen felfognak a zsenivel azonos kultúrában élők, és elfogadják (vagy éppen megértése miatt máglyára küldik, lásd Giordano Bruno esetét, mert igazsága megrengette a fennállót…) Szerencsés esetben a kortársak szellemi ereje éppen e belátással hitelesíti a zseniális felismerést. A második fajtájú zsenit jóval később értik meg, csak az utókor szellemi élete érik meg erre, amikor felismerik az időben előttük járó állításának igazságát. Bolyai János, aki szerint lehetséges olyan világ is, amelyben a párhuzamosok találkoznak a végtelenben, ezáltal lehetséges egy másik féle világ is, nem csupán e megszokott… Giordano Bruno „végtelen sok világ”-elmélete megelőzte Bolyait, igaz, annak matematikai megalapozottsága nélkül… És ha ma jönne közénk Jézus? Értenénk őt, legalább most többen állnánk mögé, mint megjelenésekor? Évezredektől fogva értelmezik üzenetét, mintha kihüvelyezhetnék szavaiból az istenit, megérthetnék mögötte az Atyát. Végezetül lehetséges a zsenik egy harmadik csoportja is, akik bár vannak, létezők, de utókoruk sem érti meg felismerésüket… Ez a típus talán a leginkább „elméleti létező” lévén bizonyíték nem szolgálhat létezésükre, mert az kizárná idetartozásuk, egyáltalán földi megjelenésük.
 
– akit gyermek szeret, olykor mintha színes tollú énekesmadár szállna ablakára. Ilyenkor csak meglapulsz, szólni sem tudsz, eltelsz a Csodatévő erejétől. A gyermekből áradó szeretet szinte világít, melege égető tűz. Kiérdemelni, elvárni, ellentételezni – értetlenség. De mikor ráeszmélsz, szíved összeszorul, mert fölrémlik előtted a fájdalom, amit távozásod majd okozni fog a gyermek-léleknek. Még sem tehetsz mást, a világrend mozdíthatatlan, jutalmazó gyermekszíve a Jövőbe nyit. Talán ha egy égi fényesség, majd akkor is óvja lépteit, neked sem fog annyira sajogni kényszerű távolléted…
 
– a Természetben nincsenek színek, csak a fény sugárzásának különféle hullámhosszai, mondja a kiváló elméleti fizikus. Hangok sincsenek, teszem hozzá, helyükben is valami sugárzások hullámoznak, de mozdulatlan fazéknyi tér és idő sincs, bár Immánuel Kant szerint ezek csak szemléleti formáink, melyekben mi emberek látjuk a világot. Filozófiai alapvetésül, és legfőképpen: az ember-lények semmilyen más csatornákon keresztül nem kapnak képet a világról, csak érzékeik által – szögezte le David Hume. Mindennek ellenére, egész tűrhetően megértjük ezt a külső-belső világot, legalábbis annyira, hogy rövidtávon kikerüljük szakadékait, s így ha töredékesen is, de elérjük céljainkat. Az Egésszel van bajunk, a részletekkel úgy-ahogy elboldogulunk. Arra nem tudunk válaszolni, mi az, ami velünk s az általunk még átfogható, bár jobbára inkább csak képzelhető világgal történik, ki és miért mozgatja e titokzatos vagy éppen csodálatos rendszereket, melyek részei vagyunk? És visszatérőn: mi végre vagyunk e bűbájos sártekén? Kinek szándékából, s Ő mennyire kötődik teremtményei sikerei vagy kudarcai mögé? Arról nem is szólva, hogy ha a világ nem olyan, amilyennek véljük, akkor vajon mi emberek miért lennénk azok, akiknek tartjuk magunkat? Valójában embergépek vagyunk, hitték a francia felvilágosultak, még teljes reménységgel, az Ész századának remélt győzelmeitől. Legtöbbünknek mindez ideig minderre a leginkább elfogadható és összefüggő feleletet Istenbe vetett hitünk adja.
 
– Isten fölül áll minden emberi dimenzión, így Jó és Rossz szakadékán is. Érzelmileg bizonyára indokolhatók a kollektív isten-tagadásra, isten-elmarasztalásra, Uram bocsá’ az Ő „bűnösségére” vonatkozó egyéni felhívások, egy-egy népet, társadalmi méretű embercsoportot érő szörnyű csapások esetén. De folyvást előbukkan: Isten nem mérhető emberi fogalmakkal, még ha földi logikánk szerint ez megtehető is. Ábel és Káin egyaránt égő áldozatot mutattak be az Úrnak, de Káin tüzének füstje a földön kúszott, míg Ábelé az ég felé szárnyalt. Magyarázhatatlan és csak keservesen tudomásul vehető, de az embernek nincsen módja Istent sem ezért, sem másért felelősségre vonni. A szenvedő keserű fájdalmában szólhat, tehet bármit, de Isten magyarázat-kényszer, kivált bocsánatkérés felett álló. Bármi is történik velünk, az ember számára egyedül a Fohász marad, segítség kérése attól, akinek egyetlen pillantása ledönti a hegyek kevélységét. Az Írás szerint, Isten nagyra értékelte a csapásoktól sújtott Jób alázatosságát, akit bár a szenvedőnek érthetetlen okból, de kegyetlen próba-tételnek vetett alá az Úr. Jób mégis fejet hajtott, barátai pedig melléje kuporogtak szemétté tört földi kincseinek halmán, és némán gyászolták elvesztett boldogságát. Nem vájkáltak az áldozat lelkében, nem álltak meg szeméthalma fölött és szánakozó pillantások közepette, szemforgatón értetlenkedtek – melléje kuporodva hallgattak. Jób igaz barátai voltak.
 
Nemes Nagy Ágnes: Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika
 
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-
Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –
felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
 
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba
egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy
makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?
 
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem
tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként
létedet feltételezni: blaszfémia.
 
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál
volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
 
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?
Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?
A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik
a gyilkos?
 
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked
fölötted?
 
Egy szót se szóltam.
 
 
– talán afféle közvetítő lehetett volna az Ember, Ég – Föld között. De nem lett jámbor teremtmény, hanem amennyire erejéből tellett, önérdekét szolgálva leigázta, kifosztotta, beszennyezte a Természetet. Mentsége: teremtésekor kapott értelme, életben maradásáért vívott örökös küzdelme során szárba szökkent, tudása gyarapodott, lélekszáma sokasodott „benépesítette” és elszennyezte élőhelyét. Mára a helyzet aligha visszafordítható, nem látszik „jó út”. Pekingben naponta másfélezer új autó kerül az utcára, a hajdan kerékpár-paradicsom városból mára kiszorították a kétkerekűeket, cserébe a levegő minősége hétszer rosszabb, mint Párizsban. Brazília parti vizein a vitorlás verseny kijelölt helyszínén fekete a tenger, a hatóságok nyugtatják a vitorlázókat: már folyik a terület megtisztítása… a tán’ kényszerű emberi célok kegyetlen hajszolása megtörte az Anya-természet orcája szépségét, kifosztotta e paradicsomi világot.  
 
– hatalmas táblái halottak a francia termőföldeknek, mutatja két agrármérnök. Maréknyi termőtalajt morzsolnak, de a vörös-barnás földanyag csak porlik, és valami mohaszerű rémisztő telepedett felszínére. Moha, magyarázza egyikük ijedten, mert hol nő a moha, kérdezi, s egyben válaszol is: kövön, sziklán. Ez a gabonaföld már olyan, mint a szikla, élettelen. A vegyszerek, a műtrágya kiirtotta belőle az életet. Nincs benne földigiliszta, élettelen lett a föld. A francia kenyér alapanyagát Argentínából hozzák be, jegyzik meg halkan, zavart mosollyal, mint akik titkot árulnak el… íme a 21. század legeleje.     
 
– vajon képesek vagyunk-e csak megsejteni is azt a végtelen kívánság-skálát, amivel nap mint nap, Isten felé fordulnak az emberek, ezred évektől? A minap hallottam egy 80 körüli, évtizede szinte teljes bénultságban fekvő asszonyról, aki az áhított halálért fohászkodik magányos éjszakáin. Mély hittel vallja, megváltás lenne számára a Halál, mert a földi szenvedés felőrölte erejét.
 
– őrálló tulipánkatonák… Élete utolsó éveiben, ha tehette, anyám kerti virágokat nézett. Nekem az erkélyen csak pár cserép jutott s bár már láttam őket elégszer, mégis folyvást rájuk figyelmezek. A tulipánfácska bimbói kipattantak vastag, bolyhos páncéljuk mögül, zöld levélkéik keskeny széle éppen csak mutatkozik, de minden ág naponta mozdul a Kikelet felé. Hozzáérni sem merek, csak bámulom, s nem tudom elgondolni, mi vezényli tavaszodása dallamát? Varázsló rejtekezne ágacskáiban? Hajtásai éppen nem vezényszóra, inkább egy költemény ritmusára mozdulnak… Sima héjú ágaiban elixír, életlendület áramlik.
 
– végül is lehetsz más, mint amire termettél. Megteheted, ha eléggé erős vagy hozzá, és minden természetedtől eltérő alak, akit alakítsz, betölti célodat. De jaj neked, ha egyszer erőd elfogy, a mindennapos szerepjátékban. Ha a folytonos mássá levés erődet elemészti, összeroskad építményed! Ifjú embert alakítsz, játszod, hogy lányodnak is lehetnél babája, mert rajtad nem fog az Idő… Magad is elhiszed, ölbe kapsz egy neki kortársa nőt, és világ-boldogként trillázol, lám mit neked az évek! Csak úgy fölszaladtál a Himalája tetejére, maszk nélkül, ott várod a tapsot. De mi ez! Sötét szélroham tör rád, eged elborul, vad förgetegben tántorogsz, ismeretlen hatalmaktól fuldokolsz…
 
– gyengéd forradalmat szeretnék Uram – fohászkodik Iszak Bábel egyik elbeszélésének hőse, egy a harcok miatt földönfutóvá vált öreg zsidó. Gyengéd forradalmat az ember kérhet, Isten adhat (nem szokott). Kérni lehet egyértelmű igazságot is, amely világos, mint a Nap, míg ellentéte sötét, akár az éjszaka. Add Uram, hogy igazságod ragyogjon, mint a fényes kő, aki pedig megsérti, lássék mindenki előtt! Mondhassák az emberek: lám, ő vétkes csaló, hiszen napsütést állít a sötét éjszakáról. És aki ezt teszi, ne hihesse azt magáról – igazat művel, miközben tudván tudja: csak önérdekét védi. Hol lehet ilyen fénylő igazságokat és tőlük megriadó embereket találni? Ó jaj Uram, eltévedünk – ha halványulnak jelzőfényeid… a Szép legyen ragyogó Tiszta, a Jó fényes Igaz, a Gonosz sötét, különben elveszünk. 
 
 
 
traser.jpg

Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.