Tráser László
Cédulák (56.)
– némi pénzmagot várok egy intézménytől. Az összeg nem sok, nem is kevés, nézőpont függvénye, mondjuk így, a minimálbér harmada. Mivel ez az év végétől járna, s most márciust írunk, néhány napja bátorságot gyűjtve érdeklődni kezdtem, természetesen telefonon, tapintatosan, elvégre én kérek. Elérni ilyen ügyben valakit, nem könnyű. Többedikre sikerül, de értekeznek, majd ebédel, végre ő veszi fel. Visszafogottan, kicsit szorongva elővezetem a kérést, mármint lenne az a kis pénz, ha esetleg – ilyen tónusban. A hölgy ismeri a nevem, majd kicsit szigorúan mondja: új számítógépes rendszert használnak, ezért most lassabb az ügyintézés. Mindketten megkönnyebbülünk, nem velünk van a gond, a gép a hibás. Nyugtázom a bejelentést, mire ő is fölenged, köszöni türelmem. Többszörös elnézések kérek a zaklatásért, jelezve: megértem, majd egyszer is fizetnek, most nyugi. Nem most kell kenyérre, de ha arra, akkor sem küldhetik hamarabb, magyarázom magamnak, elvégre új rendszert használnak! Majd fizetem a számlákat a régi pénzemből. Most még fussa.
– a három műszakos nővérkét hívatja az adminisztratív főnök, ami ritkán jelent jót. Régről ismerik egymást, most sincs „szőnyeg szélére állítás” csak kicsit értetlen hangú kérdés: nem vette észre, hogy januárban ötezerrel többet kapott, mint korábban? Erzsike nővér szintúgy értetlenül válaszol: nem vette észre, de higgye el Főnök, nem is tudok elmenni a fizetési jegyzéken, mert a túlórákat is, részben kifizetik, vagy szabadnapban adják ki. Így azután nem tudom mennyit keresek, magyarázza Erzsike. A Főnök megérti, nincs harag, a nővérke majd visszafizeti, levonják a béréből, ha eljön az ideje. Most még nem tudja mikor lesz ez, különben a „béresek” hibáztak, halomba állnak a rossz számlák a Főnök asztalán. Erzsike kegyelemben elbocsáttatott, de továbbra sem tudja, mennyiért dolgozik…
– hajdani, hosszan elhúzódó korai felnőtt koromban olyannak tűnt az élet, melynek izgalmas szakasza, az akkor még beláthatatlan messzeségben lévő időskorral majd lezárul, s onnantól már nem marad más, mint emlékezni. Ami történhet, addigra megtörténik, elérkezik a boldog révedezés kora, legföljebb nem kell fölhúzni a füles sapkát, lehet révedezni a’ nélkül is. Ez persze mára dőreség, de előre nem tanított meg rá senki, jó- és balsorsod megmutatta, vagy elzárta előled a Tudást… Kései felismerés: ama benső Életet – meglepő módon – nem az évszámok tagolják. Ha éppen megéled, sejthetsz soráról is, többször büntetés, mint bizonytalan jutalom változását. Igaz, tokba bújhatsz már húsz után is, megkövesült szokásaiddal őrizve magad az Időben, ám néha lépkedsz a kései boldogság kertjében is akár… Olykor átizzik köztetek a szemérmes szeretet ifjú utódoddal, akit bár nem sejti, követül küldesz a Jövőbe… Most még kényesen kerüli a „lányos” érzelemnyilvánítás minden formáját, de valami távoli erő, tán az ősök akaratából, néha megragadja s gyengéddé formázza lelkét. S ha készületlen ér magyarázat nélküli, megalázó fájdalom, mire már oly elégedetten pöffeszkednél világot értő bölcsességeddel… napokra gyötrődsz, meg nem rágva elégszer. Mint érdemtelen adomány, rég áhított gyönyörűség is rád találhat, ha képes vagy feledni a kinti lármát, s önző módon átadni magad – a lét megrendítő örömű, újra fölismert, alaktalan formáinak. De hisz’ még velük vagy, s nem kérdik, mi végre.
– „...rég meghalt ember vagyok, s elmúlt megannyi földi esztendő anélkül, hogy halálomról tudomásom lett volna. Lelkemtől elhagyatva, fölösleges tennivalók–hoz kötődve, mit sem tudtam magamról, értelmetlenül kereszteztem a világ ösvényeit. Ekkor szólított meg az áldott mester szava, s térített eszméletre. Tudatta megszabadulásomat. Most megyek, hogy megágyazzam ott, ahol lakhelyem van. Így szólva eltűnt és otthagyta a tanítványokat a sötét utcán. Ők pedig szorosan fogták egymás kezét.” – részlet Martin Buber: Az élőhalott című elbeszéléséből.
– jöjjön el a Te országod. Ami azt illeti, ha még megérhetném, amikor ez itt lesz… ám ez nem kérés, álomkép csupán. Elképzelem: ülnék ott a fűben, hátam egy szeretett fa törzsének vetve, köröttem nyár és minden zöld, virágok, madarak, lepkék, na jó: pillangók és végtelen nyugalom. Gondolnom se kellene másra, mint Isten világának békéjére, az eleven Élet, talán a Létezés tikos gyönyörűségére. Ülni a napsütésben, de nem izzasztó hőségben, nem bánt semmi, nincs szorongás, amiért a világra jöttem végül is teljesült, átláthatom, amit szeretnék, sorsom titkai már kis szappanbuborékok, elszállnak a szélben. Igaz, ha ott így lennék, talán meg is haltam már, de a látvány mindenért kárpótol, s főként a megkönnyebbülés: a küldetés teljesítve, talán nem is rosszul…
– légy kegyes hozzánk Uram. Megértő és megbocsátó, hisz’ bűnösök vagyunk mindahányan, mégis engesztelje Kegyességed szívét – létezésünk fogyatéka. S ne feledjem: legfőként légy segítőnk, Uram.
– ha felületesnek képzeltük a „sekélyes korszak” mint közéleti/politikai állapot jellemzést, akkor most tapasztalhatjuk ennek igazolását a mindennapokban. Ami körülveszi életünket célok, példázatok, távlatok hiányával. Kortársaink jelentős hányada csak túl akar élni, más csoportok meg akarnak élni, és arányaiban maroknyian, akik igazi kihívásnak tekintik éltüket, s érte tesznek is valami példaadót. A sok álmodozó évezredektől fogva, ideális államot képzelgő, nem gondolhatta a köznapokban unalmas életek tömegét, mint az elképesztő tudományos/technikai felismerések kísérőjét. Talán ez is az ember világának széteső, széttartó jellemzője. Hová fut ki, melyik oldal győz, milyen ütközeteket, meredélyeket sodornak még elénk a mind homályosabb holnapok – ember nem ismeri a választ.
– nemzetrészeket szétválasztó, új államokat kreáló hatalmak uralták a 20. század első világháborúját lezáró békeszerződések diktátumait. A mai Európát ekkor rajzolták meg, amit a következő világégés Németország kettéosztásával még tetézett is. A kelet–európai rendszerváltozások idején a németek egyesülhettek, de a fennkölten hirdetett „nemzetközi jog” ezzel lakatot tett a földrészre. Európa ilyen és ilyen is marad, határoztak érdekeik szerint a hatalmasok. De az Élet, ó a földrész maradék elevensége ezzel mind érthetőbben szembeszegül. Erről a feszülésről sem lehet tudni, miként határoz felőle a jövő – akár már holnap, de lehet… csak egy év multával. Bár manapság egy év, olykor csak egy napnyi változás…
– egykor aranyárban mérték a sáfrány pehelykönnyű porzóit, melyek sokadszorra bizonyítják a Teremtés végtelen szabadságát: kékeslila szirmok kelyhében, köznapian sárga bibék, virágporos vörös száracskák, és mint parányi zöld dárdák – levelei. Mindez együtt a növényke, mely csomókban él, afféle virágbokrokat képez, s oly édes, hosszasan bámulni. Pedig semmi „külcsi” szinte köznapi látvány, de törékeny gyöngédsége, a színek illeszkedő harmóniája – csak nézed, amint sütkérezik a napfényben, és már tudod, mennyire hiányzik majd, ha nem láthatod.
– a tudatlanok nyugalomban, amíg testük, lelkük nem fáj nagyon, boldogságban élhetnek. Leleteiket nem értik, ami történt velük, marad, vagy elmúlik, ha nem fáj, nem zavar evésben, ivásban, alvásban, járásban… ülni is lehet tőle, nincs gond. Ha orvos lesz beteg, rögvest értelmezni kezdi a leleteket, összeveti a kapott értékeket az elvárttal, minősít, megállapít, ha teheti öngyógykezel. A kollégái által érzékelt mutatók, adatok és előírások egész lényét áthatják, betegsége kitölti életét. Hasonló (de csak hasonló!) helyzetben van az autószerelő saját kocsijával, a tanár gyerekével, szakács a családi ebéddel. Tudatlanságuk mindenütt előnyt adna, ismeretük gyomorszorító izgalom forrása. Jobb nem tudni előre, mi történik? Csak ha a Rossz közelít, de inkább még akkor sem… ez van…
– nézve a fényképes gyászjelentéseket, meglepő, mennyire hasonlítanak az eltávozottak. Pedig van, hogy a 80 évesnek ifjúkori képét teszik a gyászhírhez. Mégis hasonlítanak. Vagy csak képzelődés, s valójában a fénykép környezete, a gyászhír hangulata miatt tűnik úgy? Mint halotti maszkok az arcok…
– nem érdem, de tény, két télire a szobaablak és a szúnyogháló közé menekült pettyes katicát szabadítottam ki és vittem az erkélyre. Nem hogy köszönetet nem mondtak, de egyikük halálfélelmében, fölháborodásában ráeresztette ujjamra ismert, kellemetlen szagú sárga váladékát. Jótett helyébe jót ne várj, mint az embereknél… Természetesen nem tudhatom, túlélték-e szabadulásukat, vagy pedig fölösen küzdöttünk egymással.
– a nulladik napon, mielőtt minden fűzfabarka kinyitott volna az erkélyládában, egy-két méh, izgatottan megmászta az élénksárga barkákat, majd elröpültek. Valamivel féltíz előtt kezdték az akciót, amikor a napsugarak teljesen beragyogták a fácskát, árnyékuk pedig úgy ugrált a körülöttük lévő növényeken, mintha ott is ők zümmögnének. Amikor a fűzfácska minden barkája élénksárga színben pompázott, egyszeriben hat méh jelent meg és fölfokozott izgalommal, még kora délután is szüretelték a virágport. Másnap mindez hajszál–pontosan megismétlődött, bár nem tudom, ugyanaz a fél tucat méh szüretelt, vagy cserélődtek. Két nap alatt végeztek a betakarítással, miközben nyakig besárgultak a barkák porától, majd újabb két napig ismét csak ketten jöttek, de izgalmuk elmúlt. Ma egyetlen méhe érkezett, unottan végigjárta a mára már színtelen szálacskáktól borzas barkákat, majd ő is elrepült. Vajon ki rendelkezett felőlük, ki osztotta be őket, egyszóval kinek a parancsát teljesítették ügybuzgón? Jelzem a fűzfaágba ojtott barkafácskát tavaly én cipeltem haza, bár ő állta ki a téli hideget. Igaz, most meg nekem okozott örömet látványa. Körforgás.
– az egyik hazai evangélikus püspök sorolja élményeit, a rendszerváltás előtti évekből, amikor még pályakezdőként szolgálta az Urat. Emlegeti akkori püspökét, kinek nevét ismertük, mint sokaktól tisztelet egyházi embert. Valójában mániákus jelentő volt, papjait, híveit megszállottan beárulva. Fiatal papjai akkor csak gyanították, most már tudják mit tett (jelentései fennmaradtak) elítélik, kendőzetlen szóval, de képletesen: leköpik. Valójában persze sírba vitte titkát, miért követte el ocsmány bűneit? Önmagának mivel indokolta cselekedeteit, mivel védelmezte árulását? Mit érzett, hogy megélte a fordulatot? Összeroppant és félve, reszketve bújt otthoni zugba, mint tették ezt annyian, egyházi s világi emberek vegyest, vagy megadó nyugalommal, sőt könnyebbülve, végre átérezte a megszabadulás édes érzetét… És ha mégis jogos lenne tette, bűnével mentette, még ha árulásokkal is végzett lelkészi munkáját? Magára vállalta a bűn sarát, hogy mentse mások lelki üdvét? Gonoszul is lehet szolgálni a Jót? Istennél a felelet. Ne vígy minket kísértésbe, Uram.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.