Tráser László
Cédulák (48.)
– interjú egy Kádár-korbeli titkos szolga kémelhárítóval. A megszólaltatott emlékező könyvét ismerem valamelyest, ha nem is a szerzővel, de a kötetet a vásárhelyi Emlékpontban bemutató történésszel beszélgettem róla. Most hallgatom az újabb beszélgetést, és ahogyan a könyvből, úgy jószerével ezúttal sem tudunk meg érdemit a 70-es, 80-as években folyó kémelhárítási munka mindennapjairól, inkább csak azt, milyen készületlen, tudatlan, gyakran iszákos emberek voltak a titkosrendőrök. Lehetséges, hogy így volt, ám kompetenciájuk hiányát civilként nem tudjuk megítélni, már csak a dokumentumok hiánya, a munkájukat rejtő sűrű homály miatt sem. Kézenfekvő tény, hogy a Kádár-kor elhárítási szakemberei „Moszkvában” végeztek, de hogy ezen belül hol, esetleg nem is a Birodalom fővárosában, ezt sem tudjuk. Márpedig más minőségű képzést kaphattak Leningrádban, mint teszem azt, Harkovban. Laborc és Galambos urak mostani kémkedési ügyében az is elgondolkodtató, hogy két évtizeddel a rendszerválás után még mindketten vörös diplomás, vezető titkos szolgák lehettek, hallgatom a riportban. Sőt az is elhangzik, hogy aki elkísérte Laborcot a Portik nevű hivatásos bűnözővel rendezett találkozóra, Kádár idején a politikai rendőrségnél, a III/III-nál dolgozott. Aligha változott valami is, ágaskodik a kérdés, amit az egykori kémelhárító meg is válaszol Rózsa Gyuri reklámfilmjének stílusában: a legutóbbi korszakváltásig a titkosszolgálatok néhány ágazatában megmaradtak a káderek. Akkor vajon mennyire volt „őszinte” odafönt ez a mi rendszerváltásunk? Kik álltak a kormányrúdnál, kik őrizték a lángot és kitől? Netán csak arra ügyeltek, ne csináljunk balhét, még akaratlanul sem…
– a Kádár-kor politikai rendőrségével minden a 70-es, 80-as években felnőtté vált magyar értelmiséginek könnyű volt kapcsolatba kerülni: sokakat megkerestek, behívattak, rászóltak, megkérték és még ezerféle módon érintkezhettek a „felek”. Általános tapasztalatként mondható: a korszak mind erősebb társadalmi pezsgéséhez képest a „szimatok” jelentősen visszamaradt, politikai értelemben igen konzervatív társaságot képeztek. Nem tudtak szabadulni az egyenruhától, a forrongó társadalom változásait megrögzötten rendőri ügyként értelmezték, igyekeztek kriminalizálni a változásokat. Nyilván más felkészültségű volt értelmiségi agytrösztjük Pesten, de azokból nem sok jutott vidékre. Csongrád megye pedig a kambodzsai diktátor, Pol Pot nevét viselte a hazai liberálbolsik, a rendszer megreformálhatóságát hívők körében, miközben a Párt egyre bizonytalanabb, félszívvel elkötelezett ügyvezetői továbbra is bitorolták a fegyveres testületeket. Mindez azonban már az erjedés vége felé történt, míg korábban, a 70-es, 80-as évtizedek taposómalmai idején, mint minden igazi korszakhatáron (akkoriban gyakran használt, a Mozgó Világban rovatcím) a frontok előre-hátra hullámoztak. Fordulatot hozott Gorbacsov megjelenése a Kremlben, s ez kétségtelenül eldöntötte az ütközet kimenetelét: a reformok győznek, de nem máról holnapra, és amit akkor sokan nem is sejtettünk: csak áldozatok árán. Ebben a darálóban a titkos szolgák, jelesül a magyarok nem voltak, nem lehettek tényezők. Közülük néhányan (kik és mikortól?) vélhetőn a rend megőrzését kapták feladatul (kiktől?) mondván, a magyarok olyan izgága népség, lásd ’56-ot, de ezek a kiválasztottak messze a köznép, a talpasok fölött lebegtek, kicsivel a felhők alatt. (Velük az olyan pórok, mint a vidéki értelmiség, nem találkozhatott.) Kizárható, hogy külhoni kollégáikat (KGB, CIA, Moszad, német, osztrák szervek) nem érdekelte volna, mi történik Budapesten. És bizonyosan nem csak úgy „általában” érdeklődtek. Nem kell magyarázni, hogy az említett „társszervek” nem csak tudni szerettek volna a magyar ügyekről, hanem befolyásolni is azokat, netán irányítani folyásukat… Másfelől valamely szervezet, intézmény önállósodási törekvése már csak puszta önvédelemből, a veszélyhelyzet (vészhelyzet) „fokozódása” miatt is fölerősödik. Magyarán a hazai elhárítás elitje nyilván kinyújtott kézzel fogadta a feléje tapogató kezeket, jöjjenek akár a korábbi ellenségektől, akár örök-barátoktól. A pályakezdő Antall-kormánynak nyilván a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy belenyúljon, netán túlságosan mélyre, a darázsfészekbe. Elvégre nem tudhatták, kiről mit találnának a dossziékban (például mire lelnek egymásról), így Horvát Balázs ügyvéd-miniszter diplomáciai érzéke fontosabb volt, mint leleplezései. De akár úgy is mondhatjuk: Isten őrizzen a Fészken belüli botrányos feltárásoktól…! Ez lehetett az Ügyvéd úr legfőbb feladata. Igaz, a régi rezsim bukását, az új rend és emberei hatalomra kerülését nemhogy a 70-es években, még 1988-ban sem igen láttuk, s végképpen nem hittük. E jámbor tudatlanságnak gyökeresen ellentmondó információkkal, az átlagos halandó szellemi fölkészültségét erősen próbára tevő ismeretekkel rendelkezhetett, már csak helyzetéből, foglalkozásából adódóan is a titkosszolgálati elit. További kérdés lenne, de csak lehetne: mire mentek ezzel? A rendszerváltás után újjászerveződött (vagy alig változott) magyar társadalmi elit (politikai, gazdasági, intézményi hatalmasságok csoportjai) részletes és alapos, de mindmáig el nem végzett feltérképezése megmutathatná a Kádár-kor titkosszolgálati személyeinek útját az 1989/90 utáni időkben, amely térkép tájékoztatna kapcsolataikról, világképükről, társadalmi felkészültségükről. Mindez azonban nem több mint jámbor képzelgés, ilyen tényfeltáró elemzések ugyanis nem készültek, legalábbis nyilvánosságra nem kerültek. Lehetséges: az elemzést el nem végző társadalomkutatók önvédelmi reflexektől vezetve mellőzték a témát. Talán okkal, talán csak fölös elővigyázatosságból, ki tudja. A hazai titkos szolgák és szervezeteik kapcsolatai legföljebb az alvilággal kerültek olykor felszínre, de csak véletlenszerűen, így esetlegesen. A közvéleményt is tájékoztató, átfogó elemzés mindeddig nem született, e tárgykörben sem…
– amikor odanézett, és meglátta az aprócska, batyuformájú virágbimbót, mint parányi, négybe hajtott palacsintát, amit középen összecsippentettek – fölkiáltott a meglepetéstől. Egyáltalán nem számított a bimbó megjelenésére azok után, hogy télen majd két hónapon keresztül alig kaptak növényei vizet, igaz nyáron magukra találtak a kövek között, de hosszú szenvedésük után nem várta a virágzást. Ráadásul a pontos nevét sem ismeri a kis tüskösnek, s amit hallott, olyan pórias: büdöskének mondják, de mint a mindent tudó internet írja, hivatalosan is dögvirág. Na tessék, kellett itt finomkodni! A bimbója sem valami megrendítő látvány, ott nőtt a kisujjnyi zöld szárak között, feltűnő előzmények nélkül. Bár naponta vizitálta kincseit, ha máskor nem, hát esténként, amikor locsolt, mégsem vette észre. Elsőként a bimbó harmóniája tűnt fel, összesimuló íves oldalai, a barnás lapok csúcsán trónoló parányi gömb, mintegy összefogva a kompozíciót. Félretéve az újságot, nézegette a jövevényt, s már az járt a fejében, megkísérli a nagy tornamutatványt és leguggol melléje, hogy közelről is lássa, s főként: a szagát érezze. Olvasás helyett nézte a kis tüskös, zöld szárakat, és amikor legközelebb rápillantott, már megláthatta a bimbó belsejét, mert kipattant egyik szirma. Izgatottan fészkelődött, úgy érezte, elmulaszthat valami nagyon fontos, kivételes eseményt, ha nem figyeli meg a virág teljes kibomlását. Szemét le nem vette a látványról, miközben öreges mohóság és az örökös tartalékolás vágya kísértette: megőrizni, eltenni a virágnyitás látványát rossz napokra. Uram bocsá’ elvinni odaátra is, elvégre olyan pillanatot, amikor egészen kitárul egy eleven kehely, még soha nem élt át. Így fél szemét egy villanásra sem merészelte levenni a kis zöldessárga, félig nyílt batyuról, nehogy elmulassza a végkifejletet! Mintha valami rendkívüli fordulat történne, olyan jelentősége lenne egyetlen virágocska megnyílásának, gondolta kicsit tiszteletlenül, mert végtére is virág- vagy csillag-hullás, a Teremtő zsámolya mellől tekintve valóban kivételes látvány, de föntebbről alátekintve, már akár ha egyre megy… S alig néhány perc után, de igazán kevéske idő multával ismét felkiáltott: a virág kibomlott. Alig lett nagyobb, és igazából feltűnőbb sem, mint a bimbó volt. Mégis úgy érezte, valami fontos történés részesévé vált, affélét élt át, mint mikor megérkezik a várva várt újszülött. Amint kinyíltak a szirmok, még tovább nézegette, de azután más dolga akadt. Másnap már keresnie kellett a szemével, hol is a virág, mert megérinteni még akkor sem merészelte. De sem az élmény jelentősége, sem a látvány fölötti öröme nem csorbult később sem… Átélhette egy virág világra jöttét. Kivételes adománynak véli azóta is.
– a magányos életűek kiváltsága: kevéssel éjfél előtt is lehet kószálni a lakásban, fényt gyújtani szükség vagy tetszés szerint, könyvet polcról levenni, visszatenni, hümmögve lapozni. Nem szólnak rád. Hajnali három óra körül, hogy nagyon fölkavarta a színház s nem tudott elaludni, meséli egy magányos hölgy, szóval eszébe jutott és „se perc alatt” kint volt az erkélyen, muskátlit öntözni. Nem szól ránk a Házmester…
– ismét és megint napok számlálása, mennyit kell még kibírni az idén talán harmadik hőhullám végéig. Rekordokat döntő hőségnapok, melyek meghaladják, vagy az éjjeli hidegek, amik éppen alulmúlják mindazt, amit eddig följegyeztek. Reggelente már érezhető porban ébredünk, de nem a nyár éjszakában, mert olykor fagy közeli a hideg. Történik mindez napokon, heteken keresztül, s mást sem tehetsz, mint számolod, még mennyit kell aludni, hogy jöjjön már el a Jézuska, hozza meg az ajándékot, most éppen a nyári záport. A kukoricának sok helyütt már annyi, de az embereknek még nem! Éghajlattanászok szerint, a helyzet még csak fokozódik, a hőségnapok száma néhány év múlva megnő. És addig? Viselni, mit ránk mért a Sors. Közben sosem feledni, minden perccel közelebb, közelebb a záróképhez. De a megtett útidőbe a nem-szeretem-napok is beszámítanak! Mifelénk így járják a táncot. Jobb, ha számon tartod.
– napok óta hallom, amint egy fekete fürkészdarázs, miután becsúszik az ablak alatti falrésen, átható fűrészhangon énekel bábjának. Korábban még levéldarabokat is szállított a rés mögötti üregbe, de ezt már nem teszi. Először megijedtem tőle, kopogtattam a fészek fölötti bádoglemezt, mire ő is megrémült és kirohant, majd elillant. Fölötlött, hogy valami rovarirtóval befújok a résbe és így megszabadulok a kéretlen szomszédságtól, de hogy meghallottam az énekét, elszállt az indulat. Nincs mit tenni, télig együtt kell élni. A tavasz még olyan messze van…
– amikor a télen hordtam a gyereket úszni, ahogy bement a kapun, már el is tekertem a kormányt és gurultam a Maros-partra. Akármilyen hideg volt, boldogan ültem a zúzmarás padon, hallgattam a Csöndet. Egész nap emberek között vagyok, engem az a Csönd megnyugtatott, meséli az emlékezéstől szinte párás szemmel a pultos… Kimegyek az üdülőbe, a Tisza-parton van egy kis lábas házunk, hogy ha kijön a víz, ne menjen be a szobába, szóval ott Csönd van. Egem az meggyógyít. Ott tudok pihenni, előtte meggyújtok egy gyertyát, aztán nekiülök és olvasok. Van ott is tv, de olyan kis képernyős régi doboz, hogy alig nézzük. A párom horgászik, én meg olvasok, varrogatok. Csöndben vagyunk, réved az ápolónő… Ha a horgászatból meg lehetne élni, én azt választanám. Ott nyugi van, csak ülsz a vízparton és várod a kapást. Nincs telefon, nem kell elviselni a félbolond ügyfeleket, nem látod a főnököt, jár a levegő, átnézhetsz a túlpartra, és nem is olyan nagy baj, ha nem jön a nagy hal. Ha ebből meg lehetne élni… – ábrándozik az ügyintéző. Egybehangzón mondják ugyanazt, magányra, Csöndre vágynak. Pedig a modern ember mindent megtett, hogy közelebb kerüljön társaihoz: mobil, internet, képernyő, sms, minden. Éppen ezért kell tán’ gyakrabban a magányos szünet. Aki meg egyedül él, ha végre valaki szóba áll vele, be nem áll a szája. Társas lények vagyunk, nevet a pultos.
– …bocsáss meg az ellened vétkezőknek és mi is megbocsátunk nekik… –mantrázza esténként az Ima szokott szavait. Éjjel kettőkor azután állati hangon üvölt valaki az utcán, mély morgás, vicsorgás mire rémült női sikoly, rohanás, majd eszelős futás és azt követő gurgulázó, nem szűnő röhögés. Milyen könnyű mondani az ima százszor hallott szavait, de most nem megy, nem visz rá a Lélek. Igaz, átokra sem. Éjsötét kint, és belül is, mert emberi lény cselekszik ilyen aljasul egy másik, gyöngébb emberi lélekkel. Bocsáss meg, nem tudja, mit cselekszik? Dehogynem tudja. És élvezi. „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt.” Itt most nem gyilkolt, de szándéka szerint már gonosztevő. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! De ha még rendszeresen járőröznének a rendőrök is…
– egy 65 éves fazon kért tőlem találkozót, de én elküldtem, vázolja legújabb életszakaszát egy feldúlt nő. Két vagy három negyvenes pasi is mászkált körülöttem, azokat is elhajtottam. Korombelivel szeretnék járni, de már lemondtam róla, nincs esélyem. Mindegy, inkább maradok b… szatlan p… csa, de nem engedek ebből. Különben is a f…szom kivan, hogy fiatal, jóval 30 alatti nők együtt járnak 20, 30 vagy akár 40 évvel is öregebb pasikkal, akár hozzájuk is mennek. Ezért nem találok én párt! Megőrült a világ. Nyilván pénzért mindent, fiatalon révbe érnek és akkor nem kell tovább küzdeni, kaparni, megoldódik az életük. Szörnyű, undorító! Teljes átéléssel sorolja az ötvenközeli asszony felkavarodott lelke szavait. És ha tényleg szeretik egymást, vetem szembe. Na ne hülyíts már, söpri le bimbózó vélelmem. Holott a sztárújság címlapján ott a bájos asszony (40) és legújabb barátja (26) fotója, s a hölgy címlapos bejelentése: már nem vártam, de rám talált a Szerelem. Ilyen világban élünk.
– ott a napsütötte templomkapuban, se kint, se bent, mint rendesen, de százados kövek között, valami időtlen felhő ereszkedett fölé… s ellibbent tőle a Jelen. Milyen szép is lenne csak úgy szemlélni s nem megszenvedni az Életet. De csakugyan, nyárvégi napfény, csöndes tér a százados templom előtt és lelkében olyan hangulat, ami csak a szenteknek lehet megszokott: derűs nyugalom. Semmi szorongás az elkövetkezőktől, türelmetlen várakozás a találkozásra, nincs magány sem, mintha nem tartozna senkihez, már gyűrött falevélként sodorja a szél… Derű, hisz mögötte a Templom százados falai védik, mint gyermeket, baja ne essék. Előtte a forrongó Világ, de távolabb. Itt enyhely, tenyérnyi védett öböl, talán még több évnyi távolságra a forgószél. Messzi, de hiszen mi a Távolság? Idő, mely egyre fogy, miként az Út, mely gyorsan végéhez ér.
Még itt a Nyár,
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Vedd kegyelmeként az Égnek, megsejthetted, ami következik. Ellene nem tehetsz, se fékezni vagy siettetni nem tudod, de még messziről, na jó, kicsit távolabbról ásít feléd a Sötét nyugalom, várj reá.
– amíg ezt írom, a világhatalom csak készül „megbüntetni” egy országot. A repülőgép-hordozó anyahajók, a rakétahordozó tengeralattjárók már a gyülekezési pontokon várakoznak, a tegnap még szánni valón eladósodott, már-már az EU-ból kilépni kényszerülő kis szigetország támaszpontja most egyszeriben fontos lett. Természetesen szó nélkül engedélyezi a világhatalom bombázóinak indítását. A támadás célországának szomszédságában már kiosztották a túlélőcsomagokat, amikből először nem jutott mindenkinek, de már telepítik a rakétaelhárító rendszereket, felőlük már kezdődhet a tánc, mindenki a helyén. A büntetésre kiszemelt és a rakétacsapásokra várakozó ország már amúgy is szétrombolt városainak lakói a piacokon vásárolnak, lakótelepeiken már hetek óta nincs víz, villany, gáz. Időközben az ottani katonaság számos egysége betelepült a civilek közé, iskolák, kórházak mellé, ha majd jönnek a bombák, legyen sok halott. Közben szünet nélkül fenyegetőznek: aki megtámadja őket – magára húzza a végítéletet… A kis országok világszerte lapítanak, a kőolaj ára az egekben, a hivatalos indoklás szerinti „nevelő/büntető célzatú rakétacsapások” napja és órája felől még nem döntött a Föld önjelölt-önelégült fura ura. A „regionális középhatalmak”, a közvetve vagy ténylegesen érintett államok katonapolitikai központjaiban növekszik az izgalom, a főnökök már napok óta bent alszanak, a szabadságolásokat leállították, a kijelölt csapásmérő körletekben napok óta gyülekeznek a kiválasztott támadó, amott a védelmi egységek, továbbá a „megfigyelő” hadihajók. Ahol kellett, behívták a tartalékosokat. A világ egyik része várja a fejleményeket, az alant élő milliárdok tudatlanul élik tovább mindennapjaikat. Nekik mindig nagyon nehéz. Időközben a világhatalom fura ura megingott, kihátrált a döntés súlya alól. Senki emberfia nem tudhatja biztosan, mi következik, ha elhangzik a tűzparancs. Így búcsúzik az idei nyár…
– Ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne légy te is őhozzá hasonlatos. / Felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs, a maga szeme előtt. (Példabeszédek XXVI. 4-5.) Vajon mondhatni-e többet?
– kiszolgáltatottság. Ez a fogalom sajátosan magyar, mondja a Japánból érkezett tanárnő, az oszakai egyetem oktatója, aki hazánk nyelvét tanítja a távoli szigetországban. Úgy véli, a magyarok hányatott sorsát is tükrözi ez a kifejezés – kiszolgáltatottság –, mert ő más nyelvben ilyennel nem találkozott. Mindezt szépen, érthetően mondja a mikrofonba, jó követünk, tanárunk lehet Oszakában. Még hozzáteszi (amitől „padlót fogok”), hogy a japánok is kisebbségi kultúrában élnek, akárcsak mi. Természetesen rögtön a 100 millió lakos jut eszembe, akik hogyan is lehetnének kisebbség, de azután a szomszéd Kínára gondolok, amihez képest tényleg kevesen vannak... Ő azonban az angol (inkább már international english) nyelvű világkultúrát említi… De ha nem hallom ezt a megközelítést, tudatlanul halok meg. Kulturális kisebbség vagyunk, egy osztályban a japánokkal…
– amikor egy napos délelőttön úgy tűnik, ez egyszer még lehetsz sármos, idős úr, még ha bottal is botorkálsz, de rád is süt a Nap. Fényes melege jókedvet áraszt, tekints hát derűsen a világra Te is. Amikor az idős asszony feledi korát, és csendben mosolygós kedvesre vált, ruhaövét lazára engedi, s csak úgy sétál a napfényes utcán, flangál, mondták egykor, manapság nincs igény ilyen kifejezésbéli finomságokra. Legföljebb ha észrevennék színe változását, hát odalöknék: játssza magát a mama, és akkor még finomak. Pedig tudjuk mind a rideg valót, de a látszat most csábító, s ez egyszer mutatkozhatsz annak, aki lenni szeretnél. Most megteheted, de csak míg elsétálsz a sarokig, s ha nem köszönnek csókolommal az ifjú nők, akiket igyekszel nem bámulni – nyert ügyed van. Arcodon diadal: még élsz, s ez most nem szégyened… Ám sötétből támadt, hideg szél fújja szét jókedvünk nyarát… s te megint lehajtott fejjel, erőlködve botozol, mint szokott. Mégis, egy rövid útszakaszon elhitted, még nem múlott el, még veled volt, ha csak egy sugara is… az Ifjúság édes madara… álmodhattál róla. Utolsó széttekintés? Majd akkor! Most örülj, Haladékot kaptál talán.
– találkozás régiekkel. Bepillanthattál a réges-régmúltba, az érettségi előtti évekre láttál. Visszanéztél, de nem félutadból, ó mikor jártál te ott! Most láthattad a régi társakat, kikkel indultatok az útra melynek máig tartó stációi elvitték az induló osztálylétszám felét! Mennyien vagyunk sikeres túlélők! Éppen az indulók lélekszámának felénél lobog most, a győzelmi zászló, de bizonyosan adjuk még alább is. Nekünk már megérte… vagy mégse? Szív elszorul, könnyes sürgetés: csak beszélni hozzájuk, a még itt maradtakhoz, vagy inkább hallgatni, elvégre mit is lehetne, kellene sorolni… azokat az éveket felidézni, nekik? Kinek, s mi végre? Mondani, miként tették ’56 októbere dicső napjaiban, mikor kint az utcán kórusban zúgott a hívás: aki magyar velünk tart! De mert ránk zárták az osztályterem ajtaját, hát ablakon ugráltak ki a fiúk, a tapsoló tömegbe a magasföldszintről. Ezt sorolni? Negyven fillér volt a zsömle, Shakespeare összes, bibliofil papíron 400 Ft alatt, de csak fekete-fehér képernyő és hallgatás, csönd a kül- vagy bel-világról. Ezek voltak ők, de szemükbe nézve sem tudnád mondani, még ha kérdeznék (!) sem. S különben is, mi lenne fontos a megéltekből, és mi süllyedhet végre feledésbe? Ki döntené el? Tétova emlékezetünk imbolyogó fénye homályos képeket vetít, ezekre alapozni… feledhető zárványban őrizzük élményeink, amíg lehet. Végül is velünk történt, de hogy a homályban maradt mozaik cserepeit ki rakja össze, egyáltalán fordul felénk valaki? Nem tudható. Ám semmi fájdalom, ennél nagyobb tettek, különb életutak is süllyedtek feledésbe, akarva, akaratlan, a Teremtő rendelése szerint.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.