Tráser László
Cédulák (51.)
– amint a beharangozó hirdeti, „elegáns aranykötésben” jelentek meg Móricz életműsorozatának eddigi darabjai, bevezető áron néhány száz forintért az újságosoknál kaphatók. Zsiga bácsi szegény, ha látná, miként dolgoznak eladásán a terjesztők, két háború közötti nyelven a vigécek, hajaj! Nekik egyre megy, mit adnak el, könyvet, fogsortapaszt, pártpolitikát, a legvonzóbb autót, ára van mindnek. Valaki kitalálta hogy most majd „megy” a Móricz, keletje lesz, ha nyomjuk keményen, tessék dolgozni érte. Többekhez jut el, mélyebben hatol be a magyar olvasóközönség soraiba? Kit érdekel? Magánügy. El kell adni, slussz-passz! Tehát „elegáns aranykötésben”. És aki a huszonkötet legalább felét megveszi, már csak nem hagyja ott a többit se! Nosza! Dologra fel!
– a világhírű szegedi természetfotós képei a gyurgyalagokról. A szépséges piros, sárga, kékes-szürke és zöld színű madarak udvarlása valóban méltó a megörökítésre. Ez az Élet dicsérete. Száraz ágon üldögél a tojó, ő tudja mire vár. Egyszeriben leszáll mellé leendő párja és egy darazsat nyújt felé hosszú csőrében. A kedvességet fokozva a mozgolódó rovart előbb még odaüti néhányszor az ághoz, így fullánkját eltávolítja. Ha a tojó elfogadja, a frigy megköttetett, ha odébb libben, a hím lenyeli ajándékát, és sebesen elrepül újabb, nagyobb, vonzóbb darázsért, esetleg egy fess szitakötővel tér vissza. Újra leszáll leendő párjához, kezdi elölről a hódítást. A tojó végre elfogadja, kegyesen lenyeli ajándékát, a hím szárnyal, párja lehajol, a nyertes hím a hátára pattan – végre kezdődhet a nász! Ráadásul a gyurgyalagok monogám természetűek. Oly ismerős látvány elejétől végéig, ugyanaz történik, mint velünk, nem? Egyetemes hímtulajdonság lenne törekedni a nőneműek meghódítására – ajándékkal? Az Élet már csak ilyen egyszerű? Valamit valamiért nyújt Madár és Ember? De hol marad a Lélek, s az örök Érzemény? Minapi hír: vezető szexológusok szerint a következetes monogámiában kihalt volna fajunk, ősapáink s anyáink úgy 20 ezer éve vadul és engedékenyen akárkivel, bárkivel, mindenkivel… Az Afrikából érkezettek, a különféle fejlettségű európai őslakók csoportjai, meg aki épp erre járt, üzekedett mind akivel és ahol csak érte. Állítólag így készültünk mi. Meg is látszik, nem?
– a Paradicsomból való kiűzetéskor kapott útmutatás szerint: segíts társaidnak, ne engedd őket süllyedni a nemlét homályába. De teheted-e ezt az Angyal nélkül, magad erejéből? Tehetsz a Sors ellenében? Cselekedhetsz testvéredért, ha neki halált írtak Életkönyvébe? Ellene feszülni a rendelésnek? Válaszd inkább a puszta belenyugvást. Legyél az, tedd azt, mit elébed hord jó- vagy balsorsod? Amint a bibliai Judit töpreng, s végül kérdez, Holofernész lemészárlása, feje vétele előtt „És ha Isten közém, és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Vajon paragrafusokkal leírható az emberi cselekvések mibenléte? Mondhatjuk-e, hogy ez bizony bűntelen, de amaz vétkes bűnelkövető? Miért nem esik egybe az emberi és isteni Törvény, sőt még nem is közelít, csak elhalad egymástól. A bibliai Judit ölt, mégsem bűnös, Pilátus csak kezét mosta, de cinkosává vált a Gonosznak. Emez látszat szerint igaz, amaz a végső rend felől az. Ki érti ezt?
– mondanád együgyűn: szeretnék végre jó ember lenni. De miféle jó lennél, ha tehetnéd? Jámbor? Furfangos, ki látszatra másoknak kedvez, valójában a maga érdekét szolgálja? Önfeladó, aki mindig mások, sosem önmaga? Ó, Uram, miféle jók legyünk? Ránk bíztad utunk, de hiszen Sorsunk hordozza jövőnk! Ha pályámról letérve, hagyva a járt csapást, intésed feledve, ismeretlen köveken araszolok, ami olykor szabadságomban áll – egyedül így lehetek önmagam?
– mint olvasom, 1875-ben alakult meg honunkban az Első Magyar Hülye Nevelő és Ápoló Intézet. A későbbi „Sárga ház”. Ne is sandíts arrafelé, nincs üresedés, falai sincsenek gumiból.
– tabudöntögető világban élünk. A legolvasottabb, legnagyobb példányszámú napilap címoldalán: Feri nem akart velem szexelni a szülés után. Ezt a széparcú, jó alakú Vivien közli a képnézegetőkkel, mivel olvasók már aligha… Vivien az akrobata R. Feri felesége és most válásuk húzódásáról panaszkodik, ami férje miatt csúszik, lévén annak sűrű programja nem engedi csip-csup jogi ügyek (értsd: a válás) intézését. Nem akart nejével szexelni, hajdanán eme indok a legnagyobb titkok közé tartozott volna – ma nyilvánosságra kerülhet. Történik mindez egy korban, amikor a Világhatalom-Amerika szövetségesei lakosait milliószámra hallgatja le. A mindenkori Világhatalom kíváncsisága közismert. Ki tudja, mire gondolt valójában Sir Francis Bacon, amikor meghirdette a magasztos célt: a tudás hatalom!
– rég elmúlt október 23. és újra elszállt a varázslata azoknál is, akiknek még volna valami személyes emlékeznivalójuk. A később születettek, ha nem őriznek akár véletlenül fölszedett élet-útravalót szülőtől, rokontól, akaratlan megőrzött utcaképet, kéretlen kapott vallomást azokról a napokról, akkoriban föl sem fogott élményt, amit csak jóval később bontott ki az emlékezet és emlékező, egyszóval ha nem őriz valami személyest – most olyan készületlen, mintha a Rákóczi-szabadságharc köznapjait szeretné megidézni. Ebben az értelemben van igazsága Göncz Árpádnak: annyiféle ’56 létezik, ahányan átélték. Személyes élmények nélkül megidézhetetlen azon idők varázsa. ’56 októbere nem előzmény nélkül pattant ki, jóllehet a hozzá vezető út földi nyomát csak Isten láthatta a mennyei felhők magasából. Az átlag kortársak számára – a budapesti humán értelmiség Petőfi-körös csoportjait leszámítva – aligha volt érezhető a forradalmat megelőző változás. Jó, az újságok hangvétele megváltozott, nyáron ugyan leváltották Rákosit, de utóda, Gerő Ernő addigi magatartása, politikai szereplése még rémisztőbb volt, mint elődjéé. Aki még figyel ilyenre, most már tudhatja: a szovjet titkosszolgálat hierarchiájában Gerőnek mindig is magasabb sarzsija volt, mint a magyar párt főtitkárának. Kádár hozzá sem nyúlhatott, műfordítóként hunyt el, ágyban, párnák közt, Budapesten. De vissza az ’56-os társadalmi változások üteméhez! A hortobágyi munkatáborokból, vagy Recskről 2-3 éve elengedett rabok ’56 nyarán még egyetlen szót sem szólhattak az átéltekről, mert ott volt bennük a félelem: ha megtudják, hogy beszélt, visszaviszik! És ezekről az iszonyatokról Kádár alatt is kuss volt végig, egészen a rendszerváltásig! Annyira sikerült a hallgatás, hogy azután már nem is beszélt ilyesmiről senki – minek, kinek? Az ’56 október 6-i Rajk-temetés volt talán az első országos üzenet, sőt bizonyíték: valami fontos változás történt odafönt, különben hogy engednék ezt idelent?! De a temetésen is csak a hatalmas, évtizede nem látott tömeg és Szász Béla nyilvános beszéde volt a fogható jelzés: más világ van! Ám mindez természetesen többszörös szűrón keresztül jutott nyilvánosságra, mert a felszínt még kézben tartotta az addigi hatalom. A vezető káderek nem mozdultak, igaz, a félelem már ott ült a nyakukban… Odalent, ahol felnőttként/gyerekként éltünk, ott nem változott semmi, csak a feszültség nőtt és ennek arányában a király pucér hazugságain lett mind kevesebb a lepel. A bolt előtt várakozók szokott sora továbbra is a járdán, a gazos, elhagyott földek, ahonnét mi, iskolás gyerekek szedtük le az összeszáradt, szúrós gyapotgubót, a közönyös, mindennapos emberi nyomor úr maradt mindenütt. Gyerekfejjel is éreztük világunk tapintható értelmetlenségét, az üres szónoklatok és a köznapok keserves szegénysége közötti ellentmondást, ütközést, az örökös hazudozást lépten-nyomon. A megélt jelenben semmi nem egyezett a hirdetett lózungokkal, az idősebbek pedig azt is tudták és mondták is maguk között: még a múltról is hazudnak. A megtagadott, lenézett múlt és az azt átélők emlékezete között éppolyan ellentmondás feszült, mint a lózungok és a valóság között… Amikor a katedrán mondani kényszerültek a távíró, vagy a röntgen orosz feltalálóinak nevét, megborzongott előadó és hallgató egyaránt, hiszen egyként tudtuk: hazugság. Az a világ pusztulásra ítéltetett – pontosan nevetséges és rémületes kétszínűsége, minden felett uralkodni vágyó hazugságai miatt. Nem csak ez, de ez is vezetett a népfölkeléshez. Mára mindez a víz alá fordult, s az alanti homályból egyhamar nem is sejlik elő újra. Nem tudható mit hoz a jövőnk, de már nincs túl sok idő, s ’56 személyes élettörténeteit betemeti az érdektelen Idő, meg a sírhalmok. Valamelyest törvény szerint való, hogy így alakul, másfelől meg nem kellene így történnie. Az a sok iszonyat és szenvedés, ami a fölkeléshez vezetett, visszhang nélkül maradt, múltunk egy részét lassacskán végleg befödi a hazugság; akik még emlékezhetnének, gyorsan fogynak, kikopnak ebből a világból. Mint akiket kényszermunkára hurcoltak, a GULAG foglyaivá tettek, vagy csak „simán” agyonverték őket az őrök a Tábor melletti erdőben, mint Kun Bélát, a Tanácskormány „lánglelkű” vezérét. A neve alatt megjelenő könyvet először nagy harsonákkal kiadták, talán 1973-ban, azután valaki észrevette, hogy a kötet végén, mintegy záróbetétként olvasható a nagy Szovjetunió Legeslegeslegfölső Bíróságának fölmentő végzése, miszerint nem is voltak igazak a vádak, amelyek alapján (talán) Kolima haláltáborába küldték, ahol bevégezte dicstelen földi pályáját, s ahogy ezt észrevették, volt nagy ijedelem, kapkodás. Hányan, de hányan pusztultak a kommunista haláltáborokban, és Varlam Salamov még megírta, mielőtt elborult volna elméje az átéltektől, amiként Danilo Kiš, Rózsás János, Szolzsenyicin, sőt Örkény István is tanúságot tett ilyen-olyan Lágerek ilyen-olyan népéről… Mi meg elfeledtük őket. Véreinket.
– mélyen az értelem alatt laknak, vagy nem is mélyen, éppen, hogy nem, hisz mint a vulkán, bármikor fölszínre törnek, amiből csak ütközés, fordulat, maradék kártyáink akaratlan kiterítése származhat, de már mindegy is, ha eddig eljutottunk, akkor már csak robbanjon és zuhanjon minden torony a mélybe! Ha eddig nem tudta volna, lássa végre meg: szememből véres könny csorog, árulása, csalárd képmutatása vesztemre tört – de már elég a hazugságból! Ó, igen Barátim, ezek alaktalan érzelmeink, a formálatlan szavak, erejük letaglózza az képzelt-valós ármánykodót. De csakugyan, a látható világ mögött, alatt, ott a nyers való! Olykor fékezhetetlen hataloméhség, tomboló vágy birtokolni őt, álmaink titokzatos tárgyát, ó, végre magamba rántani, megenni, lenyelni, végre eggyé válni vele! Igen, ha kell, az uralkodó jogaival, mit jogokkal, a Hatalommal, ha csak felém néztek, ha erre fordultok, érezzétek az Erőt, amely megvéd és 100 méteres, mit méteres, 100 kilométeres körzetben mindent leigáz! Akarom, hogy végre Az legyek! Mert valójában Az vagyok, Az akarok lenni mióta kinyitottam a szemem, ránéztem a világra! Alakoskodtam, bujkáltam, különben agyonvernek, nem viselik el a szégyent, még hogy lányból fiú! De csak beforrnak már a sebek, a varratok lehullnak, s végre azzá leszek, akivé mindig is akartam! Dehogy vagyok egyedül, de a többi gyáva tetű, magának se bevallva nem áll ki, még magáért sem, sunyin irigyel, ha tudna, lehúzna magához a ganajba. Az akarok lenni, aki csak titkon vagyok!
– nem beszélünk róla, lelkünkbe falaztuk, el nem mondjuk, csak tudjuk. Kimondhatatlan Titok. Akár évtizedeken át is, erős hallgatás. Nincs róla szó, ha megéled, sem mutatod a világnak, mégis tiéd! Részeltél lelkéből-testéből hajdanán. És itt jön Ő, akiről jól érezted egykor: lelkében feléd fordult. Amikor most újra láttad, nem akartál hinni a szemednek: egész valójában felragyogott. Mert szembejött veled, s hogy rád pillantott, kigyúltak fényei, mosolygott a szeme, arca nevetett, boldogsága sugárzott. Látásától, sejtésed teljesültétől értetlenül álltál, pedig öröme rád ragyog.
– Nap nagyúr, Hold hercegnő, Föld királyfi. Együtt róják csillagköreiket milliárd évektől fogva. Mi, Isten teremtményei ugyan láthatjuk és csodálhatjuk égi tüneményüket, de érteni mibenlétüket nem adatott meg. Mint egykor, hajdanán, ez egyszer ismét bámészkodhatunk Isten virágos kertjében, ámulva és csodálva a látványt, ami számunkra nem fölfoghatón néz felénk a csillagképekről. Ismét felötlik bennem az atombomba egyik létrehozójának különös megállapítása: Mélységes és megkerülhetetlen igazság, hogy a tudomány világában az alapvető dolgokra nem azért bukkanunk, mert hasznosak, azért bukkanunk rájuk, mert rájuk lehetett bukkanni. Vajon a csillagok, ködök, üstökösök, bolygók, a csak sejthető indokkal létező égi alakzatok látványa, számunkra ugyan megpillantható volt, de mint álom, távol maradnak tőlünk…
– sápítoznak az elemzők: a norvég tévébemondónő nyakából leparancsolták a keresztet, jóllehet, mint mondta, nem állt szándékában keresztes háborút folytatni a muzulmánok ellen. A kereszteltávolítás indoka a muszlim hitű norvég állampolgárok érzékenysége. Bájos történet, a hótiszta, maszkos demokraták diadala. Legújabban viszont Mikulás apó krampuszai kerültek sorra, kikre a holland demokraták kőkemény rasszizmust kiáltanak! Mert fekete és gonosz a Krampusz, jelképe a rossznak! Márpedig a hollandokkal élő bevándorlók és egykori gyarmataik sötét bőrű lakói nem lehetnek krampuszok! A szuperdemokratikus Németalföldön (mellesleg az európai neonácizmus fellegvárában) ez kizárt! Még elgondolni is szörnyű. Legyen inkább szivárványszínű a krampusz! Igaz, akkor esetleg valaki mások tiltakozhatnak, mert a szivárványszín már foglalt! Ó, de bonyolult ez a fejlett demokrácia! Tudatlanságom e magas eszmék felől lehúzna a posványba, ha nem szólalt volna meg a holland miniszterelnök, mondván: hazájában egyesek túlságosan is ráérnek… Hja, Barátim, a fejlett demokrácia szépségein (csak úgy, mint a szocializmusén) teli hassal és jóféle serrel, némi füvecskével lehet élvezkedni, különben az egész elenyészik…
– a lélek a test börtönében senyved – a test boldogságában fürdik. És fordítva, a test szenved a lélek bánatától, amiként kivirágzik annak örömétől. Olykor, lévén az ember fura szerzet, kettős teremtmény – mindez egyszerre igaz. Adomány a kapcsolat, ha a test képes megjeleníteni a lelket békében, társával folyamatos párbeszédben. Álmainkban az összetartozók kockázat nélkül viselik másikuk lelkének meglátását, ha szavaik alantas vágyaktól dagadnak is, ha kívánásaik mégoly zabolátlanok is. Ó, a boldogok, kik egymásra lelve cserélnek eszményt, élethosszig párbeszédben erősítve lelkük! Történt bizony, egymás mellett élt két ember évtizedeken át, férj-feleség. A kapcsolatukat megrázó kihívások ellenére sem szakítottak egymással, ám együtt sem maradtak, inkább csak a másik mellett éltek megszokásból, amint el is várták tőlük körülményeik. Kitartottak kényelemből, egymásrautaltságból. Ám együtt töltött évtizedeik alatt sem tudták megvallani valós érzelmeiket; lehet szeméremből, de nem vállalták a nyílt szembenézést életükkel. Nem mondták el, mi bántott egykor általad, amikor még fájt minden szó, ha rosszul formáltad… Majd, hogy kemény páncélba öltöztek, többé végképpen nem kopogtak át a másikhoz, mozdulatlanra váltottak. Ám az Idő könyörtelen rohant velük is, mint sokakkal. Nyugodtan éltek, de csak hallgattak, csendben laktak, álomtalan tekintve a Holnapra, s mert már nem kellett ügyelni a szóra, lelküket belepte a por. Álomtalan, ártatlan vétkesei voltak egymásnak. De ne ítélkezz Barátom, mert könnyen csap le rád a Bárd, hisz’ vétkezhetsz te is, szándéktalan! Lélek a test börtönében senyved, ám egy sötét órán – kiszabadul.
– őszidő, a hulló falevelek költészete. Földre libben egy sárgult csipkéjű levél, könnyed méltósággal, mintha csak kezdené, s nem végezné életét. Sötét víz színén lebeg, régi kőre száll, még zöld bokron pihen. Szenved? Nem kiált, bevégzi földi életét. Tán visszanéz az ágra, de szél szárnyán már messzi jár.
Vágyaimat fukarabbul mérem;
Álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
Piros lovon, tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
Hull a juhar rézszín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom, hogy
Virultunk, s meghalunk bele.
(Szergej Jeszenyin: Nem siratom… – részlet, Rab Zsuzsa fordítása)
– Említették a recepción, hogy Magyarországról jöttek, ezért a francia mellé egy cseh nyelvű tájékoztatót is kinyomtattam maguknak! – mondta lelkesen az ifjú nő, akivel Marseilleben azért akart az újságíró beszélgetni, hogy információkat kérjen az Európa Kulturális Fővárosa projekt állásáról. A lassan egy éve zajló rendezvénysorozatnak ő a sajtósa. A XIV. Lajos korabeli városháza mellett idén felépült, Pavilon M nevű rendezvényközpontban találkoztak, az újságíró arra ugyan nem számított, hogy magyar nyelven bármilyen írásos tájékoztatást kap, viszont arra sem, hogy csehül annál inkább. Még a szlovák nyelvet is logikusabbnak találta volna, hiszen Marseille-jel párhuzamosan idén Kassa Európa másik kulturális fővárosa, s nagyon is életszerű, hogy a szlovák delegációknak saját nyelvű prospektusokat nyomtatnak. De a cseheknek? Minek? Egyszóval döbbent arccal nézett a készséges sajtósra, s kérdezte: De miért csehül, kisasszony? Mire a nő hasonlón meglepett képpel kérdezett vissza: Magyarország és Csehország korábban egy ország volt, nem? Történt mindez Európa kulturális fővárosai egyikében.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.