Tráser László
Cédulák (52.)
– sámán-sámán hátán – fiatal valláskutatók tanácskoztak minap, s szándékkal, vagy csak menet közben, de meglehetős képet rajzoltak a népi vallásosság manapság divatos hazai irányairól. Elképesztőn kusza képet formáztak: Jézus és a rovásírás, ősmagyarok képzelt világképe, hajdani táltosok és sámánok, a magyarok istenének életre hívása meg hasonlók. Amint az egyik kutató fogalmazott: széles körben folyik a személyes vallás-készítés, egyéni kívánságok szerint. Új pogányok, dörög a szentencia, ám a minősítéssel a valláskészítők istenkereső, tövises útja nem ér véget, nyughatatlan lelkük kínjára ez nem elégséges válasz. Tévelygő igazságszomjuk sokakban kelthet ellenérzést, de talán a megértéssel többre jutnánk. Ha meggondoljuk, hívők lennének ők is, de a maguk módján. Isten trónusáról tekintve – de róluk ítélni nem mi fogunk.
– a létbe való belevetettség… a lélekkel emberré lehelt lény érkezését nem előzi kérdés: jönni akarsz-e, utóbb kívánsz-e visszamenni? Ha mégis történne kérdezősködés a Lélek földre hullása előtt, arról mi, itt élők nem tudhatunk. Az emberi lélekké vált ideának (Platón) rögvest helyt kell állnia, nincs próbaidő. A földlakók modernnek mondott kisebbik hányada, megannyi magányos ember tömege, nem kap fogódzót a hagyományoktól, nem segítenek számára szokások, így szabadságra ítéltetett, hiszen nem kap sorvezetőt, az élethelyzeteket magának kell megoldania, elsőre. Életre, vagy csak a pillanatra szóló tetteinek erkölcsi és materiális következményeit kényszerűen is fel kell vállalnia, felelősséggel kell viselnie, hiába menekül előle. Szépségesen jó lenne, ha mind e tengernyi földi szenvedés, olykor tomboló, majd elfogadó öröm mögött – Isten szándéka lenne a mozgató.
– mindegyre szaporodnak a halottak körülöttem is. Egykor még alig tudtam személyes halottról. Boldog gyermekkor, édes tudatlanság. Ma egy régi barát nevét láttam a halál-rovatban, amit nehéz szomorúság követett. Az elhunyt Gáborral egy boldog korszakban szinte egy helyen éltünk, gyakran beszéltünk, mindketten fiatalok. Született közösségi ember volt, hozzá bátran fordulhattál bajoddal. Aztán elváltak útjaink, éveken át alig találkoztunk, nem beszéltünk, másfelé kerültünk. Amikor elmondom a hírt egy másik barátomnak, ő hozzáteszi: Judit is haldoklik. Neki is a közösség volt az élete, mindketten hívők voltak. Nem vallásosak, de mélyen ember-hivők, szegény emberek gyerekei felemelésének ügynökei. Az akkori mozgalmakban reménykedtek, sokáig hitték: ha oda tiszta emberek kerülnek, jófelé megy legalább a hazai világ. Már a 70-es években megbicsaklott pályájuk.
– hajdanában, réges-régen, valaki közszereplőre azt találtam mondani: az egy bohóc. Már évek óta halott barátommal akkoriban sokat beszéltünk közéletről, politikáról. Igyekeztem vigyázni érzékenységére, mert mint sokan mások is, teljes mellszélességgel, egész valójával azonosult választottjaival és az őket érő kritikákra egész érvelő készségével válaszolt, legtöbbször megsemmisítő perbeszédekkel, lévén kiváló, népszerű ügyvéd. E szópárbajokban rendre alulmaradtam. Idő előtti halála miatt azt sem érhette meg, amikor az általa vállalt és képviselt politikai alakulat egyszerűen szétszéledt, köddé vált, mintha nem is lettek volna. Amikor kicsúszott a számon: az egy bohóc, rám nézett és fojtott indulattal visszakérdezett: ki nem bohóc? Jó kérdés volt, sok évre megmaradt bennem, válasz nélkül. A minap újra meghallottam kérdését és egyszeriben a választ is megleltem: a szenvedő ember, az igaz ember, aki vállalja önmagát. Az nem bohóc. Nehezebb feladat megtenni, mint kimondani.
– amikor a Szörényi Jóska 100 éves volt, én meg gratuláltam neki, csak annyit mondott: ne félj semmit, megélheted még te is! Én még csak 84 vagyok, mégis jobban ment 100 évesen is, mint én most, kesereg a Tanár úr, emlegetve egykori kollégáját, aki nem sokkal élte túl százados korát. Nevezett Szörényi tanár úr valóban kivételes ember volt, mosolygós, elegáns, mindig derűs, kilencvenhez közel még a villamosmegállóban találkoztunk, az Aradi vértanúk terén, a JGYTF-ről jött, bár akkor már nem tanított. Utolsó éveit valóban nehezen viselte egészségileg is, így amit bíztatón-fenyegetőn mondott kollégájának, miszerint megérheti még ő is a matuzsálemi életkort, fölért egy vallomással tulajdon sorsáról. De lehet csendes figyelmeztetés is: vigyázz, jön még a magas kor! Jelzem, erről a veszélyről korábban szinte semmit nem tudtam. Ma annál inkább tapasztalom.
– mióta többet járok boltba, gyakran találkozom az utcanéppel, magunkkal. Többükhöz képest eltérően egyenlítem ki a számlát: készpénzzel. Ők sem kártyával fizetnek, tartozásukat fölírják egy füzetbe, amit akkor egyenlítenek ki, ha jön a nyugdíj, vagy a járadék, a segély. A boltok állnak mindennapi jövés-menésük középpontjában, számukra az eladók fölsőbb kaszthoz tartoznak. Hatalmuk van. A pultnál nem vásárolnak, szerényen kérnek. Megtanultam, úgy kell kérdezem, hány dekás a rozs cipó, mert különben Ibike az árát mondja, mint nekik, és nem a súlyát. Vannak, akiknek a postás hozta pénz egyenesen a kisboltosnál landol, ossza be ő, ha vállalja. Sokan isznak valami szörnyűséget, apró műanyag flakonból, talán féldeci, ha lehet, az ára így sem baráti. Ruhára nem költenek, kézben viszik, ami élelmiszert vesznek, a dobozos sört vagy műanyag flakonos bort és az említett „töményt” még a járdán ledöntik. Kávét is falnak támaszkodva isznak papírpohárból, ha esik, ha fúj. Legföljebb behúzódnak az eresz alá, de otthon nyilván nem tartanak se kávét, se főzőt. Szeszt sem, mert nem bírja ki, hogy ne igya meg. Természetesen a járdán fújják a füstöt is, s mivel a legközelebbi trafik egy buszmegállónyi távolban van, nem tudni, csak sejteni lehet, ugyan hol szerzik be a mindenféle ukrán, szerb, román, bulgár cigit. Ha csak nem csempészektől… Sokan maguk sodorják a bagót, így olcsóbb. Politikáról nem hallok tőlük beszédet, s bár az utcán élnek társas életet, ebben is csöndesek. Ha kiabálnak, egymással veszekszenek, de ezt ritkán teszik. Néhány bolond szintúgy köztünk él a környéken, velük jobb nem foglalkozni. Újságot nem látok senkinél, busszal sem járnak, egyik-másik legföljebb kerekezik. Tavaly a kánikula napjaiban néhányan kiültek a kávézó elé a járdára tett székekre, boldog mosollyal nyalták a tölcséres fagyit. Utoljára tán kislányként, kisfiúként tettek ilyet.
– ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól – Ámen. A kísértés próbatétel. Jó lenne csöndben rejtekezni, rám ne találjanak a kísértések. És kísértés híján talán könnyebb is lenne az út, s unalmasabb. De nem tudhatom előre, maradék életemben, milyen próbatétel vár még rám, leskelve a forduló mögött. Azt sem, milyen bugyorba kerülök általuk. Mondják, jó lenne ismerni a zárókép idejét, helyét, ám köznapi halandónak nem így szól az elrendelés. Bár tán’ lehetnek kivételek.
– Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak szólj, vagy ints és meggyógyul az én lelkem. Számomra megragadóan szép szófüzér, alázatos és vágyakozó, kimondatlan fohász csöndes boldogságért. Harsány életszakaszai múlásával kinek előbb, másnak utóbb, olykor végre ennyi juthat egy embernek, ha több nem is: gyógyult lélek. Megbékélni a Sorssal, elfogadni, mit rámértek az évek. És ha megéled, majd megtudod: ez nem is kevés. A többi, mi kacatot, csillámló aranyat gyűjtöttél utadon, mind mögötted marad, utódaid öröme-gondja lesz. Ne bánkódj értük, így történt mindig is, mióta világ a világ, a Lélek terhét ledobva vitte a megélt végtelent odaátra, derűsen lobogva… hisz’ voltunk, mint Ti, lesztek, mint Mi, por és hamu…
– egészségem, adottságaim hanyatlásáról, szellemi erőim romlásáról, körülményeim változásáról számomra ismeretlen rendelés határoz. A nekem maradó lehetőség: tudomásul venni és – amennyire tehetségemtől telik, borúsan, vagy ha lehet, éppen derűvel – viselni sorsomat. Magam lennék sorsom kovácsa? Útelágazásnál helyzetem olykor kiváltja vélekedésem, de ilyenkor is az Ismeretlen forrás vonzása-taszítása mozdít. Erőfeszítés a remélt tisztesség felé, jelzés a szív sugallata. Mindennapos fohász a Teremtő kegyelméért.
– túl jó volt nekünk Antall József, írja a néhai miniszterelnök halálának 20. évfordulójára egy hajdani politikai ítész, mellesleg első életrajzírója, aki azután többszörös forgás után, ma egy nehezen meghatározható arcélű pártnál kötött ki. Szóval Antall ma már nem „retrográd”, nem Horthy letűnt politikai rendszerének „szálláscsinálója”, nem is múltba vágyó, korszerűtlen nézeteket valló alak, egyszerűen csak: „túl jó volt nekünk”. A rendszerváltás zavaros, hihetetlen időszakának emblematikus, korszakjelölő személyisége már a 20 évvel későbbi Magyarországból sem címkézhető, fordult a világ, szinte minden körülmény megváltozott. A rendszerváltás idején hazánkban szovjet csapatok állomásoztak, a bakonyi silókban utóbb letagadott, atomtöltetű rakétákat tároltak, az elvtárs megszólítás kijárt boldog-boldogtalannak (miként manapság a bűnöző is „úriember”) a rendszerváltók parlamentje képviselőinek nagyobb hányada volt az előző rendszer beszervezett ügynöke, mint ahányan nem. Az országlakosság (Nemeskürty István „nemzet helyett” használt szava) egyszerűen nem tudta, mi történik a közéletben, a többség úgy vélte: elzavarták a kommunistákat, most majd mi is úgy élünk majd, mint Ausztriában. Antallnak kevesebb országvezetési gyakorlata volt, mint egy korábbi minisztériumi osztályvezetőnek, s mint utóbb elmondta: a nemzetközi bankvilág néhány vezetője bejelentette: pénzügyi válságot idéz elő Magyarországon, ha nem tartják tiszteletben az érdekeiket… Ezt a ma „túl jó” embert halálos beteggé tette a rendszerváltás valamelyes irányítása, miközben üvöltő kórus hörgött ellene, mert merészelte magát lélekben 15 millió magyar érdekében cselekvőnek hinni. Méltó fordulat: a korszakváltók elnöke minap önmagát jelölte Antall politikai örökösének. Hja, mindez elkerülhető lett volna, ha: tetszettek volna forradalmat csinálni! De akkor nem tettük, most meg már késő bánat.
– még a Szerelmet sem mondtad el, a Halált sem, az Életet. Pedig itt jártál, megélted! Elmondta már mindenki, mit számít, elmesélni újra? Kötelesség, ne hátrálj! Kinevetnek, ha tévedek és csak ártok a férccel. Előttünk a Hegy, s még fenn jár a Nap, mire vársz, fogy az idő! Jobb lenne fontolni, hétszer mérj, egyszer vágj. Gyáva, már nyúlik az árnyék, a Hegy mögül lopakszik elénk a köd, mire vársz! Angyalszóra, átmenni a szivárvány alatt, vezessenek jó útra a csillagok… Észre sem vetted s már minden kérésed teljesült. Már elmondtam volna a Szerelmet, a Halált és az Életet? Meglehet, ne firtasd, majd megtudod. Azt is, ki sürget? A múló Idő dörömböl, siess! De végére érek, ha nem akarom is… Ha elmondod, szavad utánad is fönnmarad. Jelet hagysz. Hívság. Számolatlan marad utánunk üzenet, mígnem betemeti majd a későbbjövők zaja. Történik velem is, mint mindig szokott. Ne add föl mégse, oka van, hogy szárnyára vett az Angyal, majd elborít a Köd, de amíg teheted, mondd el nekik, amit láttál, gyűjtöttél…
– nincs meghatározó értelmiségi a jobboldalon, vágta ki TGM a tutit. Sajna, azt sem tudni, manapság mitől válik valaki értelmiségivé? Egyetemi mester fok szükséges hozzá, vagy főiskola is jó? És a frissen végzett mat-fiz, vagy idegen-nyelv szakos kollégája, a tengernyi adatot és gépies cselekvés-sorozatokat a hallgatóba kódoló természettudományi képzés nyomán ugyan mitől vált értelmiségivé? Vélhetően a szervezett, célirányosan elsajátított információ lenne az alapzat, amelyre az egyetemes műveltségben való jártasság, a tájékozottság, az élettapasztalat épül rá és szerencsés esetben értelmiséggé teheti ennek egyedi hordozóját… További kétely: ugyan mihez fontos az értelmiség? A tömegek befolyásolása, esetleg a társadalom intézményeinek működtetése, netán az egész nép, a nemzet tájékoztatása (ne adj Isten, vezetése?) lenne dolga? Csakhogy ezt látja el (kancsalul!) a média, karmesternek pedig ott vannak a politikusok! Ők már tisztségükből adódóan is értelmiségiek? (Ugyan!) Ilyen ellentmondásosan, föloldhatatlan konfliktusok közepette vezet Az értelmiség útja a hatalomhoz… Szelényi és Konrád könyve. Egyébiránt összeegyeztethető a mindentől távolságtartó, folyvást bizonytalan értelmiségi és a rideg döntéseket parancsoló hatalmi pozíció? „Azért” értelmiségi lehet a hatalomgyakorló? Platón ideális államában a filozófuskirályok és az őrök (kvázi az igazi, nem születési, de kiérdemelt arisztokrácia) vezeti a népet, Marx viszont mélyen lebecsülte az értelmiséget, mondván kevesen vannak, így nem is léphetnek föl meghatározó osztályként (mennyiség és minőség viszonya: jól elcsúszott valahol az újkor folyamán), Sztálin a pápáról kérdezte környezetét: ki az a pápa, hány hadosztálya van? Ma az a szemlélet válhat/válik általánossá, amit egyszerűsítve nevezzünk így: pénzhatalom! Amire vitted, amit fel tudsz mutatni – annyit is érsz. Aztán, hogy jobb vagy baloldalon állsz – magánügy, amíg elég pénz van a számládon, hogy felül- és kívül-állón is fontos maradhass.
– a filmekből ismert nyomkövetőt már nálunk is lehet kapni. Hurrá! Valódi űrtechnika, sim-kártyával működik, lehallgathatsz és lekövethetsz bármit vagy bárkit. Kocsit, kutyát, nagyszülőt, gyereket, (hűtlen házastársat) – másoltam ide a hirdetést. Végre szinkronban vagyunk a fejlett világgal! Ismét csak hurrá!
– Fekete Mikulás, barna Jézus… megesik mindez Amerikában, 2013. Karácsony havában, ahol heves vitákat provokál, milyen bőrszínűek voltak karácsony hajdani alakjai. Történt pedig, hogy Mikulásjelmezben mehettek iskolába egy új-mexikói középiskola diákjai, így a 9. osztályos Christopher Rougier Télapó-puttonyos jelmezében érkezett. „Te nem tudod, hogy a Mikulás fehér volt? Miért jöttél ebben?” – teremtette le egyik tanára az afroamerikai fiút. Christopher zavarba jött, elszégyellte magát. Édesapja a CNN helyi csatornájának elmondta: a fiát már egyáltalán nem érdekli a karácsony, annyira rosszul érintette az eset. A gyerekét áthelyeztette egy másik osztályba, emellett azt követelte, rúgják ki a tanárt, mert annak bocsánatkérésével és fegyelmijével nem elégedett meg. „Itt az ideje, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége legyen. Harcolnom kell a fiaimért, mert ők még nem tudnak kiállni magukért” – mondta az apa, aki egyébként fehér bőrű. A hír gyorsan körbejárta egész Amerikát, és nem csak az apa határozott kiállása miatt. Egy kommentelő így írt az ügyről „a tudományos konszenzus szerint Jézus, mint a legtöbb zsidó az első században, barna bőrű férfi volt. Ha egy fárasztó, éjszakai repülőjáraton utazna San Franciscóból New Yorkba, lehet, hogy a reptéri biztonságiak külön ellenőrzésnek vetnék alá” – a szerző hangsúlyozta: a Biblia nagyon kevés fogódzóval szolgál ahhoz, hogy vajon milyen volt Jézus külseje. Ez azért lényeges, mert így a világ minden táján azonosulhatnak az emberek történetével, bármilyen alakban elképzelhetik…
– Brüsszel főterén, mint láthattuk, nem állítottak karácsonyfát, csak valami színes dobozokból raktak össze egy hasonló formát. Látványa ne sértse a mohamedánok világképét, indokolták a szervezők. A hazai napilapok egy része (baloldaliak) idén nem tették címoldalra a hagyományos fenyőágat, így nem is kívántak kellemes karácsonyi ünnepeket olvasóiknak (akikből állítólag élnek). Lehet, összefügg a két jelenség, lehet, nem. Az utóbbi időben mind több keresztény-ellenes esemény történik, kiáltotta világgá Ferenc pápa. Akár töprenghetnénk is fölötte, hogy a föntebbiek éppen Európában esnek meg, jóllehet ez a régió, mintegy kétezer éven át a kereszténység hazája volt. Aligha túlzás kijelenteni: valami véget érőben van, új korszak közelít. Akik sürgetik érkezését, nem tudhatják, mit akarnak elérni valójában. Történelmi korszakhatárokhoz, keresztutakhoz érve ez megszokott. Mivel azonban nehezen hihető az egyébként minden emberi iránt tökéletesen érzéketlen véleményformálók és politikusok aggódása a muszlimok lelki életéért, óhatatlanul más okra gyanakszunk. A történelmi vallások mindegyike életviteli parancsokat hirdet, cselekedeteinket megkötő, szabályozó erkölcsi korlátokat, felelősségvállalást, tartást. A Biblia ősi Istene ünnepeinek megtartását, tanításainak emlékezetét Lenin-Sztálin agresszív kelet-európai rendszerei igyekeztek tűzzel-vassal megtörni, mifelénk ez még milliók számára megélt történelem. A gazdag Nyugat hasonló irányba lépked, csak éppen fű alatt, szándékait álságosan kendőzve, igazinak hazudott torz szabadság dogmája mögé rejtezve. Tudatlan alattvalói pedig boldogan elhiszik: fölösleges a vénemberektől hallott szigor, élj csak úgy, amint hirdetik a fogyasztást, gyarapodást prédikáló új apostolok. Most és itt és legfőképpen: egyszer és behatárolt időben élsz, némítsd el hát lelkiismereted, ha ágálna, harácsolj, zabrálj, dőzsölj, amíg teheted. Akinek tetszik, legyen keresztény, magánügy. De ne félj a fogyasztástól – van ez is olyan jó vallás, mint a régiek. Isten különben is hallgat, lehet, már nem figyel ránk, az ember pedig, mint gyermek az üres lakásban, egyedül van a földön, ahol az erősebb uralkodik, akinek mindent szabad… És ha a hajdan szent ünnep mára a vásárlás ünnepe lett, akkor valójában Mammont táncoljuk körül, az Aranyborjú előtt hajbókolunk, a Pénz dicsőségét zengjük… Keserves, szégyenletes, megszokott.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.