Tráser László
Cédulák (55.)
– Az Úr imája (Mi Atyánk) – Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. – Ennyi a keresztény világ legismertebb imája, melyet talán Európa mai, istentelen korszaka előtt akár szó szerint értve is, mindenki ismert. Legalább is mifelénk, az itteni népek körében az átlagos felkészültségű emberek. Manapság bizonyára más a helyzet, terjed a tudatlanság, mint a ragály és már nincs is rajta mit szégyenleni, elvégre a szomszéd sem tudja. Nehéz rá magyarázatot találni, de miközben elképesztő felismeréseket hozott nyilvánosságra éppen a legutóbbi évszázadban az emberi szellem – e csúcsokhoz képest sosem látott mélységbe zuhant az átlag ember műveltsége, ha nem inkább az életkultúra jelölést kellene használni. Magyarán az emberiség lélekszámához képest maroknyi elit csoportok, régi szóval élve a Teremtés titkait kutatva már-már a végső kérdések válaszait formálják – miközben a felmérhetetlen nagyságú többség elfordult a Tudástól, kíváncsiságát elveszítette és magába borulva csak személyes örömét űzi. Jó lenne tudni, mindez mennyiben eredendő tulajdonsága az embernek és mennyiben ócska divat, az érdektelen környezet utánzása… Netán a hagyománytisztelők erős fogódzóba kapaszkodva élnek minden körülményben, a világ ismeretlen irányokba sodródó változását követők meg iránytű nélkül maradva tévedeznek? Kétségtelen tény, háborúban nem lehet betartani a Tízparancsolat alapvetését, mert ott embert ölni, gyűlölni, más tulajdonát elrabolni „fejvesztés terhe melletti” kötelesség. Amint nyílt és álcázott diktatúrákban sem lehetséges valóban tisztességesnek lenni, mert életed kockáztatása a rád utaltak, családod, barátaid létezését veszélyezteti, amit lelkiismereted nem engedhet. Hasonlóképpen csak töredékesen lehetsz emberséges a pénzért folyó eszelős világversenyben is! A tőzsdén előnyt szerezhetsz, de csak mások rovására teheted. Adót csalsz kicsiben-nagyban, megrövidíted a sok rászorulót. Mégsem tart vissza a felismerés, inkább megerősít szándékodban az uralkodó korszellem: gazdagodni, gyarapodni minden áron. Ilyen őrült nyüzsiben a Miatyánk nem is hallatszik. Nincs rá idő s energia odafigyelni. Kérdezni róla, ha tudatlanul is…
…jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. Emberi kérés, bár halandó számára lehetetlennek tűnik megérni az Ő országa eljövetelét, legföljebb az Új embernek, föltámadás után, a végítélet nyomán – de ahhoz meg kell halni. Ezért itt a fohász hitvallás, személyes vallomás a Mindenható felé, kérés mögé rejtett alázat. Jóakaratú hívek Isten országának eljövetelét sürgetik, földi értelemmel reménytelenül, de miként Jézus eljött, azonképpen minden lehetséges…
…mindennapi kenyerünket add meg nekünk holnap is… tenném hozzá: kegyeskedj jót cselekedni velünk, mintha érdemelnénk.
…szabadíts meg a Gonosztól! Ne vígy minket Kísértésbe! Kiűzetésünktől fogva tudatlan tévelyegünk, Lángoszlopod híján kiszolgáltatva lennénk gonosz hatal-maknak. Szabadíts meg a Gonosztól – de híjával mi maradna belőlünk? Egy almamagnyi tiszta jó? A többi mind kukacos-fertőzött, de hiszen csak a földi halál egyértelmű, az ember folytonos vibrálás, új és még újabb testi/lelki alakzatok burjánzása. És a Kísértések! Ó Uram, oly könnyen elbukunk látszat és való mezsgyéjén imbolyogva, dőre délibábot követnek, még a legnagyobbak is közülünk. Legtöbbünk természete is oly csapodár, szilárd hittel aligha építhetünk hozzád szikla templomot. Ne vígy minket kísértésbe, óvjál a csábítón fúvó szelektől is, hiszen Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség is mindörökké.
Légy kegyes Uram, őrangyalod közénk küldeni ne feledd – óvjon, s vezesse híveid, különben elsodornak a szelek, elcsábítnak csalfa álmok és meghurcolnak, kifosztanak nyomorult tévelygések. Mára átszakadt a Hit határa, a beömlő tengerárban kapaszkodó nélkül maradtak testvéreink. Bocsásd meg nekünk bűneink, viszonzásul mi már nemigen tudjuk ezt megtenni az ellenünk vétkezőkkel, pedig talán szeretnénk. Könyörületesség helyett hetedíziglen fojtogató gyűlölet uralja híveid körét is, bocsáss meg érte – tudatlan bűnösöknek.
Mi már nem ismerjük Paradicsombéli ősünk boldog nyugalmát, csak a kétkedő értelem lázadó szellemét hagyta ránk, s ez nem véd meg senkitől. Ó Király, nem magunk miatt kérünk, de kifosztva hitekből, rohanunk a Semmibe, Jövőt, Múltat, Rendet nem ismerő, gyülevész had. Gyermekeinknek, a Szerelmeseknek, a méltósággal szenvedőknek, az ágybavizelő nyomorultaknak, a beszéd-képtelen sérülteknek, a földi poklokat járt hebegőknek, megannyi elesettnek – bocsásd meg bűneit. Áldassék az Úr szent neve. Ámen.
– szerelmünk birtoklását, elveszett gyermekkorunk fölidézését olykor korlátozza az elmúlt idő. Tarka függönyein csak mások kusza emlékképein, összecsomósodott elbeszélésfonalai mentén juthatunk keresztül. Kérdéseinkre, pedig megannyi tolul elő a homályból, nem válaszolhat a személyes élmény, az ajándék történetek meg rendre elillannak előlünk. A szerelem emléke időtlen – mint a halál. De ami szerelmünkkel közös életünk előtt esett meg – örökre elveszett. Féltékeny sem lehetsz a halottra, rád nevet, nyúlnál utána a semmibe, csak nevet. Előtted birtokolta szerelmed, majd halálával elvitte történetüket is, nincs már hozzá visszaút. Lám, kötve eleven a holttal, vissza- s előrebogozva megannyi sorsfonál. Amíg élünk, velünk maradnak halottaink is, ha megyünk utánuk – visszük magunkkal emléküket. Tudva nem, csak remélve: nyomunkat őrzik még darabig követőink az időben, mint tesszük mi is, cipelve édes terhük lelkünkben, egészen halálig.
– a megvásárlása óta oly sok örömet okozó kis sivatagi futó, úgy tűnik, nagyobb baj nélkül átvészelte a telet, s már napok óta odakint szellőzködik a szabad levegőn. Az éjszakai hidegben aggódom miatta, ezért hajnaltájt gyakran kinézek hozzá, de eddig hősiesen viseli a hidegpróbát. Szobában hozott levélkéit bátran feszíti az égnek, nincs benne félelem – vagy csak nem mutatja. Különben nem nyit virágot, látványa pompáját is csak híveivel osztja meg. Engem tán’ kedveltjei közé fogadott, de nem dicsekszem, még megtörném bizalmát.
– esti felhők az égen – rózsás fodrok, bolyhok, megannyi szirom, kormos tálak között. Petőfi úrfi kuncog mögöttük, látványuk, lám túlnövi nyelvünk. Bámulni, hallgatni, vagy költő mód szavalni, de hopp! Néhány korom-fonál maradt az ég fakókék színén, amiről áradoztál volna, elszelelt.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.