Tráser László
Cédulák (50.)
– Gyönyörű gyermekkor a haláltáborokban – ez egy cikk címe, s bár kérdései nyugtalanítók, nincs rájuk érdemi válaszom. Az egyik náci koncentrációs tábor parancsnokának ma 80 éves lánya beszél annyi év után, először nyilvánosan az apjáról, akit a lengyelek felakasztottak Auschwitzban, miután a nürnbergi perben beismerő vallomást tett, lánya szerint kényszerből. Apjáról, a háborús bűnösről mondja most ez az asszony: ő volt a világ legkedvesebb embere. Egyébként a nő amerikai férje révén került a háború után az Államokba, Washingtonban telepedtek le és a hölgy egy zsidó tulajdonú ruhaüzletben dolgozott 30 évig, írja az újság. Életútja ismeretében következhetne valami kommentár apja megítéléséről, de nekem ilyen nincs. A hajdan egyelvű világ végletesen darabokra szakadt, néhai, egyértelmű rendező elvei elvástak, alkalmazásuk már nem segít megítélni a történéseket. Az SS lágerparancsnok háborús bűnös volt, ám egyben gyerekei gyengéd apja, boldog családi életet biztosítva szeretteinek a szögesdrótok között is. Miként történhetett ez? Lehetséges ilyen „többféleség” egy ember személyében? Családja felé gyengédlelkű, kifelé tömeggyilkos? Az ő története azt támasztja alá: igen, kérem, ez lehetséges. Megkeresem a polcon a néhai szovjet diktátor lányának, Szvetlána Alilujevának önéletírását. 20 levél egy jó baráthoz címmel jelent meg, a SZER legendás műsorvezetője, Halász Péter fordításában, Amerikában, 1967-ben. Apja, a rettegett és imádott zsarnok, Lenin örököse és talán elődje halálában is szerepet játszó Generális: Sztálin. Nem kényeskedett mások halálával: milliókat pusztított például az ukrajnai éhínséggel, a számolatlan akasztással, főbelövéssel, a Gulágon letöltendő, legkisebb 10 éves börtönbüntetéssel záruló bírósági perek véget nem érő sorával, mindenkor gyötörve rabszolgáit, szerencsétlen népeit, alattvalóit, így a magyarokat is. Ugyan ő imádott lányával gyengéd, egyszersmind félelmetes apa volt, aki a csak suttogva megőrzött családi legendák szerint, dédelgetett feleségét, annak „szemrehányása” miatt, egy veszekedés hevében agyonlőtte, Szvetlána neki nem tetsző első szerelmét a Gulágra parancsolta, éppen lánya védelmére hivatkozva… Ismerőseinket általában fekete-fehér skatulyákba soroljuk. De ki készíthet a rendkívüli ellentmondásokban élő embereknek földi skatulyát? Hruscsov síremlékét a szobrászművész fekete és fehér márványból alkotta. Nem is tartott előtte a Kreml akkori urasága, a végére már nagyon szenilis Leonyid Iljics Brezsnyev látványos avató ünnepséget. Pedig imádhatta a nyilvános szereplést, miként az idétlen plecsniket és csillagokat. Kis föld címmel megjelentetett állítólagos önéletírása is kivívta „írótársai” elismerését. Bár, mint akkoriban mondtuk, egy plecsni azért mindhalálig hibázott a hajtókáról: nem kaphatta meg a „Hős szovjet anya” elismerést…
– idestova 70 évvel ezelőtt, a világháború végén, hazánkat megszállta a Vörös Hadsereg, az üldözöttek számára kétségtelen felszabadítóként – egyfajta szabadságot hozva. De bevonulásuk a lakosság túlnyomó részének idegen hódítást, megszállást jelentett. Tankönyveinkben se szeri, se száma a győztes hadsereget dicsőítő jelzőknek, versbe-prózába, zenés áhítattal indulókba foglalt hősiességüknek, jóságuknak. Budapest szétlövéséről szó se essék. Mindeme nagyszerűségüket a nép egymás között mindössze néhány szóval összegezte évtizedeken keresztül: aztán bejöttek az oroszok. Nem szovjeteket mondtak, ezt a jelzőt csak a szónokok használták, apámék, az ismerősök, mint általában a normális közemberek így emlegették az eseményt: amikor bejöttek az oroszok. És most, hallj csodát, a megszálló sereg kivonulása után éppen húsz évvel a Magyar Történészek Vándorgyűlésén is többször elhangzott, a hétköznapi történelemről szólva: bejöttek az oroszok. A tudós kutatók sem mondtak szovjeteket, pedig a bevonulók között voltak oroszok, tatárok, ukránok, üzbégek, kirgizek, litvánok, csecsenek, mongolok, kalmükök, ki tudja még miféle nációk. Mégis, a népnyelv és most a tudósok is: bejöttek az oroszok… Anyáink, apáink, málenkij robotra hurcolt eleink, Szibériát túlélt hadifoglyaink, meggyalázott nőink, kivégzett, ütlegelt néhai honfitársaink, már rég odaát. A megbonthatatlan és örök szovjet-magyar barátság buzgó csahosai is elhallgattak. Maradtak a még élő tanúk, akkori gyermekek, maradék aggastyánok emlékezete: amikor bejöttek az oroszok… Húsz éve kimentek. Magunk vagyunk immár, derékig, néha állig gyűlölködő és kibeszéletlen, csak félig bevallott életeink fogságába zárva. Pedig már történetünk fölkent tudói is csak így emlegetik – bejöttek az oroszok. Még a végén megint csak „másként lesz a múlt…”
– újabban ezt kapjuk az íróinktól, válaszolja fölháborodásomra egykori tanárom, máig magasra értékelt tudósember. Egy minapi lakossági fórum (belépő 4 ezer Ft.) plakátja szerinti kultúróriások az olvasóikra, a népre, melyhez valamelyest tán tartoznának azért, ezeket a szavakat használták: „durva, agresszív, tahó.” A magyar társadalmat jelölték így, amely embercsoportot 100 év előtti kollégáik még nemzetnek neveztek. Amennyire tudható, a jelenlévő nagyérdemű nem sértődött meg, nem is hagyta faképnél a szellemóriásokat, csöndben eltűrte, amit orcájába köptek. Sebaj, kaptunk már hasonlót eleget számos magas urunktól, megszállóktól, helytartóktól, de mert olvasóik is mi vagyunk/lehetnénk e rendkívüli alakoknak, imígyen (bocsánat!) a fagyi mégis csak visszanyal… Persze, a kérdés leginkább az: 20 év múltán majd kire emlékezünk még közülük? Mely munkáikat falja majd e durva, agresszív, tahó nagyérdemű…?
– kihirdették az idei Nobel-díjasok névsorát. Ismétlődő kérdés, mely valójában kétely: merre tart a Tudomány? Előre, oldalt, netán visszalép? Természetesen mindezt mihez képest teszi? Valamelyest a „megrendeléseket” követi, de jószerével a megnyíló lehetőséget tölti ki. „Mélységes és megkerülhetetlen igazság, hogy a tudomány világában az alapvető dolgokra nem azért bukkanunk, mert hasznosak; azért bukkanunk, rájuk, mert rájuk lehetett bukkanni.” Ezt az akár ijesztőnek is mondható kijelentést az atombomba megalkotásának egyik rendkívüli képességekkel bíró menedzsere, Robert Oppenheimer mondta, sok éve már. Azért találták meg az atom felépítésének kulcsait, azért jutottak el az atombombához, mert erre a kutatóknak lehetőséget nyitott jósorsuk. S vajon ki dönt erről? Vagy csupán ösvények nyílnak s záródnak a kutatók előtt, egyik járhatatlan, másik egy darabra megengedi a haladást, és mindeközben folyvást változnak ablakaik a távlatokra? S nem tudható, ami most kecsegtetőnek látszik, az marad-e holnap is? Vajon hová s merre jutunk, e végtelenben? Eredményeinkre, fölismeréseinkre „azért bukkanunk, mert rájuk lehetett bukkanni...” Loch Ness szörnye a felszínre tört, majd ismét a mélybe bukott.
– este váratlan látogató iszkol a képernyőn, fölismerem a fotelből is: egy katicabogár. Sikerül épségben kijuttatni az erkélyre, elvégre ott lesz majd jó dolga, belakmározhat a fekete, gombostűfej méretű levéltetvekből. Szállítása közben azért kezemre ereszti mérges levét, nem tudja, hogy éppen segíteni igyekszem neki. Fölöslegesen méltatlankodom, úgysem érti a szavam. Másnap a búcsúzó napsütésben keresem őkelmét – hiába. De az esteledő félhomályban váratlanul megpillantom más haverjaival, amint az átmelegedett házfalra telepednek, így remélve túlélni az éjszakát… A téli fagyok próbatételt jelentenek majd számukra is, mint sokunknak.
– Arthur királynak szüksége van egy kardra, amellyel majd megóvja magát és övéit az ellenségtől. Merlin varázsló, a király tanácsadója elindul a kardért a messzi földön híres kovácshoz. De az izzó vasat formázó kovács lelkét ismét elborítják hajdani dicsőségének hagymázas álmai, orrát újra ellenség vére gerjeszti, az ölés mámorító szaga nem hagyja nyugodni. Nem adja át a szablyát, majd ő maga viszi a királynak, ordítja. Merlin kényszerből öl, varázserejét fölhorgasztja, de irányítani képtelen. A szellem kiszabadult a palackból és erősebb inasánál. Merlin, megértve helyzetét, kétségbeesve tapogatja a halott vasembert, de a holt test, csakúgy, mint az élő, tehetetlen. A kovács lánya éppen ekkor, a legrosszabb pillanatban jelenik meg, s megértve apja halálát, a királynak szánt karddal a tó közepére evez, süllyedjen annak mélységes mélyére a csodakard, ne kapja meg apja gyilkosa. Merlin hiába kérleli, a lány vadul evez a mélység felé, a víz útját állja a varázslónak. És ekkor ismét segítségül hívja Szellemét, aki borzalmas áron teljesíti kérését: jégből való utat nyit a csónakos lányhoz, aki rémületében, kezében a karddal, vízbe veti magát. A jégpáncél azonban bezárja a tavat, csak a lány kardot tartó keze mered ki a mélyből. Az arc még látszik darab időre a jég alatt. Merlin elragadja a kardot, ám a lányt lehúzza a mélység. A Varázslón ismét úrrá lesz a kétségbeesés: jóllehet teljesítette feladatát, viheti a csodakardot a Királynak, de ez a Kovács és Lánya életébe került, s ezt egyáltalán nem óhajtotta. Az atomok világába bejutott fizikusok, akik az új univerzumban mámoros örömmel folytatták kutatásaikat, Nobel-díjak tucatját nyerve általa, a világ tetején vélték magukat. Sikert sikerre tornyoztak. Azután, felfedező-útjuk küszöbéig, ha érve, útjuk Hirosima és Nagaszaki gyilkos állomásához ért. Vajon hová vezet még a folyvást változó kilátású, kinyíló-záruló expedíciójuk az atomi részek világában? Ember nem tudhatja még.
– körömnyi sötét közép / körbe parányi sárga szirom / megannyi aranyfog / középen homályos, ismeretlen / bársonyos sötét.
– esti szél tapaszt sárgult levelet piros virághoz / s nem hírnök csupán / már elűzött nyarat vált őszi sötét
– az asszony látványa készületlenül érte, elmúlt tíz éve tán, és most ott van előtte, bár nem néz felé. Hitetlen, tolakodó pillantását nem viszonozza, valakit hallgat erősen és annak válaszol, de lehet mégis, szándékkal fordul el. Arca zavarón hasonló a szívbéli emlékhez, de már nem egyetlen meghitt formája a világnak, kihez kötötte minden öröm és várt vigasz. Egykor földi képe égi tüneménynek, ma már titoktalan hölgy. Nem hordozza a Mindenséget, nem gondozza lelked, vagy csak mint egy a kortársak közül. Jó lenne kérdezni, ha lehetne válasza. Varázsa elillant. Magunkba maradtak mindketten, csak úgy, mint előtte. Ha őrzi is még régi arcom, lelke mélyére zárta. Titkolt emlékemre sok, másokkal töltött évének pora tapadhat, most vastag falként ül fölötte a börtön-sötétben, pedig egykor, ó, tajtékos napok, lüktető életünk volt. Mennyet, Poklot megjártam, árát megadtam, így esett. Ajándék vagy nekem, mondta olykor – mire zavartan félrenéztem. Lehetnék én, éppen én Kincs, hiányzó Öröm életéből? Ma is tartom: adomány volt számomra együtt meg- és átélt közös történetünk, jóllehet új utakra sodort az Idő. Vakmerő kincskeresők voltunk, ébredésig örökös tavaszba tévedtünk. Hittem egykor, mindent megér majd – lesz mire emlékezni a kései szürkeségben. Ó, Barátim, az Élet nem emlékezet, a Jelen gazdagságát észlelni folyvást teljes személyt követel. Mély forradásokkal, máig fölszakadó sebekkel, nem múló szégyenekkel és örömökkel, régen feledett álmokkal, már fogyatkozó reménnyel hordozzuk magunkat, míg az égi s ninivei hatalmak nem ítélnek másként felőlünk. A többi – útfélen marad, egy darab időre jelezve még, egykor erre jártunk mi is.
– lassú, kissé vontatott dallam úszik az időtlen, fényes, káprázó őszidőben, selyemszálak úsznak a csöndben, miközben elér az örökkévalóság felé tartó, mégsem szomorú muzsika. Valami távoli nép zenéje lehet, tűnődik, népdalt idéz, szilaj keserűséggel, miként az elkerülhetetlent fogadják az erősek. Mikor a halál a szemedbe néz, dalolja a lány, s ő végre megérzi a hívás erejét, ami egyszeriben elválasztja a létezőktől. Aranyfénnyel árad a nap, de már levelek hullanak. Még nem te következel a sorban, a dallam is derűt idéz, pedig tudod jól: búcsúzni kell, menten odaérsz. Zokogó távozás helyett, csak mint magasból, ha visszanéznél, abból a „másik létből” könnyű szívvel – de most még csak képzelődve… Jó itt nekünk, mondták apostolai zavartan Jézusnak, akik elkísérték őt a hegyre, majd hogy színeváltozását is látták, értetlenül, rettenetes félelmükben földre borultak... Jó itt nekünk, s bár szállásunk csak ideiglenes, olykor már kísért a sejtés, kivált így, aranyló őszidőn…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.