Tráser László
Cédulák (58.)
– a modern, értsd: kortárs politikus „kidumálja” magát. Régebben zavarba lehetett hozni egy közszereplőt, ha rákényszerült, olykor képes volt nyilvánosan is (vagy csak ott!) szégyellni tettét. Ma ez a személyes fordulat ismeretlen, a közszereplő „megmagyarázza”. S mivel nincsenek mindenkire kötelező erkölcsi normák (a valláserkölcs üldözendő ósdi hagyaték, a tíz parancsolat ismeretlen) így az sem követ el bűnt – aki megszegi ezeket. Elintézhető egy vállrándítással: na és?! Horn Gyula elhíresült válasza volt ez az első, szabadon választott, Antall-i parlamentben a vádra, miszerint ’56-ban pufajkás volt. Egy hírhedetten agresszív egészségügyi minisztert sajtótájékoztatóján többen is megkíséreltük „kemény” kérdésekkel sarokba szorítani. Mondhatni arcpirulás nélkül átgázolt rajtunk. Kényszerű bukása előtt remek ötlettel állt elő: minden kórházi ágyhoz vásároljon a tárca egy kis páncélszekrényt, ahová a beteg beteszi értékeit. Több csődszéli kórház belement, helyzetmentését remélve. Utóbb derült ki a miniszter érdekeltsége a fémszelence-gyártásban.
– a végtelen világot alkotó rendszerek hasonlón végtelen hálója. Az ember, mint élőlény: fizikai test, atomi szerkezet, ásványi anyagok sajátos formációja, biológiai létező, kémiai elemek egybeszerveződése, nagyfokú sugár-, kémiai-, hőmérsékleti-, érzékenységet mutató lény, amely számba nem vehető számú tulajdonsága alapján megszámlálhatatlan alrendszerbe tartozik. Mindezen kívül, az ember még rendelkezik egy egészen különös, mondhatni alig értelmezhető jellemzővel: tudatos lény, értelme, sőt érzelmi- és lelki-világa is alakítja életét. Így az ember egyszerre részese a végtelen sokféle, „itt léte” révén mégis ismételhetetlen egyedi világnak. Nincs két egyforma levél a fán. Emberi különösség, hogy míg fizikai jellemzőink mérhetők, szellemi-, lelki-tulajdonságaink csak sejthetők. Neumann János a bonyolultság mértékegységét remélte a tudomány fejlődésétől. A rendszerek egymás-mellettisége, csak úgy, mint egymás-utánisága, sőt egymásban föllelhetősége, erős- és gyenge-kölcsönhatása, távoli- és közeli-kapcsolata, a közöttük lévő oksági, vagy csak időbeli kapcsolódás teljes láncolata – emberi eszközökkel teljes mértékben nem földeríthető. Mindeddig legalább is nem volt lehetséges, noha e végtelen számú és alakzatú rendszerek megismerését szolgálta a mindenkori tudományos eszközökkel folytatott sok évezredes megismerés folyamat. Mégis, elődeink munkájának eredményei sorjáznak: atombomba, űrhajók, korábban ismeretlen eszközök elképesztő tömege, internettől az okos telefonig és tovább. Ezzel együtt is ember milliárdok rettenetes tudatlansága, a hajdan sem egységes világ-szövet végletes foltokra szakadása, közbül már soha át nem járható szakadékokkal… jaj, minden egész eltörött. Végleg.
– az akarat vezérelte önfegyelem, nyomában az önmegtartóztatás uralta élet – fontos erény. Még azt is hihetjük, Istennek tetszőn élünk, hisz lépkedhetünk fölfelé a „jóember lajtorján”. Sok köszönet mindenfelől, kitüntetések, meleg szavak, váll vereget… Mindez persze áldozattal jár, melyet alázatos szívvel hozunk, elvégre megfékeztük mocskos, gonosz vágyaink. Azután egyszerre minden megromlik. A gúzsba kötött vágyak széttörik bilincsüket, az önfegyelem nevetséges maradékká lesz, magasztos céljaink hasonlóképpen. Pedig csupa jószándék vezérelt – önmagam ellen, akit legyőztem, de így veszítettem el, akinek szánt az Úr. Ki érti ezt? Egy boldog ember látványa villan elém: majd egy életet leéltek asszonyával békés unalomban, mikor találkozott egy nővel (a céda! mondta rá a feleség) aki gyermekeket szült agg fejének, ő pedig fürdött örömükben…
– tíz évvel a Száz év magány után Márquez azt nyilatkozta: neheztel erre a regényre, mert elnyomta, megszületni sem engedte számos későbbi regényét. Nobel-díja még csak fölerősítette aggodalmát, utána már nem merészelt úgy írni, mint előtte. Egyszerűen félt a felelősségtől, elvégre egy Nobel-díjas nem írhat akármit! Pedig tehette volna. Egy darabig még alakíthatta volna a trendet. Talán túl komolyan vette az egész színjátékot, talán túl mélyről jutott a tetőre. Szabad akart lenni, de csak gúzsba kötve táncolhatott.
– számos újonnan szerveződő vallási csoport úgy hirdeti magát, hogy az oda belépőket különleges kedvezményekben részesíti az Úr. Mintha egyik vagy másik vallási szervezet előnyt élvezne a többivel szemben s ezt a toborzó-reklámban is hangsúlyozzák. Már-már olyan érzése van a nézőnek, mintha Istent áruként netán szponzorként kezelnék, akit jó reklámmal el lehet adni, mondja egy amerikai vallás szociológus. Várható volt, mondja belenyugvón legyintve a maradi kelet-európai.
– nem tudod elmondani, pedig itt a lehetőség! Előtted a tiszta felület, a gép készséggel kezed alatt – mond, mit tanultál, mire jutottál? Eltelt annyi év, most lesik szavad, akik jönnének, és remélik ők is, a távozók: szólj hát nevükben. Végtére is nem nagy kérés: csak arról, mit itt láttál, ha tetszik – tanultál. Mit kell tudni az emberek között élve, mire figyeljen, aki veszélyre készül, lehet-e boldogulni vagy jobb hallgatni, csendben lapulva, mert majd rád talál az öröm, ne sürgesd, kényszeríteni önálltatás? Fohászkodj folyvást vagy fölösleges minden igyekezet, fölötted döntenek? Kövesd atyáid sorsát, ha kedves az életed – ezt éppen ne tedd, hisz’ pályád testre szabott! Folytatható e kérdés köteg, de a válasz is kéznél lehet, hisz’ megélted, amit lehetett, tarts számvetést – válaszolj! De csak téblábolás és hallgatás marad válaszod.
– sorsa az övé, sziklája az ő jószága – hiszi Camus Sziszifuszról, kinek legendája évezredek homályából dereng máig, már halványulón. Bűne: kifecsegte tán az istenek titkait, mire szörnyű büntetéssel sújtották Olympos urai: görgessen fel egy rusnya sziklát a hegyre, hogy annak ormáról az ismét aláguruljon a síkságra! Már Prométheusz büntetésének formája is rémisztőre ferdült elmékre vall, hisz máját tépte kitartón egy kampós csőrű keselyű… lám, a mítosz-alkotó, szabad görög gondolat mely a civilizáció hajnalán, nem lélekben fertőzött szerencsétlen kortársaink idején született. És Camus állítja: Sziszifusznak igenis lehet része az örömben, amikor fölismeri sorsát és vállalja a Sziklát, afféle, nekem ez jutott gőggel. Szenvedő emberként ne ismernénk ez önpusztítón kevélységet?
– én nem merészelnék ilyet kérni tőled Uram, bár akár naponként ismételem is: bocsásd meg vétkeinket. Valóban, bocsásd meg, mormolom az imát, de gyarló tapasztalatom szerint, mi nem teljesítjük kérésünk, legföntebb félszívvel, látszat szerint bocsátunk meg az ellenünk tevőknek. Igaz szeretettel, mint magunk felé vagyunk – semmiképp. Kényszerből, képmutató szemforgatással, visszahúzott karmokkal, megengedő módot mímelve, olykor még ájtatosan is. Teljes szeretet a Szenteké, meg az Édesanyáké. Ha azok. És a Tiéd Uram? Akkor nincs is Pokol, hová kerülnek a legfőbb bűnösök? De akkor jutalom sincs! Ó, gyarló testvéreim, de hiszen szívünkben a menny és pokol!
– a féloldalára majd teljesen béna öregember ugyan bot nélkül jár a bérház körül, de keservesen kínlódik minden lépéssel. Amint a kerthelyiséghez ért, gyorsan átnyúlt az alacsony kerítésen és kikapta a hamutartóban maradt csikket. Nem mertem az erkélyről megszólítani, nem akartam megtudja: láttam a csikkszedést. Némi elemózsiát készítettem össze egy zacskóba, levittem a kapuba, ott találkoztunk. Állítólag szép nyugdíja van, de jár hozzá egy fiatal nő, aki elszedi tőle. Odaadja, mert különben nem jönne el. Így legalább álmodozhat… Az utca túloldalán egy milliárdos él, luxus verdákat gyűjt. Különben mély bizalom hathatja át, különben nem merné kint hagyni a bejárón, ha csak néhány percre is álom-járgányait, még leköpi valami utcagyerek. Igaz, régen így cselekedtek, de manapság már kevés a köpet. Leönteni savval, fölgyújtani, csak beverni kővel… még hogy vezeklésül sziklát görgessen hegyre a tulaj… törvényes minden, bénák!
– már porban hervad szürke köveken
de – még láttam bimbó-sziromként
sötét szárnya, mint hajlott ívelt kényesen –
napfényben ragyogva fénylett lila bársonya.
Most kőszürkére fakult, fényes hímpora oda –
de gyászmisét érte mivégre...
köztünk járt ő is, kísérhettük mi is.
– sürgető késztetés elmondani. De „mindent” nem lehet, mert ahhoz egy élet is kevés lenne. A Logosz, a Törvény szavait már kimondták vagy sem, leírták vagy sem, de mégis: kinek-kinek újra kell tanulni. Hérakleitosz tanítása csak ismételhető, szegény J A szerint, csak a Törvény a tiszta beszéd… Hérakleitosz pedig hajdanán így beszél: ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre. Karl Rahner teológus: a Logosz Istennél van, Istenre mutat és a Logosz maga Isten, minden általa testesül. Köznapi halandóknak szólva: amint Jézus megszületik a lélekben. Ezt a felismert képet a hajdani egyházatyák közül többen is átvették Origenész nyomán. Aki ilyen adományt kap, megajándékozta őt az Úr. Vajúdó világunk villámait megengedőn viselve, visszatalálni az Úrban – még lehet nekem is.
– akár ha föllépésre várna, mint akit már megdolgoztak a sminkesek, páváskodik előttem a havas szépe (rododendron) leírhatatlan, gyönyörűséges bokra. Virága tenyérnyi csokor, tölcsérei fehér kelyhéből előbb halványan, majd a szirmok peremén már élénk lilán rózsállik, porzói fényesen égnek. Látványa a lehetetlen megkísértése, mint a szépség teljességét hordozó teremtmények valahányan, önmagukba zárva őrzik a csodát, viselik a látó tekintet kutakodását. A havas szépe nem illatozik, szélben nem hajladozik szépsége súlya alatt, mozdulatlan ragyogás élete, bimbótól – elnyílásig. Titkon boldog, vagy álomszín szirmai mögött is csak hideg nyugalom dereng? Bizonytalanság nem gyötörheti, hiszen vágyai kielégültek létezésében. Látása okozta csodálatom okán, ittlétét alázattal szolgálom.
– milyen fura, de így az életút vége felé úgy megszokható a reggeli felkelés is, mintha a világ természete lenne. Pedig nem az! Ezt hasznos emlegetni, különben még elhiszed, mindig így volt és marad is örökké. Nem, amikor fölkelsz, izmaid, izületeid, szíved, értelmed segíti az Ég, jól lehet eddig sem volt mindig így és egy napon megint nem lesz. Kérés, sírás nem segít neked sem. Sajnálkozni előre? Mi végre tennéd, itt jártál te is – egy testvéreid, a számtalan milliók közül. Újabban úgy is az elvegyülni, csak „nem kitűnni” a trendi…
– Audiatur et altera pars – az elhallgatott érvekre hivatkozás, vagyis magyarul: „halljuk a másik oldalt is” valójában egy érvelési hiba, amit akkor követünk el, ha az érvelő egyoldalúan ítél. Mindez onnan, hogy a minapi misén a prédikátor bejelenti: mint mindannyian tudjuk, létezni jobb, mint nem létezni. De a másik fél álláspontjáról nem tudunk. Ők ott vannak, ha vannak, honnan még nem tért meg utazó…
– ó, a halál csak egy másik ösvény – mondja Gandalf, A gyűrűk ura egyik történetében, bíztatásként, közelítő halálát érezni vélő hobbit barátjának. S valóban: a meseregénybeli halál csak egy másik út a Kalandok erdejében, ahol tovább folyik az életünk. Bár így lenne, oly bíztató.
– A mesterséges intelligencia megalkotása a legfontosabb esemény lesz az emberiség történetében – állítja egy tudóscsoport, aminek Stephen Hawking fizikus, valamint a Nobel-díjas Frank Wilczek is tagjai. A kutatók ugyanakkor leszögezik: a nagy esélyünkből az utolsó is lehet. Mindenkinek azon kellene gondolkodni, hogy elkerüljük a fölösleges kockázatokat, de a témát a világ urai nem veszik elég komolyan, fájlalják a kutatók. Ennyi a kiadott közlemény summája, illetve példaként megemlítik a mesterséges intelligencia felé a közel-múltban tett lépéseket: az önvezető autót, az amerikai Jeopardy Quiz Show-t megnyerő számítógépet, vagy a „személyi asszisztensek” példáit, mint Siri és a Google Now… Hozzáfűzik: mindezek csak a tünetei annak a hatalmas informatikai versenynek, amit az előre nem látott találmányok hajtanak előre, és amely egyre komolyabb elméleti alapokra épül. A tudóscsoport közleménye jóval kevesebb információt közöl, mint várható lenne, így nem ejtenek szót a mesterséges intelligencia veszélyének mibenlétéről sem, mintha magától értetődő lenne. Annyi azonban kiviláglik: öldöklő verseny folyik a háttérben, magán- és állami cégek, intézmények részvételével, elsődlegesen nyilván hadiipari területen. Erre utal a közlemény megjegyzése is „a mesterséges intelligencia gépei minden bizonnyal jobb feltalálók lesznek az emberi kutatóknál, így kitúrják az emberi vezetőket, és olyan fegyvereket terveznek, amiket egyre kevésbé értünk.” Ha valamiről azt állíthatjuk, hogy azon a területen biztosan folyik ilyen szupertitkos vetélkedő a számítógépi intelligencia megközelítéséért és üzembeállításáért, akkor a haditechnika bizonyosan az. Ennek következményei természetesen beláthatatlanok, lévén ha addig eljutnak, amihez most már egészen közel kerülhettek, szóval ha áttörik a falat – kirobbanó fordulat következik. Nem tudható a robbanás mérete és a végbemenetel időpontja sem. Jelenleg a földi számítógépek nem alkotnak önszerveződő rendszert, bár a gépi intelligencia megjelenésének éppen ez lesz talán első bizonyítéka. Ma emberi irányítás alatt állnak a gépek, onnantól kezdve ez megváltozik. És amiről már Neumann János beszélt, az önfejlődésre, önfejlesztésre képes számítógépek megjelenése… Képletesen szólva, ha az emberi kutatás akár véletlenül is, de áttöri a falat, megjelenik az értelmes gép, annak lényege lesz a törekvés az önálló létformára, immár tudatos függetlenedése alkotójától. Amint az óvatlan varázsló inas révén a mesebeli szellem kiszabadul a palackból, onnantól kezdve már fölébe magasodik szabadítójának… Nem tudni mindez miként és mikor történhet meg, de végbemehet. És az embereknek többé nem kell találgatniuk, mit hoz a Jövő – majd megtapasztal-hatják mindennapjaikban. Mivel erről nem tudunk semmit, így akár föltehető a legkedvezőbb szcenárió is, miszerint afféle jóságos dadusokként őrködnek lépteinken. De – lehetséges más forgatókönyv is. Mindeme hipotézis nyomasztó valóságát sejteti a tudóscsoport közleménye. És a beismerést: a világ urai erre törnek.
– ó, milyen édes a kéj, ha a kísértést szemlélhetjük biztos zugból! Elgondolni, amint dédelgeted gömbölyű gyönyörűségeit, dalolja édes énekét, te pedig vágyaid szárnyán suhansz a kimondhatatlan boldogságba… Ó, Barátim, lehet ennél édesebb! Odüsszeusz, a ravasz görög kipróbálta. Társai fülét viasszal betömve elzárta őket a szirének mézédes énekétől, magát erős kötéllel árbochoz bilincselte, s várta a kéjt… Hajójuk majd megállás nélkül halad, kockázata semmi, biztos helyről átélheti, amit halandóknak védtelenül tenni, halálos tilalom. Odüsszeusz pedig csellel, lopva kihallgatta a mézes dallamot, de elkerülte a várt gyönyör, kiégve, szenvedve élte meg az oly áhított találkozást. Tetteid árnyékát nem lépheted át te sem.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.