Tráser László
Cédulák (75.)
– az anyag befelé is végtelen. Ez a meghökkentő kijelentés száz évvel ezelőtt megrengette a világ tudományosságát, főként miután az elemi részecskék közelebbi megismerésével megtapasztalták igazságát. Manapság oda se figyelünk rá, 
pedig a részecskefizika minden erőfeszítése ezt a jobbára máig ismeretlen világot kutatja. Elképesztő tulajdonságai lehetnek ennek a „befelé is végtelen” tartománynak, ha egyszer képes arra, hogy elemeiből élettelen és élő, növény, állat, csillag, emberi agy, fény és minden más létező (és csak sejthető is) összeállítható, megannyi képzelhető vagy még az sem. A világegyetem értelmezése kapcsán más alakban, de ismét előbukkant a régi vita, mely oly sokszor tűnt már egyértelműen eldőltnek, nevezetesen Isten legfőbb szerepe, vagy éppen ellenkezőleg, fölöslegessége az univerzum keletkezésében. S természetesen ismét csak az Ember létezése okozza a gondot, hiszen fura mód úgy tűnik, életfeltételeink biztosítása akár szempont, sőt meghatározó szempont lehetett az ősrobbanás körülményeinek alakulásában. Nevezetesen a magyarázhatatlan, ezért véletlennek nevezett jelenségek olyan erővel bukkannak föl az (első?) Kezdetnél, hogy az érdeklődő számára kézenfekvőbb Teremtésről beszélni, mint nyakatekert magyarázkodásba bonyolódni. Ismét egy jelenés, melynek megértése a világközvéleményt formáló médiaguruk előítéletei miatt lehetetlen. Tán a „felvilágosodás” századában szakadt ránk ez a vélemény-terror, de azóta sincs menekvés: parancsolattá szigorodott a materialista elvárás, ami / aki kicsit is kilóg a sorból – az nincs! Mindenre elszánt tudós elmék keresik a földönkívülieket, más tudós elmék röhögnek ezen. Isten nincs, de szükségünk sem lenne rá, hiszen megmagyarázunk mindent – ha mi nem, majd a migránsok unokái. Világunk befolyásoló urai felénk mutatott médiaarca materialistára sült, aki merészel nem ez lenni – magára vessen, szegény tudatlan.
– államformaként „egyedül üdvözítő” a demokratikus köztársaság, mely ugyan szétrobbantotta afrikai, ázsiai, közel-keleti államok évezredes rendjét, de ez csöppet sem ingatta meg mindazok önbizalmát, akik a demokrácia vallásának buzgó hívei és papjai. Amiként az sem okozott világnézeti válságot, amikor minap Stonehenge kolosszusai körül valami nyílhegyet és egy már korábbról ismert gödröt leltek lelkes kutatók, s eme bizonyítékok megerősítették az elméletet: vadászó és letelepedett népek éltek a környéken – miután megalkották a nekünk fölfoghatatlan kőköreiket… Földünkön mindig és kizáróan emberek éltek, más civilizációk eleve nem is létezhettek, mert soha nem is voltak. A világegyetem ugyan sokféle létező otthona, de alaptörvényei számunkra megismerhetők, éljen az örökifjú materializmus, Newton, Darwin és nyomukban Verne Gyula hőseivel! Igaz, a profit és a tankok valósága mindig is előbbre való volt a költők és papok álmainál. Más kérdés, hogy mindkét világ kiirthatatlannak bizonyult az idők folyamán – ám most, az anyagelvűség van fölül… Talán nem ettől függetlenül a pénz mindenhatósága is.
– többek kétségbeesett kérdése: mi lesz velünk a menekült-folyam kitartó áradatában? És ha még többen…? A Gondviselés döntő szerepére hivatkozom. Elsőre kissé nehezen mondtam ki, de utóbb megnyugodva vállalom. Ami most történik velünk, arról Isten határoz, mint mindig, valahányszor válságos helyzetbe kerültünk. Honfoglalók méltatlan utódaként túléltünk egy évezredet, talán átkelünk ezen az áradaton is. Európa vezetőinek döntései embermilliók sorsát formázzák – lehet, még emelkedik is a Tét.
– hatalmas aranyérem függött az égi sötétben, tudatlan városlakónak ritkán látható így a máskor óezüst, fehéren világító, szokványos Hold. Szoba mélyén, ablakból nézem, s nem érzek semmi barátságos megszokást. Mindig is tudták, hogy Ő a holt lelkek pásztora, aki nem enged senkit eltávolodni a Föld rabságából. Megteheti, erejét birtokolja, mi pedig ide teremtettünk, Isten akaratából.
– messziről jött apák emelik levegőbe a babákat, ők meg kacagva tapsikolnak, csak úgy, ahogyan a mi gyerekeink tennék ilyen helyzetben, bár a gesztus jelentése számomra érthetetlen. Tüntettek Budapesten, tovább utaznának a németekhez, de nincsenek az utazáshoz szükséges okmányaik. Sem a baba, sem az apa nem tudja – a kendővel takart arcú mama meg nem számít –, hogy olyan országba vágyódnak, amelynek szokásait, nyelvét k nem értik, ahol jó esetben elfogadják jelenlétüket, de ehhez is nekik kellene erősen igyekezni, elfogadtatni magukat. Természetesen kínálkozik a másik út is, amit a németeknél, svédeknél, norvégoknál élő rokonaik zöme követ. Nevezetesen: hátat fordítani a vendéglátók nyelvének, szokásainak és bezárkózni ottani övéik közé. Gettósodni, némi eufémizmussal szólva: párhuzamos társadalmat építeni. A némethoni törökök oroszlánrésze Hamburgtól le egészen Münchenig ezt teszi, amint az algériai és más afrikaiak hasonlóan viselkednek Párizsban, Marseille-ben és másutt is, ahol nagyobb csoportokban élnek. Európa ma már nem kizárólag az európaiaké, nem az „őslakosoké”. Liberális felfogás szerint ez örvendetes, a tűnékennyé vált nemzetállamok maradi szemléletű lakói szerint ma keserves, holnapra pedig „nem szül jó vért”. Mert nem békés fejlődés útján, századok alatt alakul az új európai élet, hanem ismeretlen okból, máról holnapra… Mi lesz hát a babák és szüleik sorsa? Isten a tudója. S úgy tűnik, titkát még a pápával sem osztotta meg.
– tünékeny, ellentétes érzései, törekvései és lehetőségei, adottságaink között éppen csak pillanatnyi egyensúlyt teremtő lényekké teremtettünk. Még az sem nyilvánvaló, meddig tartunk ki önmagunknál, hol lépjük át a bizonytalan vonást, mely után már másokká leszünk, mint akik tegnap voltunk… Különben is, mivégre lenne a ragaszkodás önmagamhoz? Ha ma kitárt szárnyú sas-tetkót rajzoltatok izmoktól dagadó balvállamra, vajon bárki számára meglepő lesz majd, amikor átfestetem bizonytalan formájú felhőképre? És megtehetem-e önazonosságom tagadása nélkül? Amikor még ismertem a kollégát, a sportrovatot vezette a lapnál, akkor is ivott, de csak a napi robot után… Na jó, később egyre többször napközben is. Már két évtizede nincs munkája, kész csoda, hogy még fújja a füstöt és ebéd helyett is folyvást csak rátölt a tegnapira. Ezt az embert viszont már nem ismerem, kicsoda ő? És vajon mennyit változtak unokáink, testarányaikban, kívül-belül egyaránt, háborút járt dédapáik óta? Mivé tette elméjüket, szellemüket a számítógép, személyiségüket a közösségi portálok magamutogatása, vágyaikat a csodaautók? Ki tudná ezt lemérni? Az embert próbáló idők majd megadják a választ.
– mintha varázsütésre történne, szinte órák alatt beborult az ég Európa fölött. Tegnap még képzelni sem lehetett, mára valóság, sőt már unalomig szajkózott valóság. A bajban mi, európaiak meg sem kíséreltünk egyebet, mint a szokott, kicsinyes huzakodást. Az évtizedek alatt fölépült hidak emberek, intézmények, nemzetek között, mely Európa értelme volna, kezd összetörni – karnyújtásnyira került lehetőség az újabb széttagolódásra. Mindezt olyanok miatt, akiket nem ismerünk, mit sem tudtunk felőlük, nem hívtuk őket, nekik pedig nemigen fűlik a foguk ahhoz, hogy jó vendégként alkalmazkodjanak hozzánk, vendéglátóikhoz. Kínkeservvel felépített házunk falain szemünk láttára futnak végig a repedések. Hihetetlen, de Európa tehetetlenül, zavarodottan szemléli, mit tesznek vele ismeretlenek. A római birodalmat szétzúzó barbárok… majd századok múltával a tatár, török és Európa anyánk megannyi már megrablója után sokadjára is zúdulnak be azok, akik irigyek az európai életmódra, magukénak akarják rögvest, mert úgy vélik, jár nekik, de dolgozni érte, tenni érte… azt nem szeretnének, csak a „készbe beleülni”. „Kopogtatás nélkül” özönlenek ismeretlenek ma és – mai tudásunk szerint – jönnek holnap is. Megérdemeltük, büntetés lenne áradatuk, mely széttöri, ami csak látszólag volt valódi? Ama hajdani Róma századokig halódott… Mi meddig fogunk?
– valaha, úgy a 80-as években még Goethe több fiatalkori írása is megjelent magyarul. Itáliai útleírása könnyen kiválthatná az emberi méltóság önkéntes őreinek dühét, pedig csak élvezetesen leírta élményeit a taljánoknál és -ról, akiket az anyatermészet gyermekeinek tartott. Említeni is fölösleges, de nem pár cuccot vásárolni ment „olaszba”… Tanulni, régi kultúrákat látni eredetiben, esztétikai műveltségét pallérozni utazott a Faust költője. Nem idegenvezető kiszabta úti program szerint rohanta végig a műkincseket, nem is tömegelt a tárlatok előtt – erős várakozástól eltelve, örömteli izgalommal vágott a kalandba, saját tempója szerint: mintegy két évet szánt az útra… Minderről élvezetes stílusban írt, olyan ókori görög/latin műveltség birtokában, amelynek csak mai, szómagyarázó jegyzetanyagát összeállítani is jelentős ismeretet követel. Hajdani idők, mondom sóhajtozva.
– meglepően kényelmesen ülök egy sír szélén, arrébb pihennek szüleim. Fekete márványtáblájuk vakítóan ragyog a napsütésben, ültömben nem látom elolvasni sírfeliratukat, ezért keresgélve anyám szavait, emlékezetből idézem, melyet szokása szerint egy újságlap szélére jegyzett fel, haláláig őrzött gömbölyű betűivel: Elvesztettelek itt – találkozunk ott, áldott legyen az Úr szent neve. Lassan húsz éve lesz, hogy együtt nyugszanak a földben, csendben, talán az idők végezetéig, bár ki lát a jövőbe… Ülök a sírpadkán, tudomásul véve: mint minden igazán jelentős esemény, ez is készületlenül ért. Ám sugárzik rám a temetői béke, s bár elégedetten nézem szorgosan gyomláló testvéremet, engem nem ösztönöz semmi cselekvésre. Nem szorít fájdalom, a gyász is kerül, a Nap oly áldott fénnyel lángol – megállt velünk az Idő. Mint az öröklét idején lehetett, méhek zümmögnek a sírcsokrok fölött, egy körömnyi pille hófehér margarétára száll. Mondják, holnap majd betör hozzánk az ősz, sírjaikra rázúdul a szél, én már éjszakai sötétjükben is szoronganék… Most azonban még az Úr fényessége árad fölénk, bevilágít lelkünkbe is. Viszonzatlan adománya e percnyi idő itt a sírok között – Áldassék szent neve.
