Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (82-83.)

– az emberi elme vélhetőn nagyságrendekkel többre képes, mint amire használjuk. A kiemelkedő embereknek nem két agyuk volt, s ha sem neveltetésük körülményei, sem egyéb különleges sajátosságaik nem magyarázzák eredményeiket, marad a puszta tény: megcsinálták! Einstein szerint nincs cedulak_szepia.jpgebben semmi különös, csupán annyi, hogy alaposabban, lehetőleg egy életen át kell figyelni ugyanarra a jelenségre és gondolkodni felőle… Ennyi. Gyermeteg magyarázat ehhez: Isten angyalai minden segítsége mellett is szükség volt az ember fölös agykapacitására, lévén a folyvást változó külső-belső környezet és hasonlón körülményeink, gyakran követelnek az addigiak mellett további döntéseket, melyekhez nélkülözhetetlen az elme újabb és még újabb tartaléka. A kihívások zöme talán előzetesen megbecsülhető, de az egyéni válaszok nem, már csak az eltérő elmeél és az újdonságok folytonos sokfélesége miatt sem… Az egy további körülmény, hogy a mai ember, talán világszerte is, a megszokott kihívások mellett hatványozottan gazdagabb kihívás mennyiséggel találja szembe magát, mint akár csak száz évvel korábbi eleink… Egyszóval kell (kellene) az ész…         

 

– szűnni nem akarón, egyre újabb s még újabb, váratlan, előre nem látható konfliktusok pattannak ki Európa körül, a Közel-Keleten, miközben újabb vírusok támadnak, alig titkolhatón érződik az általunk belátható világ hánykódása. Minden távlat kérdőjeles, a változás, gyorsuló ütemű. A Jövőt nem várjuk, túlélését reméljük.

 

– a svéd liberálisok ifjúsági tagozata feliratban javasolta a párt kongresszusának a testvérek közötti szexuális szabadságot 15 éves kor felett. A felterjesztést a tv- műsorvezető ismertette, lapértesülésekre hivatkozva, nem túlságosan fékezve ellenérzését, döbbenetét. Pedig valójában oly egyszerű s kézenfekvő: ha egyszer mindent lehet, ezt miért nem? Ha a nyugati demokrácia magatartási alapszabálya a másoktól nem korlátozott cselekvésem, akkor ezt miért nem lehet? S persze a többi vágyat sem kell fékezni, csak azért mert eddig tilalmas volt – na és? Most majd lehet, ennyi. Az ember végre vesse le gátlásait és szárnyaljon a képzelet – igenis mindent lehet! Nyugat-Európa elmerül a sötétségbe, aggodalmaskodnak a vének, de mivégre? Teremtőjétől elszakadva, az Ember útja a fogódzó nélküli ürességbe tart, megállíthatatlan. Majd jönnek más népek és elfoglalják megürült helyünk. A régi tanítás szerint, Isten az Emberre bízta a Földet. Elfeledtük, kinevettük, megbűnhődünk. Késő bánat. 

 

– talán ilyenkor a Jóisten is adakozókedvében van, ezért lehet, könnyebb kérni tőle valamit… Jeleníts István piarista atya, 80 éves… Kérni, egyetlen reményünk, s Ő a Mindenható! Mintha zsákjában lenne a világ minden szétosztható adománya… de egyszeriben megint csak szorongás, lépni is nehéz, ó milyen nagyon nehéz! Azután kora délután találkozó egy tudós kutatóval, aki mutatja a jobb kezét, nem tud írni. Köszvény. Mondom a sebésznek, milyen rettenetes helyzetbe kerülnek emberek, ne panaszkodjunk. Mély egyetértés, de azért nem múlik a félelem, mi lesz, ha velünk is… Mások fájdalma nem enyhíti az enyém…

 

– egy külföldieket magyarra tanító tanárnő mondja: amerikai rangsorolás szerint, a mi nyelvünk a 7. legnehezebb a világon, ugyan rendkívül logikus rendszer, csak egyedi, ilyen nincs még egy. Megkérdezek egy nyelvészt, aki megerősíti a minősítést, ő is sokaktól hallja, nyelvünk logikája egyedüli. Példákat is mond: semmijük sem maradt, illetve másik: nem hoztam semmit.  Kérdezem: na de a finnugor rokonság? Válasz: főnévragozásunk gazdagsága megegyező. De a japánokkal meg a személynevek sorrendje egyezik, mert állítólag kettőnkön kívül a keresztnév mindenütt megelőzi a családnevet, vetem ellen. Ő úgy tudja, valamelyik délkelet-ázsiai nyelvben, talán a vietnami vagy kambodzsai esetében szintén a miénkhez hasonló a személynevek sorrendje… Eszembe jut egy minap hallott eset, ahol apuka magyar, anyuka spanyol, a gyerek pedig német nyelvű óvodába jár. Otthon mindkét szülő ragaszkodik saját anyanyelve használatához. XXI. századi eszelősség.  És még valami: ezt a mi nyelvünket nyűjük ezer éve, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária siralom óta – s még mindig megfelel feladatának, pedig űrkutatás, gravitációs hullámok, de a magyar költészet is próbára teszi… Vajon honnan kapták eleink ezt a gyémánt fényű, szivárványszín kendőt, amibe képesek lennénk mindent belekötni, és megmutatni – már ami van mondandónk a Mindenségről…

 

– háború lesz, állítja az amerikai guru. Magyarázatul hozzáteszi, új, felemelkedő hatalmak képződtek, az eddigiek egyik-másika elvesztette biztonságát és most az újak pozíciót keresnek a régiekkel szemben. Víziója talán a német fasizmus legyőzése utáni időszakkal kezdődik, amikor katonai és gazdasági erőegyensúly jött létre a világban, ami kiszámíthatóvá tette a játékteret, ahol az óriások erősen ügyelve biztonságukra, kedvükre mérkőztek, illetve kiegyeztek. Ezt a státus quót a szovjet birodalom gazdasági-politikai összeomlása, majd a kelet-európai államok önállósodása fölborította, jóllehet ezt a történetet mindenekelőtt Amerika ösztönözte, a hidegháborútól a „rendszerváltásig”. A kelet-közép-európai térség egyidejű rendszerváltozása óta, az elmúlt negyedszázad bizonyítja, a változások sora nem ért véget, sőt keletkező új körülmények hatására is – gyorsuló ütemű. Több tényező is sürgeti az újabb és még újabb változást, így a globális gazdasági és informatikai folyamatok, az éghajlat átformálódás, számunkra nem ismert következményei, a mindenféle információtömeg robbanásszerű gyarapodása és ennek világméretű hozzáférhetősége, továbbá a ma még éppen csak elkezdődött népvándorlás, mely megmutatta Európa, de talán a világ készületlenségét a körülmények gyors változására… Logikus, de értelmetlen kérdés, mi lesz ebből? Eddig sem ismertük a Jövőt, immár egyre kevésbé tudhatjuk…      

 

– láthatatlan, hallhatatlan / foghatatlan, tarthatatlan / útszélen áll, mint a koldus / menthetetlen, érthetetlen / lehetetlen, mégis ott van – mindenütt / mérhetetlen, tudhatatlan / mégis – légy kegyes s lennék / hűséges fiad.

 

– fiatalember nyitja az ajtót, Réka a pult mögül köszön. Az ifjú ember tegezve válaszol, a pultos mosolyog, értik a játékot. Kérdem, bár láttam elégszer, köszönéssel válaszolnak? Ritkán – halk a mosolygós válasz s már fordul is teljes arccal az érkező felé: mit adhatok? Valójában, ha sok helyen, sokan gyakorolják is az „előre köszönök, ha nem fogadod is” magatartást, talán átformálják az embereket. Uram bocsá’ megszokják… végtére is ez neki jár, de legalább is jó érzés, nekem már nem is kell fáradni, köszön helyettem… korunk jellemzője ez is.

 

– a takarító asszonyok ismernek bennünket igazán. Már a tehetősebbektől a gazdagokig és azután föl a tetőre, ahol az ottaniak névről ismerik egymást. Aki megengedheti magának a takarítónőt, az mifelénk nem szégyelli magát, teheti. Ha a lépcsőn bújik ki a fehérneműből, akkor ott hagyja, majd jön a Rozi és úgyis összeszedi innen is, máshonnan is. A használt tampont, a tegnapelőtti mosatlant is ott lehet hagyni az ebédlőben, majd ő berakja a gépbe és az elmossa. Ha háromszor jössz haza, akkor annyiszor öltözöl át, a szennyes nem gond, majd jön az Ibi és kimossa, a gépek kibírják, áramszámla, mosószer, és a többi se számít. Tanár, hivatal, ügyintéző, nekik természetesen eladó áru. A gyerekek jövője már rég biztosított, nincs kockázat, mindenből a legjobbat kapják most – erre lesz pénz a jövőben is. És a demokratikus szellem is biztosított a családban, elvégre a demokrácia ógörög apostolai sem cselekedtek másként – kétségtelenül alattuk voltak a rabszolgák. De hiszen ilyen a világ rendje mindig is – megszoktuk… Bár kétségtelen voltak mindenféle forradalmak, meg fölfénylések, de csak odakint az utcán!

 

– mondani valami fontosat, eredetit, mi még nem hangzott el soha, de még alkalom adódik kijelenteni, amitől ha nem is áll el a lélegzet, de amit gyűjtöttél, az benne van… ám mint érkezéskor, üres kassal távozunk. Hozzátettem mégis a közöshöz? Ha igen, csak dolgom végeztem, talán tettem, mi küldésem célja volt, millió hasonló porszemmel közösen. Bár mindig is éreztem a hívást. Igaz, lehet tenni úgy is hasznosat, hogy észre sem veszed, csak végzed a dolgod… Ki mondja meg, vagy majd szólnak odaát? Uram, adj erőt a nekem rendelt feladatokhoz – amíg lehet.          

 

 

– Isten, Sors és köztük önmaga helyét, útját keresve az Ember. Talán le lehetne írni így is történetünk. Sorsunkat szövő párkák, kiktől, ha sötét fonadék jut rá, igyekszik kibújni a halandó, bajában Istenhez fohászkodik, vagy épp Teremtője elégeli meg tetteit s védi az ártatlanokat… mindeközben a Gonosz sem csak szemlélője történéseinknek… Az ember, színrelépése óta, eme át nem látható ezerszínű szövevényben keresi boldogulása tisztásait, de gyakran jó, ha túlélése ösvényeit megleli. Többségünk „jót akar, de rosszra tör… „

 

– Kertész Imre egy helyütt sajnálkozik, mert élete kiemelkedő eseményeit nem élte át kellő mélységben, egyáltalán, egész életén úgy rohant keresztül, hogy nem figyelt eléggé semmire. Ez sokunkat jellemez. Életünk hosszabb-rövidebb szakaszai elszürkülnek, ritka élményeinket olykor elnyomják a jóval kevésbé fontos körülmények, majd gyorsuló ütemben süllyednek homályba, mintha lennének pókfonál… Mit tehetünk, így utóbb kivált! Hullámlovasként siklik a felszínen, majd elenyészik. Élünk, végül is legtöbbünknek sem jutott több!

 

– a Héber mítoszokban olvasom: Isten mindaddig nem volt elégedett ember teremtményeivel, ezért újra és újra nekilátott, megsemmisítve az addigi embereket, míg nem rájött mi hiányzik belőlük: a bűnbánat képessége. Rémisztő mélységű igazság. Bűnbánat híján az ember nem lenne erkölcsi lény, a mostani értelemben ember sem. 

 

– könnyezve nevetek, ki tudja hányadszor, a Bazi nagy görög lagzin. Gyermeteg film, semmi igazán nagy poénja nincs, minden jelenete arra épít, milyen elképesztő kulturális távolságra vannak egymástól amerikaiak és görögök, milyen testközelben a szerelmesek, egy görög nő és párja, az amerikai fiatalember. A köznapi görög és amerikai családok fényévnyire egymástól, másként élnek, másként látják a világot. A görögök gyermetegek, habzsolják az életet, közéjük kerülve az amerikaiak elvesztik lábuk alól a talajt, ők az ilyen életre készületlenek, túl komolyak ehhez. És amint féktelen vihogok, egyszeriben eszembe jutnak a migránsok. Ha jenkik és taljánok itt a filmben nem képesek összeilleszkedni, miként képzelni az Itáliába mezítláb partraszálló szomáliai asszonyok beilleszkedése a németek közé? De ha ezek a nagydarab fekete asszonyok nem is, majd a gyerekeik? És miért tennék? A németeknél nem fognak éhezni, kapnak valami rabszolgamunkát, és? Mik lesznek, legjobb esetben afrogermánok? Mi az elvárás feléjük, mit vár tőlük új hazájuk? És hogyan tekintenek majd rájuk német szomszédaik? Ki fogja elmagyarázni nekik a német 20. századot és fordítva, Szomália elmúlt évszázadát, aminek ők, legföljebb mezítlábas változatát, ha ismerik… Keserves, értelmetlen történet, nincs min nevetni – növekszik a kölcsönös félelem és mint pestis terjednek a rémisztő jövőképek.     

 

 

– híreket olvasni manapság kizárólag erős idegzetűeknek való – ezt a figyelmeztetést kiírhatnák a közfelületekre. Igaz, könnyen visszajuthatunk a gumicsonthoz: mindig is így volt, csak akkor nem éltünk, vagy a másik szöveg: akkoriban nem történt ennyi szörnyűség… Nincs, talán nem is lehet bizonyíték egyikre sem, de a köznapok lépten-nyomon tapasztalható szélsőségessége miatt mostanság nagyságrenddel több szörnyűség történhet, és vélhetőn történik is. Ez afféle öngerjesztő folyamat, s minél többet beszélnek ilyenekről, annál inkább lehetőnek tűnik, amiről pedig hajdani, normális időkben úgy hittük lehetetlen…

 

– olvasom, a legutóbbi kettős robbantás után, Brüsszel számos házfalán ott a krétaírás: pourquoi? Miért? Ezt kérdezik a belgák. Számos fotó is van róla, egy nő ágaskodva írja a krétarajzot egy falra: miért? Eszembe jut, nálunk sohasem kérdeztek ilyet. Se Világos, sem Trianon után és persze ’56. november 4-ét követően sem. Igaz, előtte nem befogadtuk a benyomuló fegyvereseket, mert azok katonai műveletek közepette meghódították a hazánkat. Mint most a migránsok teszik Európával? A brüsszeliek talán úgy vélték, ők egy semleges állam, nem bántanak senkit, beengedték, amit kiróttak rájuk az égi s földi hatalmak, maradjon mindenki békén. Ugyan robbantottak Párizsban, de mindenütt veszélyes a világ, ám náluk nincs semmi ilyen, ők az EU fővárosa, ők nem bántják a migránsokat (nem is látják őket, azok szó szerint a földalatti világban élnek) elkülönülten, megkapják a segélyt, maradjanak békén. Ezért nem értik a robbantásokat! Ők demokraták, náluk tisztelik az emberi jogokat, a flamandok és a vallonok is majdnem külön országokban élnek, mindent meg lehet beszélni, akkor miért gyilkoltak náluk? A belgák nem értik és Európa sem érti. A nagyszerű demokraták és hasonló vezetőik sem értik ezt a stílust! Miért gyilkolnak náluk a mohamedánok, amikor Brüsszelben már nem állítanak karácsonykor a köztereken karácsonyfákat, mert nem akarják „megsérteni” a velük élő muzulmánokat, akikhöz most ez a rengeteg migráns is érkezett… és a karácsonyi krampuszt is betiltották, mert az náluk hagyományosan fekete és az meg olyan csúnya szín, még zavarná a feketéket, szóval akkor mi a baj? A belgák csak úgy akarnak élni, mint eddig is. Gazdagon, elégedetten, persze demokratikusan, és akkor most itt vannak ezek a robbantások! Miért? A régi Európa is mintha tünedezne, egyre több a kerítés, a katona, a lehallgatások, mi történik itt? Ha szerencséjük lesz, úgy csúsznak bele a ki tudja milyen vallás- vagy polgárháborúba, elvégre a már Brüsszelben élő szomáliaiak, afgánok, az ég tudja kik belga polgárok(!), hogy még csak észre sem veszik a kezdőlövést… A derék belgák, már most sem értik, mi történik körülöttük. És ez még csak a megszállás kezdete – üzennénk nekik sokat látott Kelet-Európánkból.

 

– A Titkot űztük mindahányan, / s az évek szálltak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / ó, irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! – Faludy, ki más mondta volna ki helyettünk is a könyörgés szavát. Irgalmazz! Bűnös az ember a kezdetektől? Nyomorult földi élete folyvást bűnre kényszeríti? Jámbor papok prédikálnak az eredendő bűnről. De melyikről? Azóta lajstromuk csak szaporodott, már-már végtelenné…

 

– panaszolják, gyorsabban telik-múlik napunk, mint korábban megszokott volt… Lehet ilyen? De ha mégsem, csak mi érezzük úgy, mintha a kerék hevesebben pörögne, akkor mi idézi ez érzékcsalódást? Koronként más, hevültebb az Idő sodrása, mintha csak áttörné gátjait – már ha… Különben miért kellene egyenletes tempóban múlnia életidőnknek bármikor is? Ha egyszer odakünn a csillagok között, mindenütt körülményei formálják tér és idő jellemzőit, miért kellene változatlannak maradnia éppen nálunk, örökké izgékony fajunknál?  Éppen most, mikor akár csak tegnaphoz képest is, rendkívüli a kéretlen megújulás életünkben, Amerikától Ázsiáig és tovább. Létidőnk csupán követné e mozdulásokat, melyek talán átléptek valamely határokat… ha igaz. Különben kétely és homály a zugokban, mindenütt. Lehetne ez is egy különös mutató.

 

– költőként feszít a kimondás szükséglete, szólni, mint majd utolszor, mintha nyakadon lenne a kés, egyetlen szavadra, ha volna időd, ám órád lejárt s nincs kérni kitől kegyelmed. De lennének hallgatók, kiknek fontos szavad? Volna örökül mit mondani? Hagyni rájuk varázs-szót? Különben ismersz ilyet vagy csak álmodol? Oly kivételes lennél, míg milliók és milliók mennek el, mint napra éj következik, de te megtudtad a Titkot – részükre is? Aligha. Csupán azt tudod, itt jártál e baljós partfalon, mi szél sodort éppen ide, s hová tovább – sem eddig, sem később nem tudhatod. Így rendeltetett, érd be ennyivel, s ne hidd, nem várják válaszod. 

 

– a nép bölcs döntést hoz a népszavazásokon. A nép, az istenadta, a legszűkebb önérdeke szerint dönt. Amit hallani, látni szeretne, az vezérli. A sokaság nem okosabb és nem is bölcsebb, s nem is lehet az, mint alkotórészei: az egyének. De miért is lenne ez másként? Mitől volna a tömeg – bölcs? Az első kortes ad mindenkinek egy arany krajcárt. Jön nyomában a második, mondván: adja kend vissza azt az egy arany krajcárt, ímhol adok érte kettőt – ha gazdámra voksol! Miért ne adnák neki azt az első krajcárt… Jókai is, Mikszáth is megírta már…

 

– tüneményes idős hölgy mosolyog a kamerába s révedezve emlékezik: mi énekeltük, s hittük is, hej szellők, fényes szellők, holnapra megforgatjuk az egész világot… bizony, s a világ megfordult valóban, mosolyog – de nem arra, amerre mi szerettük  volna. Így történt egész Kelet-Európában, sőt a nagy Szovjetunióban is! Ott hamarabb is fordult! S hány, meg hány nemzedék fiai-lányai, piros vértől forró orcával forgatta, rángatta, sürgette a világot? Aki túlélte, s még itthon van, kicsit még eszénél is, boldogan ül a suton, s örül, de nagyon, ha ízlik az ebéd… Visszagondolni? Kérdeztem az egykori legendás színésznőtől: megnézi időnként filmjeit? Legalább a Liliomfit? Értetlenül néz, minek, megvannak, megcsináltam őket… lánglelkű, hívő forradalmárok vértől iszamós kézzel szabdalták szegény, elárvult, csonkolt nemzetünk, hányszor is a században, Istenünk! Hányszor ugrottak neki s akarták hideglelős dühvel, küldetésük jeges erejével átformálni ezt a mi nyomorult világunk… mára mind odaát. Áldozataik nyomába léptek ki később, más előbb… Most már néma csend, elzúgtak forradalmaink – mégsem? Meneküljetek!  

 

– szegény, szerencsétlen emberiség örökösen hinni akar – egy háború előtti írónő, báró Erdős René kezdte így egyik regényét, amelyet értetlensége miatt megőrzött az emlékezet. Mára igaznak vélem a megállapítást, csakugyan, hinni akarunk. Ez milliárdoknak minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerül, ők az örök hívők, bizonyosan ők az emberiség túlnyomó többsége. Hitük tárgya megoszlik, de fölöleli az erős paprika gyógyerejétől, önnön nagyszerűségüktől, pártjuk igazáig a teljes világegyetemet. Ez a fajta tévedés-képtelenség, ha vallási tételekbe kapaszkodik, életveszélyessé válik. Az összes szélsőséges hit ilyen embertelen. A szeretet hite megbocsátó és soha nem a kirekesztő. A kétkedő hit, amit Tamás apostol gyakorolt – Tertullianus atya szavával: hiszem, mert lehetetlen! A legszebb az együgyűek hite, akiké a mennyek országa, mondta Jézus, mert ők úgy léteznek, mint a virág, csendben hisznek. Nem méricskélnek, nem töprengenek nem várnak kinyilatkozást, sem jelet – hisznek. Isten angyala oltalmazza hitüket. Tudatlan boldogok. Többségünk vergődik, elcsügged, homályban tévelyeg, nékünk érdemtelen ajándék az Úr hívása, olykor mégis megéljük. Áldassék szent Neved.  

 

– Isten kezében, olykor próbakő is lehetsz! Teszed, mit rád mért a sors, fordulsz is, ha kell, tudatlanul, valójában történik valami általad, jól lehet veled. Talál-koztak általad eddig egymásnak ismeretlenek, majd útjukra leltek immár – közösen… ki szervezte ezt és mivégre? Te nem tudhattál erről, őket próbálta az Égi Kéz… s lám, megmutatkozott mi eddig is volt, de rejtőzve csak. Lehet ilyen, vagy csak képzeled? Ki állhatna ellent, ha Ő óhajtja? S szándékát, útját ki ismerheti? Vén vajákosok lesik, amint mozdul a kő, de okát, célját nem lelik, bár észlelik. Különben semmi rendkívüli „teszik, de nem tudják” e fölismerés évezredek messziségéből érkezik. Tudhatnánk, de az Ő céljai s útjai meghaladják elménk, s az ég jegyei távol fénylenek. Talán angyalok, ha látják…

 

– álmomban futok ám! – búcsúzott egyik interjújában tolószékéből sokunk-sokunk Ottó bácsija. Odaát talán az lesz jó (ha úgy lesz!), ha testi nyavalya már nem gyötör. A megélt élet különbségei éppen eléggé eltávolítanak…

 

– az emberi lelemény kimeríthetetlen a gonoszságban is, hallom egy közeli kisváros lakójától, miután a riporter hüledezik a frissen bezsírozott (!) játszótéri pad láttán. A fiatalok esténként ott tanyáznak jó idő esetén, többen maradnak éjszakára is. Már sokszor kihívták rájuk a rendőröket, de ez nem használ, lévén, ha jönnek a zsaruk,  elbújnak – miután elmentek, előjönnek. Élelmes lakók miattuk találták ki a pad ellehetetlenítését: bezsírozták, illetve néhány repedésbe rajzszögeket ültettek… Egy minapi hír szerint a Föld népessége kórosan elöregedik, ezért kis idő múlva belekezdhetünk a generációk háborújába… Vajon azt is így vívják majd utódaink, mint ezt itt, a pad körül?

 

– ha fölnéz búcsúbeszéde közben a szónok, s ez elkerülhetetlen, akár arra is gondolhat, lám, halottunkat még eltemettük tisztességben, megadtuk a módját, de vajon mi lesz az én sorsom? Búcsúztatásomra jut-e olyan súlyú pályatárs, aki (mint jómagam) méltó e tisztségre, vagy be kell érnem azzal, aki épp erre jár? Ki túljut a végső kapun, befejezve földi útját, akár könnyebbedve nézhet vissza, hiszen letette terhét, mit lehetett elvégzett, a többit utódaira hagyta. Végtisztesség illeti, hol elengedik. Akik maradnak, még előtte búcsúztatásuknak, már ha lesz egyáltalán… Így azután a jeles búcsúztató aggodalma jogos: találnak-e majd nekem olyan személyt, ki méltó lesz hozzám? Talány, megfejtését már nem érjük meg ideát… Különben – hívságos hiúság! Itt jártál, elmentél, miként annyian…       

– az ember, bizonytalan szerzet. Nem azzá lett, korlátozott adottságai révén – ilyenné teremtetett. Lelkes földi lény, ebben különbözik is minden más földlakótól, amiként az angyaloktól, jól lehet közéjük vágyott mindig is, ha ők örökéletű gondtalanok. Az embert vágyai vezérlik, melyek mennybe röpítik, de visszahúzza arasznyi léte e földi sárba, melyből vétetett. Héber legendák szerint, Isten 120 évben szabta meg ember-teremtménye életidejét, mert nem tűrhette,  szent lelkének ezen része örök időkre földi testbe zárva légyen. A véges ember képzeli a végtelent, de képtelen maga valóját azzá formálni. Buzgón fogadkozik: megtartja Isten parancsait, de szükségében Teremtője bocsánatát kérve vétkezik – és, az erkölcsös tesz így. Többsége önérdekét vallja minden előtt, észrevétlen fordulva sötét útra. Aligha természetese a született jóember, aki így tesz – áldozatot vállal földi életében, még ha a túlvilág távoli partján csillog is az öröklét ígérete…

 

– Csongrád megye egykori legendás politikai hatalmassága emlékiratait írja, elmúlt 90. Telefonos kérdésemre közli, nem ad interjút, az emlékiratok sem jelennek meg most, mert egyesek bizonyára arra használnák föl, hogy gyalázzák az szocializmus jó dolgait is, fogalmaz kissé talányosan. Végül is ez utóbbi veszély valós, ha megszólalna azokról az évekről, sokan háborognának, mások éppen ellenkezően, de egységes megítélés aligha fogadná emlékeit. Egy minapi politikai vitaműsorban, a hazai médiában csak Tanár úrként emlegetett ősz hajú riporter szentségelt a neki ellentmondó szerkesztőre, aki nem fogadta el egy regényíró véleményét, miszerint kisszerű, jelentéktelen, aljas, tolvaj, rabló, sötét rasszisták kormányozzák vissza hazánkat a háború előtti fasiszta időkbe, miközben itt vannak ő és remek társai, akik miattuk nem nyernek teret a vezetésre. Ma ilyen helyzetünk, a hajdani nagyhatalmú vidéki politikai nábobnak igaza van, memoárjainak higgadt megítélésére számítani dőreség lenne. Jó kérdés, miért tartunk itt? Talán még mindig az elhúzódó rendszerváltástól szenvedünk. A Szovjetunió katonai, nagyhatalmi pozícióján nyugvó kelet-európai szocializmusok, rajtuk kívül álló okokból megszűntek, mondhatni a világtörténelem elsöpörte ezeket, az új rend pedig másféle magatartást, emberi tulajdonságokat követel a boldoguláshoz. A tisztességes munka nyilvánvalón kevés a tisztes megélhetéshez, a diploma sem garancia, a gazdagok gyorsan tovább gyarapszanak, miközben a szegényeknek még az életben maradási esélyei is látványosan romlanak. Nehéz idők járnak felénk.   

 

 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.