Tráser László
Cédulák (65.)
– agyafúrtan kigondolt emberkínzások világszerte – elrejtve, mint nyuszitojás a fűben, vagy nyíltan – évezredektől fogva történnek, s most újfent napvilágra került egy nagyobb információ-adag az amerikai félmúltból. Az amerikaiak iszonyú munkát végeztek, holott az efféle iszonyatokról folyvást azt remélik jámbor lelkek: már meghaladtuk. De nem, újra itt a bizonyíték, nem, nem, mert a kegyetlenség bennünk van a kezdetektől, cipeljük magunkkal gonosz terhünk, kiszolgáltatva tulajdon félelmeinknek… Egyszóval minden marad a megszokott módon, most is folynak és a belátható jövőben is lesznek borzalmak, miket ember tesz emberrel… Szép lelkek kíméljenek!
– „Előbbre vitték-e a művészetek és a tudományok az emberiséget?” – szólt Rousseau kérdése, nincs még 250 éve, s el is nyerte az első díjat véleményével, miszerint a civilizáció az erkölcsöket inkább rombolja, mintsem javítja. Rousseau vissza kívánta téríteni az emberiséget a Természetbe, de nem oly módon, hogy visszatérjen a hajdani ősállapot, hanem olyképpen, hogy csak a civilizáció káros hatásaitól váljon meg. Mindez derék, papuskám, ámde ahogy nézem a natgeo tévét, meg ilyeneket, azt látom, még az együgyű békák is gyilkolják egymást a párzás jogáért, a betevő falatért, a vadászterületért, az élőhelyért! Figyeld a növényeket a balkonládában: álcázzák magukat a gyomok, bebújva a gondozottak közé, csak ne essen bántódásuk. Az első bűnös ki volt? Aki cöveket vert a földbe, rajta a bűnös szóval: enyém – süvöltötte a jó öreg bölcselő, miközben évmillióktól fogva így működnek a krokodilok is, melyek túlélték a dínókat! Az ember csak követte a példájukat, követte a természetet… A vadon szavát. Ábel s Káin együtt áldozott az Úrnak, de Káin nem tudta elviselni, hogy füstje nem gomolyog az Égre, mint Ábelé! Teremtőnk belénk plántálta a birtoklás édes mákonyát. Inkább megveszem, mintsem kölcsönkérem, ha már rabolni szégyenlem…
– …mindennek külső és belső íve – melyik a visszája, melyik a színe? Van-e harmadik ív, árnynélküli fény? Rögtől szívig, minden dalol, / nem ésszel: lényével válaszol, / mint egy nő, vagy egy költemény. (Weöres Sándor: Örök sötétség tapad a felszín belső felére) Talán a jelenség egyneműsége, amely nem engedi mást is hordoznia, mint önmagát, nincs egyéb jelentése, mélyebb értelme, egynemű önmagával. Az értelem kicsavar, bonyolít, magyaráz. A létező, mely „zöld az Élet aranyfája”, a „gondolta a fene” tagadása mindennek, hisz írója végtére is csak föltette a polcra és annyi. Nincs rejtett zuga, ő maga az. Ha a nő valóban ilyen lenne... Költemények között is csak az alanyi vers, a többi önmegvalósító üzenethordozó.
– egyoldalú beszélgetés középiskolásokkal, hiszen ők csak néznek, nem szólnak, némelyek elbújnak az előttük ülők háta mögé, mások kiismerhetetlen tekintettel szemlélnek, megint mások bóbiskolnak – de a maradék értelmesen felénk néz. Utóbb halljuk, de már ott is éreztük: leginkább a test épületes gyarapodásának és a lélek lemaradásának témája ragadta meg lelküket. Egy tanár megrovón beszélt azokról, akik jósnőhöz mennek, jövendőmondót keresnek. Megvédtem őket, mondván: manapság a lélekkel foglalkozunk a legkevesebbet, pedig hatalmas terhet cipel, kivált a serdülőknél. Ehhez jön még a rohanó világ, az ellentétes irányú változások tömege, s bár ebben élünk valamennyien, a bimbózó ifjú különösen érzékenyen. Mázsányi terhek a kamaszléleknek, gyámolítás nélkül. Igaz, a lélek később sem számíthat támogatókra. Azt sem tudjuk, hol lakozik... Szívünkben, a folyvást lüktető dobogásban, a véráramban derengene? Akkor már inkább az elmében, az agyi idegrendszer mérhetetlen gazdag kapcsolathálójában él – mert a Lélek él, s ha valamiről képzelhető, hogy az ismerhetetlen örökkévalóság szüleménye, éppen a Lélek lehet az! De miért lenne bezárva bárhová is, amikor még az egész Test is börtön számára, ezért lelki burok, aura formájában kívülre türemkedik! Ezért tanítani kellene a fiatalembert lelke mibenlétére, buzdítani a testével testvéri egységben, harmóniában való gyarapítására. Hiába láthatatlan és tudhatatlan székhelyű, a lélek mégis gondozást, törődést igényel szállásadójától, folyamatos párbeszédet, különben elvadul, mint a gazdátlan bárány.
– Johann Sebastian Bach az Isten, Mozart az Angyal, Beethoven az Ember. Mindez a 11 éves Boros Misi Mozart-játéka kapcsán hangzott el, az egyik zsűritagtól, mondván, most egy angyal játszotta az Angyal muzsikáját. Szavak nincsenek, lélegzetvisszafojtva, gyakran könnyezve, meghatottan – nálunk, köztünk él egy ilyen kisfiú! Mi lesz majd vele, mit tartogat számára a Sors, hiszen mindössze 11 éves! Csodagyerek, kétség sem fér hozzá, zseni. De mi lesz vele, ebben a mind eszelősebb világban? Uram segítsd Angyalod, el ne hagyja!
– a franciák egy része, talán parlamenti képviselők is, míg tavalyelőtt a hollandiai Mikulást és a Krampuszt tartották rasszistának, tavaly a fenyőfaállítást, sőt már az egész karácsonyi ünnepet ítélték el. A művelt francia elitből mind többen ki sem ejtik a karácsony megnevezést, eme szó nélkül kívánnak kellemes ünnepeket, esetleg boldog napokat… Közben a többség, a „nép” röhög rajtuk, mondván, nem tudják, mit beszélnek. Ferenc pápa lottósorsolást rendez karácsonyi ajándékaiból és a hajléktalanoknak tussolókat építtet a főtéri árkádok alatt, ezért aztán a fedél nélküliek már el sem hagyják a teret, lévén ennél jobb helyet úgy sem találnak… De ha ilyen sebesen és előre nem láthatón változik a világ – akkor mi lesz holnapután? Platón két és félezer év előtt úgy vélte, azért nem múlik el a világ, aminek, mint mindennek, már el kellett volna múlnia, mert megtartó ideái odafönt változatlanok. Maradnak holnap is?
– a heves szél fútta sárga-fekete képet is viszed magaddal, ahol fekete madarak lapultak a hullámzó fűben a szél előtt, miközben mi csak nézzük őket a melegedő villamosból… A késő őszig virító piros muskátli látványát az erkélyládában, a Holdat ezer alakban, a Tisza szőke fodrait, azt is, amint egyszer éppen megindult felszínén a jég, surrogva, megállíthatatlan… Azt a csavart kőoszlopot a Dóm téren, azt is viszed, melynek egyik téglájából egy darab letört, de ahonnan tavasztól őszig láthatni a fecskék lármás, percre sem nyugvó gomolygását a tornyok előtt. És amikor följött a Tisza egészen a körút magasáig? Fiatalon, hogy hátad tölgynek vetve érezted, hallottad szél zúgását, s tudatlan megtudtad: az Ősz megérkezett! Mindét vinnéd képeidnek? Ha kérnék a Túlpartiak…
– száraz héjú kalácsot majszoltam a napokban, s fölötlött bennem, bezzeg nálunk soha nem volt száraz kenyér, kalács kiváltképpen nem, mert ideje sem volt ételnek megszáradnia… Hamarabb elfogyott, semhogy ilyen sorsra jutott volna. Anyánk nyáridőben délután öt óra tájt tűnt föl a ház felé vezető úton, két kilós veknivel a szatyrában, s mi már alig vártuk érkezését. A gyermekkori jó modor megkövetelte a rend megtartását, kivártuk, amíg bejött a szobába, kitette nagyasztalra a kenyeret, abroszt terített, kést vett elő, keresztet karcolt a sültebb felére, megszegte, megkente, s osztani kezdte a paprikás, sós zsíros kenyereket. Ritkán adódott valami húsféle a kenyér mellé, többnyire csak a bolti zsír, nyaranta zöldpaprika, paradicsom. Mire a négy gyerek jóllakott, a kenyér fele odalett. Anyánk ezért neki is állt a vacsorának, hogy másnapig kitartson a vekni maradéka. A krumpli néhány alapesete váltotta egymást, gyarapodó időkben némi kolbásszal. Szűkösségünktől még nyári fény volt, a Tisza fodros hullámai ránk vártak, elővehettem a horgászbotot, vagy csak kibicikliztem a távolba, kicsit vágyakozva merengeni a vízparton, majd a hűvös alkonyatban hazakerekeztem és az udvaron megvacsoráztunk. Nyári csöndességben éltünk.
– De hol a Gyermek? címmel régi történetet mesélt el Karácsonykor egy püspök. Történt, hogy egy faluban keresztelőt tartottak, meg is hívták rá a rokonság apraja-nagyját, összecsődült a temérdek ember, s ahogy az már lenni szokott, a kismama fogadta őket a házkapuban, karján a gyermekkel. A vendégek meg csak egyre jöttek, a ködmönt, kabátot, nagykendőt betették belépéskor a kamrába. A kismama is segített, térült-fordult, de a gyermekkel karjában nehezen mozgott, letette hát szépséges őkelmét a nagy kupac kabátra. Hanem hogy újabbak jöttek, azok már nem nézték hová, csak reá dobták ők is a kabátot a kupacra. Végre aztán összegyűltek mind a nagyszobában, ünnepelni az immár megkeresztelt gyermeket. Igen ám, de hol a gyermek, kapott észbe a Kismama! Keresték erre is meg arra, mígnem anyjának megsúgta a szíve, hová is tette ő a kisdedet. Ezen a ponton a püspök, megszakítva a történetet, megkérdezte: ebben a nagy karácsonyi forgatagban vajon hová kerülhetne az ünnepelt, aki miatt mindez történik, egyszóval a Gyermek? Főhelyen a karácsonyfa csillog, alatta ajándékok, a konyhában étkek, szobákban mindenki, ugyan hol lenne itt hely még? Talán a szívünkben, ha megfér…
– a lelket mint folyót kétszer nem lehet ugyanazon állapotában megragadni. Talán egyetlen pillanatát sem. Ha ugyanaz is lenne, mint egy korábbiban, mégis más helyzetben az, másra készülően. Létezésén kívül aligha tudunk róla valami biztosat. Akik elmélyülten figyelik egyénenkénti, kultúrák, korok szerinti folytonos másságát, gyakran maguk is különös, olykor neurotikus lelkek. Freudot súlyosan neurotikus személyiségként írta le Carl Gustav Jung, de ő maga sem lehetett terheltségtől ment. Ha a gyóntatók vallanának, vagy a kínzásban járatos szörnyek, netán a sámánok, táltosok és vajákosok, a bűvölők és megannyi révületben forgó elvarázsolt, ha vallanának, mi lenne itt, te jó ég… De legfönnebb, ha a sok éves szeretők, a megrögzött gyűlölők, a cellatársak, kórházi ágyszomszédok és csapattársak, a tan- meg a testületi tagok beszélnek a mások lelkeiről… Na, abból tanulhatnánk valamit önmagunkról. Ijesztő és megejtő, pedig igazán még csak nem is derengenének a bensőbb bugyrok szakadékai…
– Párizsban, a 2015-ös év 7. napján legyilkoltak 10 karikaturistát és két rendőrt egy újságszerkesztőségben, illetve környékén. Mi lesz ezután? Még inkább megváltozik a világ, még ennél is jobban besötétedik Európában? Újra jön a vallásháború? Ábránd a másféle civilizációk békés együttélése? Milyen hatást vált ki e mészárlás a fiatalok körében? Eltérő következtetést vonnak le a keresztények, a muzulmánok, a zsidók, a liberálisok, a konzervatívok, a vidéki parasztok, a véleményvezérek, a művészek és az ügynökök... Gyarapítja a megosztottságunk, széttagoltságunk a nemzeti és ideológiai sokféleség… Továbbra is megjelennek az eddigi karikatúrák, de remegő kézzel húzzák a vonalakat, folyvást méricskélnek: ezt még lehet? Csakazértis rajzolás, csakazértis újságírás, csakazértis gúnyolódni a másik meggyőződésén, csakazértis, hogy lássa mindenki, mi meg merjük tenni és nekünk nem kell tekintettel lennünk a másik ember érzéseire, hitére, mert az érzés és a hit, mi tudjuk jól, rég elavult, meghaladott, nem trendi, s pláne: politikailag nem korrekt – csakazértis folytatni, amit eddig, vinni tovább az uralkodó politikát, de már soha úgy, mint előtte? Lesz még bevándorlók Európája? Kik számára válnak titkos példaképekké a gyilkosok? Kik érzik majd úgy: miattunk tették? És hol fognak nyíltan rendőrállamot követelni Európában, az idegenek megfékezését? – Azután a történet még napokig folytatódott, nőtt a halottak száma és sokak lelkét árnyékolja egy körvonalazhatóbb félelem. Jövő-sokk.
