Tráser László
Cédulák (63.)
– a kora ’50-es években cseperedő kisfiúként sokat nélkülöztél, de a nyári Tisza-part felhőtlen boldogsága vígasztalt mindenért. (Bár enni nem adott.) Egyszer még a papsajtot is megpróbáltad, mert egy hajdani tanár néni szerint ezt a pásztorok megették. Neked nem jött be. A napfény D-vitamin-áradata ingyen volt, és a sarki akácfa odújában fészkelő sárgarigó látványa is. Egyszer megkísérelted a fészekrablást, de szerencsére rövid volt a karod… A félelmedben elpusztított jámbor sziszegő, a csúszós pikkelyű, mocsárszagú vízisikló teteme fölötti szégyen máig kísért. Őt is a Tisza adta, csak nem becsülted meg. Ám akárhogy is, afféle mesebeli élet-cserét nem ajánlott senki, így azután kis bice-bócaként nagy vitézül végigevickéltél még a zúgókon is, bár nagy hősnek, szerencsére, sosem bizonyultál. Különben ezt az élet-cserét gyerekként talán meg elvállalod, ezért az Ördög incselkedésétől mindig mögéd állt jó sorsodat védelmezendő az Angyal… Mára a kétely, ha volt, eldőlt, most már el sem fogadnál másik életet – pedig enyhén szólva lenne mit beújítani! Gőg lenne kitartásod mögött? Méltósággal elcipelni terheid a végéig… Inkább csak félelem a Sorstól, nem merészelnéd cserbenhagyni a küldetést – ha van! Elkötelezett hit a feladatban, ezt mérték rád, viseld. Zavaró kétely: sorsod többször belökött a sodrásba, de az Angyal eddig folyvást kimentett… Talán mert nem frázis, csakugyan van feladat? Vagy csak annyi, ami most történik veled? Kivárni a végét, de szorongva. A szentek talán már előbb átlépték a vonalat, olyik még itt a Földön, megelőzve, ami történik odaát…
– a Lélek iszonyatok közé is szorulhat, akár önhibáján kívül is, Uram irgalmazz! Az emberek iránti vonzalom, a „másik” keresése: a másik birtoklásának akarásába torkollik. Kalandot keres – könyvesbolti tolvaj. El tudod képzelni, mondja egy sokat megélt, régi Tanár, mennyit küzdünk, akár cigánykereket is hányunk, csak higgye el a hallgató, hogy a padtársa jobban hasonlít hozzá, mint gondolná… Némelyeknek szorító magányából nincsen módja kitörni, csak süpped mind jobban tulajdon mélységébe. Uram segítsd!
– légy őszinte, mintha csak magadnak beszélnél, magadban. Tárulkozz, ha merészelsz, de meg se próbáld a púdert! Mindvégig bizakodj. Ha rád találnak, s még mindig tudsz mondani nekik valamit – befutottál. Fura mesterség, egyszer fázik – máskor lánggal éget. Te választottad. Mindig vonzott a nyilvánosság, s egyben riasztott is. Mára mesterség lett, amit néhányan valóban profi módjára végeznek, jó sorsuk megengedi számukra „a mértékkel gyakorolt önmegvalósítást”. De ez kivétel, ez egy elenyésző kisebbség – és korántsem a sztárok világa. Azok már csak látszat szerint díszparipák – valójában jól betört igavonók, idomított cirkuszi lovak, cifra szerszám takarja hajlott hátukat. Aki fizet, az rendel – beállsz a sorba, ha engedik, s még teheted. Különben már tünedezel te is… észrevétlen. Utad, de hisz’ – neked ez jutott. Viseld, ne hátrálj. A baj csak körülmény, hited szerint a feladat számít egyedül – méghozzá teljesítve!
– selyemlila sávokat, nagy, színes foltokkal, kéket, lilát vet az ég alja, áthatva, fölülírva a virító rózsaszínt. Ha a világ hírei nem lennének oly ijesztők… így csak különös látvány. Hajdan a pusztában a juhászok ilyenkor tudták, mit hoz a holnap. Manapság a nap végét sem merészeled boldogan várni, mert még minden rosszra fordulhat… majd megtudjuk, ha odaértünk. Ne sürgesd a Jövőt! Oedipus király igazsága: senki ne mondja boldognak magát a halandók közül – halála előtt…
– nem ért egyet az idős, 90-hez közelítő egykori történelem tanárnő (valójában munkásmozgalom-történész) nemzedékem lesújtó tapasztalatával, miszerint a rendszerváltás előtti történelem-tanítás egyetemes jellemzője volt a módszeres, mert célirányos hazudozás. A megtörténtek elhallgatása, feketítése, meghazudtolása, kiforgatása. Mert semmi nem volt igaz. A Tanácskormány, Trianon, ’45 és ’56 valóságát eltagadták, valódi arcát plasztikázták (szebbre, csúnyábbra, ahogy érdekük kívánta). Ezt tették. A hölgy azonban ezt nem így gondolja. Álláspontját nem kívánja kifejteni, véleményét nem akarja argumentálni. Titkon talán ’56 októberét is ellenforradalomnak tartja, mert elmenőben még megjegyzi: sok igazságot is tanítottunk mi akkor. Nem vitatom. A középkori Európáról, Szent Istvánról Kristó Gyula professzor tényleg nem hazudozott. De a későbbieket megfertőzte a társadalmak folyamatos „osztályszemlélet”-alapú megosztása haladó és reakciós osztályokra, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra. Engels szerint ez volt a történelmen keresztülhúzódó „vörös fonál”, amit azután követői, talpnyaló alattvalókként alkalmaztak. Amikor pedig elérkeztünk a tananyagban a 20. századhoz – eme hazug skatulyákba gyömöszölték szerencsétlen magyarjaink históriáját is. A Nagy Háborúban rablók lettünk, a frontra vezényelt bakák és tisztjeik (csakúgy, mint a következő világégés idején) igaztalan ügyért támadó latrok, majd 20 évvel később fasiszta, utolsó csatlós az egész ország. A Tanácskormány a nép barátja, mesélték, ezért leverését a fasizmust előkészítő fehérterror szálláscsinálói végezték, a megelőző vörös terror, nemzedékem számára és még hosszú évtizedekig, a tanórák ismeretlen eseménye maradt. Ha úgy adódott, a kecskeméti állomáson gyilkoló Szamuely és kivégző osztaga igazságosztó Lenin-fiúkká vált, s akik ellenük fordultak – ellenforradalmi banditák lettek. A Vörös Hadsereg a felszabadulást hozta, szó sem volt megszállásról, sajátos, sztálinista típusú gyarmatosításról – fasiszta országról annál inkább. 1956 ebből a kötelezőn és egyedül igazságos nézőpontból kitekintve maga volt a gyilkos reakció, a haladó emberiség ellensége. Ez volt az alapszöveg, ama legendás 40 éven át, szigorúan kitartva az utolsó percekig, hiszen még 1986-ban (!) is megjelenik Berecz Jánostól az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című „dokumentumkötet”. Sőt, még Nagy Imre újratemetése napjaiban is fölveti a honvédelmi miniszter: ha már muszáj, N. I. legyen hős, rehabilitálják, de Maléter Pált ne! Mert ő katonai esküjét megszegő áruló volt a miniszter elvtárs megítélése szerint, aki szembefordult a néphatalommal, továbbá (kiejteni is iszonyat!) a Szovjetunióval! Maléter tárgyalásvezetőként történő elrablása, kivégzése még ’89-ben is rendjén való volt a kádárista hatalom a szemében. Hiszen így értékeli a történteket a már magára maradó uralkodó pártelit 1989 nyarán, a 301-es parcella arccal lefelé fordított, kátránypapírba göngyölt holttesteinek kihantolásakor. Éppen ezért volt lényegét tekintve minden hazugság, amit nekünk is tanítottak, summázom én, immár a következő évezredben. Rettenetesen kár, hogy így jártunk, mert mindez velünk maradt a félrecsúszott vörös nyakkendőkben, a soha nem viselt plecsnikben, máig tartó nyomorúságunkban – ami 70 fölülről visszanézve olykor mégis, jaj, de Szép volt! Még a Május elsejék is, a ligeti zöldüveges kőbányász sörök is 5 forintért, a felszínen országos nyugi, a zsendülő kiskert, a meghitten pöfögő Trabi… S legfőképpen és mindenekelőtt és - fölött: ifjúságunk édes-édes madara…
– mi Atyánk, bocsásd meg bűneinket, szabadíts meg a Gonosztól s ne vígy minket kísértésbe… de hiszen ha mindezt megcselekednéd velünk Uram – hasonlatossá válnánk az Angyalokhoz, ami pedig földi ésszel lehetetlen! Kézenfekvő a réges-régi föloldás, még Tertullianustól: hiszem, mert lehetetlen! Mi történik hát velünk? Maradunk, akik mindig is voltunk: bűnös, sodródó emberek? És ha ilyennek teremtettél akaratod szerint? Próbatételre születtünk? Elmozdulhatnánk szabad akaratunkból, ha ez lehetséges lenne, de maradunk a Bűnben, amint volt s van mind ez időig. Te mindvégig hirdetted szent Igéid! Bizakodjunk végtelen kegyelmedben, hiszen Te teremtetted fajtánkat, e sárkányfog-veteményt. Lenne az Ember köztes teremtményed, ki választhat Erény és Bűn között, szolgálva Mindenható Urát – vagy elfordul, s bár a sokféleség céljai megegyezők, útjai különbözők. Bizonytalan, következményeiben nem látható döntéseinkkel múlik az életünk. Szélről teremtetted fajtánkat, Uram! Nem lehetünk angyalaidhoz hasonlatosak, hiába súgjuk a fohászt: bocsásd meg bűneinket, szabadíts meg a Gonosztól s ne vígy minket kísértésbe… Lényünket áthatja a belénk égett eredendő bűn, Ádám és Éva parancsszegése? De hiszen nem tudunk mást adni, csak mi lényegünk, Angyal és Ördög között őrlődve, elbukik, majd fölemelkedik az Ember. Légy hozzánk kegyes, Mindenek Ura! Tudjuk a jót, tesszük a gonoszt. Örökkön jót akar, de rosszra tör, íme, fajtánk, az Ember. Legfönnebb, ha a Szentek, angyali gyermekeid, kiket olykor korán magadhoz szólítasz, a lelkükben rózsás szerelmesek, és akikről hallottunk, a boldog „lelki szegények” – miattuk még kíméleted?
– Németh Miklós visszaemlékezései. Milyen hihetetlennek tűnt akkoriban, a késő Kádár-korban, a szépséges ’80-as években, hogy netán az lenne „odafönt” is, amit látni véltünk alant! Azaz zűrzavar és értetlenség. Az ellentétek magyarázatáról nem több, mint „ellenzéki” sejtésünk, ha volt. Most pedig, íme feketén-fehér olvasható: a Magyar Népköztársaság időben utolsó, korszakzáró miniszterelnöke írja a lehangoló látleletet: kavarodás, káosz, értetlenség. Egy elaggott birodalom és annak délnyugati perem-országának tudatlan hatalmasai birkóznak a válaszolhatatlan kérdéssel: merre tovább, mi lesz velünk – fényes körútján a végtelennek… Szent Szűz Mária köténye felfogta e tétova kis ország zuhanását, népe tudatlanul átjutott a tű fokán, s íme még mindig megvagyunk. Nem rajtuk, sorsunk hozzánk hasonlón tudatlan irányítóin múlott, hogy nem lett nagyobb a baj. Uram, segíts.
– Nyugat-Európa már régóta nem az, aminek még nemzedékünk, a „régiek” gondolták. Már nehéz megfogadni, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük… Meg ilyenek. Újabban a vén Európa, a gyönyörű nő, hajdani leplei mögül mutatja valóját, polgári álarcai híján – pőrén az, aki. Előtűnnek félelmei és előítéletei. Páni félelem járványtól, bennszülött idegenektől, muszlim terroristáktól, akik pedig már köztük születtek, nevelődtek! A maradék Nyugat friss lakói, az új tömegek régen lerúgták a százados európai műveltség fölös nyűgeit. Mivégre még tudni, ha egyszer elég a pénz is! Majd a virtuális arany mindenhatósága pótolja a Tudást, boldoggá tesz! Erőlködni tisztességért, megtartóztatni vágyakat, igyekezni példaadón élni – ezek régimódi, kisszerű célok. Ha a felhalmozni érdemes régi kincsek megszerzése hosszadalmas, szaktudást igényel, majd fordítunk a szokásokon, s az lesz a Vágy Tárgya, amit az Új Mágusok megneveznek. Egy hajtincs a celebtől, egy szakadt húr a gitárjáról, az első WC-csésze, amit a Művész kiállított és már lehet is licitálni! Amiért eddig tolongtak, a sok régi kacat – avítt göncök. Perdült a kocka, más a trendi, új világ napját szereltük a stoplámpára… kit érdekel a Múlt, Mi egyszer élünk! Jaj, nekünk!
