Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László
Cédulák (61.)
 
– K. L., az idei alternatív irodalmi Nobel-díj kitüntetettje mesél úti élményeiről az ATV-ben. Gibraltárnál átkelt Afrikába, s amint partot ért, arab fiúkat látott a parton, akik vágyakozva, sóváran néznek Dél-Spanyolország felé, ahol egyébiránt a kitüntetett író nem rég járt, így aztán tudja, az most nagyon szegény, nyomorult vidék. De az arab fiataloknak akkor is jobb lenne, mint az, amiben élnek. Nekik majdnem mindegy, csak el onnan, ahol vannak. K. L. alternatív irodalmi Nobel-díjas beszél otthonáról, mely közelebbi helymegjelölés nélkül akár hazánk egyik kies tájéka is lehet, híves patakkal, őzek, szarvasok erdei lakhelyével. Maga az édenkert. De ha megjelenik ott egy ember, mondja az író, úgy érzi, kezdetét vehetné ismét a paradicsomból való Kiűzetés …    
 
– virágos női rövidnadrágot, shortot látok délelőtt a járdán, melyet valaki gondosan összehajtott és a fa alá helyezett. Vélhetőn nem a tulajdonos volt ilyen precíz, amikor éjszaka kiugrott belőle, netán lerángatták róla. Tettének oka ismeretlen, de akár hírtelen felindulásból is eredhet, hogy megszabadult a pillanatnyilag fölöslegessé vált ruhadarabtól. Igaz, éjszaka a presszó teraszán egy majd tettlegességig fajuló vita is zajlott, bizonyos Bea képtelen volt uralkodni magán és üvöltve követelt elégtételt egy ismeretlen asztalszomszédjától, amiért az „belepofázott” az életébe. Többször jutottak a verekedés pereméig, miközben Beát csitították, illetve az általa megrágalmazott szomszédot visszafogták. Néhány éve még megrázott volna, mára csak zavart az alvásban. Idővel megszokjuk a nehezen viselhetőt is, alább adjuk az igényeket.    
 
– még képes vagy fölállni, noha már nem lenne szégyen elfeküdni… ha tudsz vigaszt! Képes vagy elfogadni a sérelmet, melyet nem érdemeltél, mégis neked jutott, ha belátod: ez volt az ára, amit fizettél a túlélésért, amit fizetsz azért, ami rád vár – s maradhatsz még köztük.  Választottad volna? Szenvedést csak azért, hogy vonszolhasd tovább a kereket? Vagy ellensúlynak (mint a közéletben, fékek és ellensúlyok!) vár a siker? Manapság a siker nem szép emelkedő, nem tető, ahonnan tágul a kilátás, csupán pénz és hatalom, ami kedved szolgálja. Ha indokot keresel, amiért föl tudtál állni, ne menj messzire. Angyal segített, veled volt végig. Vagy csak annyi az egész, hogy még nem jött el végórád ideje? Darab időn még etetheted az ég madarait, újabban két vénembert is, még dadogva szórhatod bölcselmeid a szélbe, szemérmetlen tolakodva figyelmükért. Ezért kaptál volna kegyelmet? De miért ily kegyetlen módon állított meg az Angyal? Tudatlan lennél, ki nem ért a szóból? Próbára tesz: mikor elégeled meg csapásait, s állsz át a lázadókhoz? Rajtad kívánt segíteni az eséllyel: ha fölismered a próbatételt és átjutsz a szakadékon, maradhatsz egy darabig még a földiek között? Mivégre folyvást okoskodni, a történtek még neked sem annyira fontosak, hisz’ képes voltál fölállni, így majd másba kell belehalnod. Ha jól számolod.
 
– egyszeriben magányos lett, ott az emberek között, akik valami jó tréfát vártak tőle. Kétségbeesve körülnézett és hogy nem volt körülötte egyetlen segítő kortársa sem, ügyetlenül kérdezni kezdett felőlük, de csak értetlenül néztek rá a nevek hallatán, mire elnémult. Akiket emlegetett, csupa régi ember, hajdani nagynevű orvostanár, akikkel hajdan együtt voltak azon a mára eltűnt orvosegyetemen. Nevek szaladtak ki a száján, de hogy süket csönd fogadta, zavartan elhallgatott. Megértette a hallgatást, ő már itt nincs jelen, amiként a megidézett szemtanúk sem. Azok elmúltak, ő még csak múlóban. Amint Mikszáth megjelölte ezt az állapotot: kikopunk a világból. Manapság talán gyorsabban is, mint történt ez korábban, mikor még lassabban múlott velünk az Idő.
 
kevesen voltunk, de sokan maradtunk, mondta a laktelki sátor főszervezője a rendszerváltoztatókról. Megjegyzem, akár a partizánokról is mondhatta volna, akik az évtizedek multával örvendetesen gyarapodtak, létszámukban is. Mire eljött a rendszerváltás – egész kis hadseregnyien lettek, csupa pecsétes igazolvány birtokosa, akik ellenálltak. Közülük sokan még meg sem születtek akkortájt, csak ellenálltak. Szép hivatás és jó megélhetés.   
 
– ennél már nem lehet rosszabb, mondja a kisbolt előtt kávézó alak az olykor éhező öregembernek, aki azért áhítozik: csak rosszabb ne legyen! Igaz, előtte a habos kávé árának harmadát a pulton hagyta. A szemközti boltocska dúsan rakott piás pultjáról két kétdecis vodkát meg két félliteres dobozos sört pakol szatyrába a nő, akit a vásárlásáról a folyvást furdaló kíváncsiság miatt faggatom. Megtudom, az apjának viszi, mert a papa súlyosan depressziós, ezért iszik ennyit naponta, ráadásul fél liter vodka és a sörök a „hivatalos” adagja. De ha naponta van ezer forintja italra, akkor talán mégsem olyan elesett, ármánykodok. Igen, de 52 éves és nem kap munkát, magyarázza Ibike. Hiába tekergetem: boldogtalan ország, és még nem is jött el az ebola…
 
– meglepő levelet közölt a New York Times, a maláj utasszállítógép gyásza kapcsán. Egy olvasójuk szerint fölháborító, amit a holland kormány (legalább 150 holland halott volt) művelt a gép lelövése miatt: 3 napos nemzeti gyászt hirdettek. A halottak mindenekelőtt emberek, akiket nincs joga kisajátítani egyetlen államnak sem, hangsúlyozta a levélíró, hozzátéve, semmivel nincs több joga a holland államnak gyászolni a lelőtt gép utasait, mint bármely más országnak. Véleményét egy kommentelő „liberális abszurdnak” nevezte, elítélő tartalommal szólva az esetről. S.O.S. – mentsétek meg lelkeinket, fűzöm hozzá gyáván…
 
– igazságot! Unt kiáltás, minden hevült, hataloméhes mozgalom és mozgalmár ezt „tűzi zászlajára.” Valójában az igazságot kimondani mindig is veszélyes volt s az is maradt. A közbeszédet uraló média pontosan erre épít. Nem szabad sem kimondani, még kevésbé kifejteni az igazságot. Ha megteszed, megkísérled kibeszélni a Titkot – menten nevetségessé tesznek, meghurcolnak, ha makacskodsz, széttaposnak. Arról kell beszélni, amiről az uralkodó média kívánja, aki nem ezt teszi, büntetni való ellenség. A világ legerősebb állama példaadó és követésre méltó. Ha ott a rendőrség brutális, netán rasszista színezetű (!) az csupán érzékcsalódás, tehát ilyet állítani egyenesen hazugság! Ha a meghatározó európai államokban erősödik, s mind láthatóbb módon van jelen az idegengyűlölő szélsőség, akkor erről nem illik beszélni, aki mégis megteszi – ellensége a demokráciának. A nyílt vita, persze, elvben a demokrácia része, de amely témát nem szentesít a nemzetközi médiahatalom (és ami mögötte van), az ártalmas, félrevivő. Így arról töprenkedni, hogy Nyugaton hovatovább megkerülhetetlenné izmosodnak a szélsőséges, idegengyűlölő, rasszista eszmék: ez eretnekség, lázadás!
 
– talán nyárvégi délután, egy monarchia-korabeli, okkersárga, régi téglás, évszázados épület előtt, vonat éppen nem érkezik, nem is indul, a hangosbemondó elnémult, minden leállt, fényes csöndben ázik a tér, a szökőkút is elhallgatott, mintha kívül kerültünk volna az Időn. Váratlanul egy fátyolba burkolt fekete nő csörtet az állomás felé, mellette tán’ arab férfi, mögöttük vagy fél tucat kávébarna gyerek, de csodálkozni sincs idő, hangtalan elnyeli őket a robosztus épület. Valami pedig történhetett odafönt a peronon, idelent régi buszok sorjáznak, villamos is begördül, de utasnak híre-hamva sincs. Akik a pályaudvar épülete előtt várakozunk, napfényben, enyhe szélben, mi sem beszélünk, némán nézünk a világba. Előttünk hosszú téglafal, mögötte fura, félig új, de nagyobb részt sok évtizedes ház, oda nem illő, robusztus lépcsősorral, a kert toronymagas nyárfái zúgnak a szélben. Egyszeriben lihegő busz dübörög, megáll előttünk, fölkapaszkodunk, a szín kiürül utánunk. A rázkódó batáron szinte csalódás fog el: végre minden összeállt, akár meg is történhetett volna… A körülmények megfelelők, valamiért mégis elmaradt az átmenet, talán az ünnepi zene hiányzott, ki tudja akkor meglesz-e… Aztán röpülni el a Földről – felhők fölé – Hold alá…
 
– próbáld azért, de hisz tudod, hiába kérlelnéd, ha sorra jössz… Néznéd még a sivatagi rózsa piros virágát, szirma halványból sötétre vált, az őszi krizantémokat, és olvasnád, amit nagy nehezen megszereztél, Hérodotoszt, vagy hazád történetéből Rajk László szörnyű gyötrelmeit… És bámulnád a szóképeket Arany balladáiban: amit te elmondani is csak dadogva tudsz, azt a Mester költeménnyé formálja, íme:
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltűnőben. 
De ha időd lejár „tölts hozzá bort a rideg kupába.” Megbékélt szívvel teszem, Uram. 
 

ayers-rock1.jpg

– Ausztrália benső vidékei halottak, a kontinensnek eme „halott szíve” úgy 50 mai Magyarországnyi terület. Ez veszi körül a hazájukból elűzöttek utódaitól lakott tengerpartok. És mintegy félmillió, szabadon garázdálkodó, nemzedékek óta vadon élő teve, a betelepült fehérek elhagyott állatcsordái. Az őslakosok évek tízezredeit élték le ezen a halott vidéken, ahol eső olykor évekig nem zuhog, s aki nem ismeri e vad vidék törvényeit, elmenekül vagy szomjan hal… Akiknek e föld a sajátja volt, az őslakók, nem ismerték Kant magasztos nézeteit, de kiállták a legszigorúbb s legfölsőbb vizsgát, diplomát szereztek túlélésből ott, ahol mindenki más megbukott. Ők tudták a Törvényt, ismerték világukat, tisztelték vörös fényben pompázó Varázshegyüket, áldoztak isteneiknek, s vigyázva a Földre, megmaradtak minden körülményben. Gyarmatosítóik lerabolták földjüket, majd, miután az erősebbnek bizonyult, sorsára hagyták a vidéket, megrontották az ott élők világát. És már a fehérek sem ismerik Kantot. Úgy tekintenek felé, mint a bennszülöttek…      
 
– nincs pánik! Kis szorongás, az igen, de különben minden rendben. Középkorú asszony vásárol tejet az áruházban, ezért a ládába nyúl melyben halomban hevernek a zacskós tejek. Amint odafordul karjával a tejhez, észleli, hogy egy fekete bőrű férfi (ez esetben nem biztos, hogy jó az afroamerikai jelölés, végtére az is lehet, hogy Afrikából jött, vagy pl. Franciaországból) szintén rámozdult a fehér italra, így velejéig toleráns, liberális magatartása által vezérelve, az asszony azonnal hátralép, kezét elkapja a tejtől. A fekete bőrű férfi meglepődik, szintúgy elugrik, és ékes magyarsággal odakiált, nem kis figyelmet keltve a boltban… Nem vagyok ebolás! A félreértett asszony mélyen megbántódva, lehajtott fejjel elhátrál. Ő már nem látja, csak később mesélte el neki a szomszédasszony, hogy a pénztárosnő azért külön tette a fekete vevő ezresét. És nem is fogta meg… Nincs pánik.  
    
– a 20. századi nagyregény – mint festmény. Bulgakov megírta, elolvasod, gyönyörködtet, hangulata veled marad, élménye nem zárul le lapjaival, alakjaira emlékszel, magad sem tudnál válaszolni, történhetett ilyen… Gioconda mosolya… lehetséges ez? Még csak azt nem tudjuk eldönteni, egy köznapi polgárasszonyt mintázott a Mester, az nem lehet, hogy önmagát… Csak képzelődött, mégis, talán látta is, de nyomban megformálta, aki fölsejlett előtte… Ott a föstmény, még nézheted.
 
 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.