Tráser László
Cédulák (60.)
– sem az újság, sem a politika nem beton szilárdságú – demokráciában nem lehet rájuk házat építeni. És diktatúrában sem: lévén elhal a Főnök, összeroppan a rendszer. Mai zaklatott, hevesen változó világunkban olykor néhány év és mintha elmúlt volna egy évszázad. A hatalomban persze mindezt könnyű feledni, hisz oly biztosnak látszik a trón. A papiros alapú újságot világméretekben, s szinte órákon belül megöli az online kiadás, bár úgy tűnik, minél nagyobb egy lap vásárlói köre, annál nagyobb eséllyel állítható, hogy a neten is nagyobb körben terjed, és minél kevesebben veszik a lapot, annál kevesebben kattintanak a világhálós kiadásra. A pártok iránti vonzalom pedig olybá tűnik, mint a szerelem. Ma forró hevület, holnapután töredező, bizonytalan csapat, majd, mint szél, ha elsodorja a ködöt – egyszeriben kitisztul a lég, s aztán csak maroknyi rajongó rajong a vezérért, kit előző nap még tömegek bálványoztak. Emlékezhetünk, majd félszáz évig – vagy tán pontosan addig – választhattunk egy közül.
– végül is ki nyerte meg a második világháborút, és melyik csatában? Ez 70 év után igazán eldönthető kérdésnek tűnik, gondolhatnánk. A történészek bizonyára tárgyilagos választ adtak már, vélekedhetnénk. A párizsi találkozón, 2014 májusában a nyugati győztesek természetesen a normandiai partraszállás mint döntő momentum mellett voksoltak. Putyin magától értetődőn Sztálingrádra hivatkozott. A németek mint legyőzöttek, hallgattak, bár két vesztes háborúval a hátuk mögött is Európa urai lettek mára. A sikert békében érték el. Mi, fűben élő magyarok, lapot sem kaptunk, véleményünk sincs, ha mégis, nem oszt, nem szoroz. Lám, a legújabbkori európai demokrácia is olyan, mint a korábbiak voltak. És hovatovább egyedül maradunk mindenkori vesztesnek.
– milyen jó lenne mély bölcselmeket hallgatni átéléssel! Amikor fennszóval hirdetik az európai demokrácia világboldogító értékeit s ehhez már nem is Churchill „sokba kerül és hosszadalmas, de nincs jobb!” szavait idézik bizonyítékul, hanem afféle logikai csűrcsavart a sokféleség békés együttéléséről, meg hasonlókat. Díszletként velencei kristálycsillár, nagy bőrfotelek és százados szivarfüst… Ilyen körben ismeretlen a kielégítetlen szükség, a napi kenyér gondja. A politikus közben teszi, amit céljai érdekében tennie kell. Békés munkamegosztás, mindenki a helyén. De hiszen így volt, mióta világ a világ.
– amit kérhetsz… olykor sok is, másszor kevés, olykor a legkevesebb. Tiltakozhatsz, de kinél? S ugyan milyen adut osztottak neked? Azzal indulsz a világba, amit útravalóul kaptál. Igaz, előbb meg kell találnod, amit magaddal vihetsz – mert, hogy jól értsd: ezt legtöbbször későn tudod meg! Önmagad sem ismered, nemhogy a varázspálcát, amit hordozol tán te is… Ha egyáltalán megleled, s rájössz a fogására! Majd mire megvénülünk „s lócákon, hülyén ülünk, lábunkat köszvény marja már” – de hiszen ez Faludy Villona! Akkor leszünk tisztánlátók? Kár lenne magunkért. De kérni meg kell tanulni, s azt kivált, mit kérhetünk! Istentől, embertől, virágtól, madártól, széltől, hótól, Kedvesedtől, gyerekedtől, anyádtól-apádtól. Mire mind kitanulod, megjön a Tél, már legtöbbre legyinthetsz. Később észbe kapsz, de hiszen még velük vagyok, igaz, kivel miként, hogyan… Testben is, sodródó lelkével, emlékét ápolom, de hiszen magamat is kérlelem olykor, néha eredménnyel…
– „az a hülye bezárt” idézi döbbenten a virágárus asszony a szomszéd órásra tett megjegyzését egy cigánylegénynek. Pedig csak az történt, ami szokott… És még nem is volt durva.
– a Titkot űztük mindahányan, már a görögök is… Platón Államában Szókratész elmond egy történetet, „pamphüliai Er-ét, Armeniosz fiáét. Ez egykor elesett a csatában, és amikor tíz nap múlva összeszedték a már oszladozó hullákat, őt ép állapotban lelték meg, hazacipelték, és amikor a tizenkettedik napon el akarták temetni, és már ott feküdt a máglyán, feltámadt, és elmesélte, mit látott odaát. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt kiszállt a testéből, a többiekkel együtt vándorolt, mígnem egy furcsa helyre értek, hol is a földnek két hasadéka tátong egymás mellett, és szemben velük az égen másik kettő. A hasadékok között bírák ültek, akik ítélkeztek, majd megparancsolták az igazságos lelkeknek, hogy induljanak jobbra, fölfelé az égbe - miután az ítéleten átesett lelkekre elöl jelet tettek -, az igazságtalanoknak pedig, hogy balra lefelé induljanak - ezek hátul viselték az összes cselekedeteikről árulkodó jelzést. Amint ő a bírák elé lépett, ezek azt mondták, hírül kell adnia az embereknek az alvilági dolgokat, ezért a lelkére kötötték, hogy jól hallgasson meg mindent, és tüzetesen nézzen körül idelenn. És látta, hogy az ítélet elhangzása után az égi és a földi nyílások egyikén eltűnnek a lelkek, míg a másikon meg mások bukkannak elő: a földi nyílásból porosan, piszkosan, míg az égiből tisztán; a folytonosan érkezők, mintha hosszú útról tértek volna meg: boldogan lépdeltek a rétre, és ott, mint egy ünnepi kiránduláson, letelepedtek, köszöntötték egymást az ismerősök, és a földből fölbukkanók faggatták élményeik felől az égieket, ezek pedig a földből érkezőket. Meséltek egymásnak: ezek zokogó sírással emlékeztek rá, mennyi és mily szenvedéseket éltek át, mit láttak ezer évig tartó föld alatti vándorútjukon; az égi jövevények meg mesélték bűvös élményeiket és kifejezhetetlen szép látomásaikat. Sok időbe telnék, ó, Glaukón, ha mindent elmesélnék. Ez a lényege: minden egyes gaztettükért, amit valaha is valaki ellen elkövettek, tízszeresen meglakoltak, mégpedig mindegyikért száz évig, minthogy ennyi az ember életideje, hogy így minden gaztettükért tízszeresen bűnhődjenek: ha például némelyik sokakra halált hozott, városokat vagy hadseregeket árult el, adott rabságra, vagy más gonoszságnak volt részese, minden egyes tettéért tízszeres kínt szenved, viszont aki jót cselekedett, igazságos és jámbor volt, ugyanilyen arányban élvezi a jutalmat. Mást mondott azokról, akik épp most születtek, és rögtön meg is haltak – erre most nem érdemes kitérni. Még nagyobb árról beszélt az istenek és a szülők ellen elkövetett gaztett vagy odaadó viselkedés és az öngyilkosság esetében. Elmondja: tanúja volt, amint valaki valakit faggatott, hol van a nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz Pamphülia zsarnoka volt már ezer esztendeje; megölte apját és bátyját, és – mondják – sok más istentelenséget is mívelt. Mesélte, így felelt a kérdezett: Nem jön az ide, aligha jön valaha is.” Pamphüliai Er története mitikus magyarázatot kínál a kiszámíthatatlan sorsra, melyet ugyan tudatlanul, de magunk választunk. De valójában érdemes-e törekedni a jóra, hisz a sorsunk szálait fonó párkák magasából minden másként látszik? Platón meséje a görög kultúrát is megelőző régmúltban gyökerezik, forrása homályba vész. A mítosz válasza a görögök, vagy éppen a mi kérdéseinkre még újabb titkokat hordoz, nem zárul le semmi, inkább még távolabb sodródtunk a Fénytől… Most olvasom egy nemzetközi (köztük magyar) agykutató csoport erős sejtését: agyi alakzataink annak hatására is változnak, afféle öngerjesztő módon, minél inkább hajlunk egyik vagy másik világszemlélet elfogadására. Kétkedő, bizonytalan, szilárd, határozott, megengedő, zsarnoki, áldozati típusok vagyunk, szinte a születéstől fogva megformáltan… Készen kapott szerepek választhatók már eredendően, miként pamphüliai Er vitéz láthatta odaát. Sorsunk alakítói voltaképpen kozmikus klisék, melyek ellen személyiségünk lázad, vagy amelyeket elfogad... S még milljom variáns. Egy csontig érő seb a lelken lehet bármi: tomboló szerelem, de porig sújtó csalódás is, vagy bármi más körülmény, mely eltipor, összetör, netán felmagasztal, egekbe röpít, mint a mindent eldöntő gól a 93. percben. Mire mindebbe kicsit is beletanulsz, az élet vizének forrását megsejted, már halkul is a zene, int a karmester – de lehet, maradhatsz még.
– a darázs, a hangya és a keselyű árnyéka… Mesét mondasz gyerekeknek? Aki meghallgatja. És akadna olyan, hisz csupa öreg… Nem dolgom mérlegelni. De mégis, kinek beszélsz? Aki erre jár, s pár percre figyel. Betegség. Manapság egyetlen perc közfigyelemért akár életet áldoznak, nincs üresjárat. Szóval a darázs, de előbb a keselyű tűnt föl! Amerika, Ukrajna, Izrael és az arabok! Te mit kavarnál itt a lüke bogarakkal? Ezek mindig lesznek, ha a háborúk kitombolják magukat, akkor is. Sőt, ha emberek már nem, ezek még akkor is, utánunk is, megkönnyebbülten, hogy megszabadultak végre tőlünk. Örök túlélők. És tudsz róluk valamit, hogy emlegeted őket? A pintyekről többet, mert idejárnak az erkélyre, eteted őket. A zöldikéket is, amik kezdetben sárgák. A zöldikék sárgák? Tudod, mit beszélsz? Ezt egyszer már kérdezte tőled valaki, amikor új telefont vettél, de nem tudtad kezelni, és csak hívogattad… Részvétem utólag is. A keselyű árnyéka tűnt föl először, a brazil vb-n, amint körözött Manaus egén, de sötét árnyéka a focipályán kanyargott. Kicsit rémisztő volt, mert a közvetítő nem látta, te meg eleinte mondogattad: bekattantam? Aztán később más is mondta, látta ő is. A keselyű nem ereszkedett lejjebb, csak fölülről figyelte az embereket. Jó, hogy nem lőtték le! (A stadion kapujánál mindenkit ellenőriznek, fegyvert nem lehet bevinni!) Az óriás, fekete árnyékú madár csak körözött odafönt, de nem bántott senkit. Manapság azonban annyi bőven elég a kilövéshez, hogy valami ott van, s máris célpont. Lehet, nem volt gyanús, csak olyan fura… És a darázs? Az erkélyen röpdösött. Amikor az ajtó felé szállt, megijedtél, szerencsére köztetek volt az üveg. Mi zavart, az csak egy darázs! Sárga, fekete és zúg. Félelmetes. Még a hangya is? Egy virág kelyhéből bukkant elő. Nem nyúltál volna oda, pedig ha valamelyik rámászik a kezedre, és eléred, összemorzsolod. Gyilkos. Inkább te pusztítod el őt, mint ő harapjon meg téged! Még jó, hogy nem vagy paranoiás! Ma már nem fognád meg a gilisztákat, ami gyerekként mindennapos volt. Különben is, ez a három lény valahogy összezsúfolódott, tán két napon belül kerültek eléd, nem szereted az ilyet. Nem kérdeznek felőlük, viseld. És ne remélj enyhülést továbbra sem – ezzel eltűnt a nyelvelő, mint akit föld nyelt el. Többé nem hallunk felőle?
– ha szavaimmal segíthetek másoknak, akkor ez bizonyára kitüntetés…
– csodás gyógyulások, szentember gyógyítók – mély istenhittől áthatva. Ki teszi velük a csodát? Ők maguk, hitük erejével, mert meghallja fohászukat az Úr? Őket hallgatja meg, mert méltók erre? Fölösleges kérdések, csak zavarják az áhítatos hívőt. Légy hozzánk kegyes, Uram. Ne engedd híveid vergődni a kétkedők között, nyújts felénk védőkart – ha teheted.
- a démon magánya –
gonoszságába bezárva.
Társtalan, szenvedő éppen ő, kitől tartunk valahányan?
Szörnyeteg lénye börtöne.
– „Valahol aláírtak valamit,
Valahol megalkudtak valamit,
Valahol elosztottak valamit”
Kós Károly: Kiáltó szó
– Márai naplói ma is olvashatók. Életének kortalan cserepei, vele történt esetek, ő gondolta, érezte, szenvedte, élte át minden percét, ám azóta életművé lettek. Polgár volt… Azóta is vannak követői, de reménytelen kisebbségben. Blaise Pascalról olvasott kortárs naplókat, de nem tudományos fokozatért, nem is valami kalandregény írása kedvéért. Egyszerűen ismerni akarta, érdekelte. Mint írja, jószerével egyedül sétált a „kitűnően ellátott” francia könyvtár nápolyi olvasótermében. Afféle szellemi arisztokrataként járt-kélt az olaszok között (is). Vélhetően érdeklődés hiányában már rég bezárták azt a könyvtárat. Mint a lényeg felé törők, nem lenézően, de megengedő módban tekintett szét a világban. Egy helyütt szokatlan őszintén kifakad: Jó lenne még, néha, örülni valaminek. Csakugyan jó időnként olyat tenni, hogy legyen ok örülni valaminek…
– madár ugrál? Szél fútta levél?
Előre nézve hátra pillant:
Az idő mélyén végzett iskolát.
Akkor nem kémlelte, élte a Jövőt
most, elfújná a ködöt, látna tisztán,
Tükör által homályosan…
– a vaksors hozta így: Márainál olvasom, hogy a „vanitatum vanitas” (hiábavalóságok hiábavalósága) káráló sopánkodása szenilis. Állítja. A Halál felől nézni az Élő erőfeszítéseit súlyos tévedés. A pusztulás következmény és nem cél. Addig, míg el nem érkezik, minden erőfeszítés „halálosan komoly.” Hitem szerint igaza van. Mégis korunk hősének magatartása Anyeginé, aki úgy nézte a világot, mint Kölcsey írta:
Mert mozogjon, avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
– és elébem ugrik a dokufilm, két angol vagy amerikai, kanadai világpolgárról, 30 környéki fiatalemberek, akik Tibetbe mentek siklóernyőzni, olyan légiakrobata mutatványok kipróbálására, amitől átlagembert kiver a hidegvíz. Mutatványuk előtt, odafelé menet valami szöveget morognak („milyen jó érzés távoli népek művészetét szemlélni”), még valami tibeti imaterembe is beülnek, mint mondják, meditálni, de ez számukra, szemmel láthatón, csak szöveg. Nem érdekli őket semmi más, csak kipróbálhassák, mire képesek a kamera előtt, odafönn a magas légben. Világelső minőségű siklóernyőikkel elmondhatatlan égi játékokat művelnek. Leginkább a sasok légi párbajához hasonlító forgásokat produkálnak, olyat, mint amikor a ragadozó madarak karmaikkal összekapaszkodva pörgetik egymást, magasan a 4 ezer méteres kopár hegyek fölött. Közönség sehol, egyedüli nézők a bizonyára sokmilliónyi internetezők és a képernyő előtt ülők. A bemutató célja ismeretlen, indoka, mint a hegymászóké: mert ott van! Itt a kietlen, kopár táj, az óriás hegyek és a mély völgyek üressége fölött örökösen zúgó, olykor viharos szél jelenti a csábítást: kipróbálni mire képesek! Értetlenül és tán éretlenül kóborolnak Nepál, Tibet városaiban, hegyi falvakban, jóllehet számukra mindez díszlet csupán, egyedül a repülés kalandja számít, a többi játék, körítés, semmi több. Csúcsot dönteni a légi akrobatikában, itt a világ végén, azután vissza a 21. századba és darabig várni az életkockáztató újabb kalandokra. Modern emberek, értelmes-értelmetlen életet élnek. Erre vitték, és sokan, tán milliónyian irigylik az életüket, halált megvető bátorságukat. Egymásra kurjongatnak a felhő nélküli magasságban teli szájjal, boldogságtól eltorzult hangokkal élvezik az eszelős kockázatot. Narkósok tehetnek így, most ők is azok. Forognak, hintáznak, zuhognak a völgymélyi tó fölött, mintha csak lenne alattuk védőháló. A világ valahol a hegyek mögött van, köpnek rá, nincs dolguk vele, az a rabszolgáké, ők szabadok. A Haláltól félni – mivégre? Kész csoda, de megőrizték eszüket odafönt is, a vad szelek között is tudták: puhán kell földet érni, különben –
– talán már teremtésünk előtt eldöntetett, hogy nem élhetünk bűntelen, mint a növények. Emberré teremtett az Úr, hús-vér és lélek eleven ötvözeteként. Összetevőink állagát, természetét tekintve is élesen eltérő tulajdonságú elemek. Vegyítésükből béke nem születhetett belül és kívül sem.
– ne fenyegess, valamelyest ismerem – sérülékeny az ember, még ha gondolkodó is. Pascaltól tudjuk a mondást: nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike, de gondolkodó nádszál! Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná is a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal, a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála. Ezért, így utóbb rátekintve, úgy tűnik, aránytalanul súlyos volt a büntetése: kiűzetése a paradicsomból. A lángpallosú angyal, az átok, magába roskadt emberpárt lökött egy addig ismeretlen, kegyetlen világba. Létezik, hogy az első emberpár tudatlan cselekedetéért máig sújt az eredendő bűn? Nem volt elég történelmünk tenger szenvedése a megbocsátáshoz? Azok a gyümölcs-tolvajok (azóta tapasztaltuk elégszer!) nem voltak bűnözők. Tévelygők, becsapottak, tudatlanok bizonyára, kiknek utódai máig keressük a hajdan elvesztett Édenkertet, mindhiába. Ám ha a Történelem teljességét vizsgáljuk (lehetetlen!) az Ember a természet pusztításával mégis csak rászolgált büntetésére, míg ha egyénenként követjük az életutakat, az ősbűn árát megadtuk fölösen is…
– „Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széjjel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bízd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.”
Babits Mihály: Jónás könyve (részlet)
– Nicolas Sarkozy, még elnöksége idején, egy interjúban kifakadt, mondván nem tartja normális dolognak a tényt, hogy francia városok erkélyein birkát vágnak. Kijelentéséből nem lett ügy, erről a tapintatos francia média gondoskodott. Valamiként erre a bonyolult nyugat-európai helyzetre rímel az, amiről egy Belgiumban szolgáló magyar jezsuita pap beszélt a minap: cikkek jelennek meg a lapokban olyan belga állampolgárokról, akik újabban közel-keleti államokba – Szíriába, Irakba, Líbiába – utaznak, hogy a felkelőket támogassák katonaként. Hasonló szándékkal mennek a térség államaiba nagy-britanniai, franciaországi, hollandiai fiatalok is. És a kiutazók másod-, olykor harmadgenerációs, született európaiak. A vén Európa, a demokrácia hazája mind sokszínűbbé lesz. És bizonytalan jövőjű…
– a Magyar Rádió londoni tudósítója (munkáját sok éve végzi) maga is meglepődik a témától: a nagyvárosi angol fiatalok jelentős csoportjai felejtettek el mára beszélgetni! Már úgy nőttek föl, hogy otthon sem igen esett szó semmiről, helyette bámulták a képernyőt, mobilon zenét hallgattak, egyszemélyes kütyükön játszottak – távol egymástól. Olyan típusesemeseket küldözgetnek, amiket előzetesen megformáltak – szemben az élőbeszéddel, ahol „rögtönözni” kell. Emiatt szorongást éreznek, ha szóra kell nyitni a szájukat Londonban igyekeznek tanfolyamokkal ösztönözni a beszélgetések hagyományának visszaállítását – egyelőre nem sok sikerrel. Élőbeszédben csevegni nem trendi! Ha hajdanában valaki ilyet vetett volna föl mifelénk, a 70-es években oly divatos elidegenedés-viták idején – kótyagosnak gondoljuk…
– amíg itt vagyok teremtményeid között – kérhetlek. Ha majd a másik világodban – úgy hisszük, ítélsz felőlem. Egy lépcsőn fölérünk zsámolyodhoz – máson járunk azután? Amit idelent tanultunk, visszük tovább? Valaki ennek még hasznát veszi? Az a tengernyi papír, amit teleírtunk – üzenetek a palackban –, amiket magunk mögött hagytunk, jól jön még valakinek? Mindez nekünk örökre Titok marad – vagy odaát megtudhatjuk a Választ? És akkor végre megértjük magunkat – vagy csak újabb lépcsők elé kerülünk? Uram, legyen meg a Te akaratod, fogadd vissza országodba tévelygő lelkeinket – Ámen.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.