Tráser László
Cédulák (78-80.)
– Isten angyalai talán a paradicsomban eltöltött, még számolatlan éveken készítették föl az első emberpárt majdani életére… tudatlanul nem tehették ki kettejüket a földi csalánba! Tudniuk kellett a földi világot, melyet rájuk hagyott az Isten. Állatok, növények, az anyaföld birtokosai lettek – nem büntetésként. A Teremtés sikere és életben maradásuk függött a Tudástól, még ha Angyal kísérte is lépteik… bár lehet, az a tiltott harapás a Tudásalmájából okosította föl ős-szüleinket, mit jól-rosszul öröklünk tőlük mindmáig…
– a Tér és Idő evilági egysége valamiként megbomolhatott „odaát” amint ha térben létezett is teremtése után az ember, de az emberi idő még állni látszék a Paradicsomban… Talán 
ennek örökségeként is volt oly lehetetlenül magas a Biblia szerinti első emberek életideje. Arra kérdezni sem érdemes, miként folyt volna a szellemi „élet-tanulási” folyamat a Paradicsomon kívül „magától létrejött” lény esetében. Az Ember titokba burkolt létező. Létezésének célja, mibenléte rejtély, miként eredete is. Földi jelenlétének egyetlen belátható értelmezése az isteni Teremtésre mutat. Miközben e lény fennállása év százezredei idején mindent elkövetett önnön kipusztításáért. Kezdetben csak bottal, kővel ölte testvéreit, majd amint a haladás üteme fokozódott – kivált az utóbbi alig egy évszázad alatt, a kanyarpuska és a görbe kard hasznosítása után, önnön testvérei tömeges és hatékony ölésére megalkotta az atombombát. Mára a drónok hadrendbe állításáig ért fejlődésünk szédülete, s nem kérdéses, a mesterséges intelligencia első, érdemi, nagyipari fölhasználása is az ipari mértékű embergyilkolást szolgálja. Isten parancsára mégis élünk!
– nemzetügyben szemlélő-részeseivé váltunk a kínosan növekvő európai tanácstalanságnak, szellemi vakság táplálta tudatlanságnak. Nem leplezi ezt a szellemi világ folyamatos lebutítása, örökölt kultúránk lezüllése, nem is szólva az agymosó média gépesített jelenlétéről, ami a hajdani „béketábor” a Kelet-Európában megtagadott kommunista rendszer szerves jellemzője volt. Fukuyama, mint régről ránk maradt megbízott mindentudó, a globalizáció hasznáról zengedez még ma is, mely ugyan a máig őrzött európai nemzetközösség meghasonlásához vezet, de az óceán túlpartjáról nézve sebaj, úgy is jó! Mert a szörnyek nem fordulnak jóra, talán a jók sem váltanak szörnyre, ezért valami szürke masszát gyúrnának belőlünk az új Európa nagy tervezői, lefedni a Huntington által rég jövendölt civilizációk, vallások harca okozta mély társadalmi töréseket. Jelenleg Európa növekvő fenyegetéseitől szorong, miközben hivatali vezetői nemzeti, kulturális gyökereinek felszámolására törnek. A vén Európát mind távolabb sodornák mai lakóitól, mintha vezényszóra megtagadhatnánk elődeinket. A régi Európa kulturális-vallási hagyományvilága nem irtani való, sokkal inkább folyamatos ápolásra szorul, mint a kontinens önmaga. Bármi okból háttérbe szorítani, korlátozni a nálunk honos, határokon átnyúló, néphagyomány őrizte vallási-művészeti alkotásainkat, a régmúltat ezer alakban hordozó templomi, iskolai örökségünket – menthetetlen szellemi leépüléssel jár. Az európai kultúra csak akkor él könyvekben, épületekben, múzeumi tárgyakban, ha ezeket a megújuló nemzedékek gondoskodása elevenen tartja. Tudatos neveléssel feledtetni a nemzetek hagyományait – európaiságunk fogyatkozása. Évezredes kulturális értékeink háttérbe szorítása szellemi arculatvesztéssel jár, melyet álságosan leplez a tudatlan hivatkozás, ismeretlen emberek jogaira, méltóságára. Keserves helyzet, mert változni kell, semmi kétség, hiszen nem maradhat mozdulatlan földrészünk büntetlenül, de az erőltetett mértékű-ütemű átformálás, rendkívül kockázatos. Az ígéret, hogy Európa megőrizheti önmagát, ha befogadja a világ megannyi arcát hordozó embereit, ételt-italt, zenét, szokást, vallást, mert minden megfér együtt békében – súlyos felelőtlenség. Európa soha nem volt a békés együttélés példázat kontinense, minden lehetőséget csak kiküzdve adott lakóinak. Azt hirdetni, hogy a hazaszeretet meghaladott eszme, ma már föl kell oldódni az emberi faj egészében, s csak utóbb következik a haza – hamis szólam az egyetemességről, valójában a kis népek megmaradására tör. Már pedig az európai nemzetek zöme néhány kivételtől eltekintve a kis lélekszámúak közé tartozik, kiknek létezése múlik lányaik-fiaik hazaszeretetén. Rettenetes terhet hagyunk örökségül gyermekeinkre, nemzeti arcuk megőrzéséhez, apáik jó példázata híján.
– az 1990-es évek elején volt még rá esély – vagy legalább remény – hogy az egységesülő Európa meghaladja addig viselt kelet-nyugati megosztottságot, ám a földrész százados szakadékainak kérgét nem törték fel. Csupán annyi történt, hogy 1989-ben az addig „haladó emberiségnek” címkézett Béketábor lakói szemében nyíltan is Nyugat lett a kívánatos élethely, miközben az ottaniak ekkorra végképpen elhitték tulajdon tökéletességüket, felsőbbségüket, s eszük ágában nem volt érdemben segíteni nekünk „beilleszkedni”. Ők csak még inkább jól akartak élni, jobban, mint addig s ehhez kapóra jött lerabolni az ingyen kapott kelet-európai piacokat, egész iparágakat, amit lehet. Nézőpontunkból ennyi volt mi megesett s bár csordogált némi aprópénz is hozzá, ennek érdemtelen haszonélvezetét ezerszer fejünkhöz vágták. Itt tartunk most Egységesen…
– a menekültekként beáradó százezres tömegek befogadásának, elutasításának drámája „szétrázza” az EU eddig úgy-ahogy őrzött egységét. Lakói megosztottsága láthatóvá lett, a titkolózás mára fölösleges. Ész érvek ütköznek erkölcsi parancsokkal, melyekről lehetetlen „középen” kiegyezni. A politikai vélemények ütközése átcsúszott a művészeti-vallási szférába is, kívülről szemlélve értelmetlen és rémisztő fénytörések villóznak. A francia polgármesterek szövetsége betiltaná a főtereken hagyományosan fölállított betlehemi jászolt, mert sérti a világnézeti semlegességet. Egy amszterdami képgaléria cenzúrázta évszázados festményei címét és leírását, mondván a „politikai korrektség” minden előtt. Mások ezt művészeti cenzúrának minősítve, törekvésüket elvetik. Több északi országban levetetik a keresztet a középületekről – sérti az állami pártatlanságot. Közben a migránsok iránt kezdetben mutatott boldog fogadtatás egyre szélesebb körben csap át ijesztő agresszióba, párhuzamosan a beáradók nyomasztó tudatlanságával, választott hazájuk félreismerésével… keserves, de a beözönlők mást hittek befogadóikról, választott új hazájuk nyújtotta lehetőségeikről, miközben azok maguk is tévedtek az érkezőkről. Tévedések játéka lehetne, ha nem volna oly tragikusan fenyegető…
– Rólad esik a legkisebb szó, pedig jöttödért ünnepeljük, ajándékozzuk, köszöntgetjük egymást. Jobb lett általad ez a világ? Az én békémet hozom nektek, figyelmeztettél jó előre. De nem érted folyik a küzdelem – nagyon is sekélyes köznapi célokért. Képmutatás Rád hivatkozni, miközben a hadviselők legtöbbször nem hited védelmezői – legföljebb védőpajzsul idézik neved. Földi születésed áldás az embernek, tanításod fényességét sem gonoszok, sem tudatlanok nem árnyékolták, sötétségük folyvást szertefoszlik. Amióta a Földön jártál, ugyan nem lettünk mind jobbak, példázatod még sem volt hiábavaló. Reményt mutattál a jóakaratúaknak, kiutat a tudnivágyóknak. Nem tértünk meg mindannyian – intésedre sem, de immár mennyei Atyád felé tekinthetünk, s most már mindörökké hívhatunk és remélhetünk Téged. Földi születésed örömét megőrizték a jóakaratúak, Isten- és ember-szereteted magja nem veszett homályba. Áldassék érte és szenvedésedért szent neved.
– udvarias érdeklődés az ünnepekről, majd kis legyintés, ja, te már megszoktad a magányt. De a magányt nem lehet megszokni, csak elviselni, bár olykor meglepően jól. Egyedül vagy Istennel, a csöndben nem kell másra figyelned. És a félelmekre, teszed hozzá gyorsan, mielőtt álságos lennél. A félelmek nem sziszegnek, mint a kígyók, csak ólálkodnak körülötted. Szorongva indulsz az utca túloldalára is, a patika egyenesen vállalkozás számba megy, átmenni a síneken… váratlan helyzetekben is magad vagy, csöngetnek, ajtót nyitsz, de ki van kívül és mi van ha… Gyakran szégyenkezel magad miatt – mennyien élnek egyedül, nálad nehezebben… Különben erre az életszakaszra nem készültél föl, valójában az öregség ért készületlen. Kilátásai egyenesen nyomasztók, pedig a későbbieket aligha kerülheted el, ha megéred. Igaz, egyedül jöttél, mint talán mindenki s így is fogsz elmenni. Addig meg csak kihúzod, különben sem vagy egyedül, még szeretnek. Hálálkodj az Égnek!
– az eredményes demokrácia sajna megkerülhetetlen feltétele a tájékozott, közélet iránt érdeklődő, különösebb szenvedélytől mentes, józan ítélőképességű, toleráns embertömegek állhatatos jelenléte. Ez alapvetés, mert a tudatlan, gyűlölködő sokaság csak hasonló véleményeket tud kitermelni magából. Európa szerte új típusú pártok jelennek meg „alternatív formációk” címen és kiszorítják a hatalomból a régi korruptakat, magyarázzák „elemzők” mert még újabban ezek a megmondók. A helyzet puszta tagadása csak részleges vagy teljes választási győzelemhez lehet elegendő – de után? Hála a média évtizedes, túlbecsülhetetlen hatású agymosásának, a tévénézők, lapolvasók, netezők, mind kevésbé értik a világot. Iránymutató véleményt kérni tőlük… visszajutunk az önveszélyes, tehetetlen demokráciához, a képmutató politikusok uralmához. Hitler legfőbb fércműve csillagászati áron kel el Európa példaországában, miközben a körözött személyleírásakor ne tüntesse föl a rendőr, a bőrszínt, a származási országot, különben még rasszista lenne…
– réges-régen olvastam először New Yorkról, régi zsidó íróktól, meg másoktól, láttam filmeket is, és mindenki afféle földi paradicsomként írta le ezt az országnyi várost. Hangulata van, a megvalósult demokrácia, itt nincs gyűlölet, legföljebb a megcsalt szerelmesek között, gengszterek igen, de ők sem bunkók, csak akivel nem lehet másként, Keresztapa mély bölcsessége, ember ismerete, az élet itt valóban folyvást lehetőség, építs fel magad, légy, aki tudsz. Itt a melegek is elfogadottak, ez nem hátrány a polgármester választáson, és a zene, a művészet, egyszóval csúcs ez a metropolis. És akkor most egy angyali ifjú hölgy, Pestről ment ki, a legjobb galériákban tanult és most is egy ilyenben középvezető, a vőlegénye milánói, de még sem érzi jól magát, mert itt mindenki rohan, mondja. A nagyi, ha kimegy hozzá, csak taxi, mert rászólnak – nem tud sietni. Ott galériát alapítani, eszméletlen pénz kell hozzá. Az emberek folyton rohannak, értsd meg, magyarázza a kamerának – itt nem lehet normálisan élni. Pedig ez a város az emberi fejlődés diadala, de ha rám szólnak az utcán, hogy nyomás tata – eldöntöttem, nem megyek oda. Persze nem kell gyalog járni, oszt annyi…
– valaha három helyen is éltek egy időben, jelentős magyar népcsoportok, derül ki egy szaktörténész dolgozatából. Ez Juliánusz barát tatárbetörés elleni segítségkérő útjáról szóló levelekből derült ki, hiszen a mai Irán területén, a Volga vidéki szteppéken is egyaránt értették a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária siralom nyelvén beszélő, kárpát-medencei magyart. Valaha nagy nép voltunk, ízlelgetem a szavakat furcsa büszkeséggel. De már akkor sem bírtuk megteremteni az egységes magyar hont, hiszen földrajzi értelemben is sok száz, ezer kilométer választotta el a népet… ám, mint Juliánusz beszámolójából kitetszik: erős érdeklődést mutattak szétszakadt testvéreik viselt dolgai iránt… Az Európába jött törzsek segítséget kértek az elhagyottaktól, akik ugyan nem jöttek védelmezni az eltávozottakat, de értették a hívást… ismerős helyzetkép.
– megöregedtél, mire megtudtad, pedig oly egyszerű lett volna hamarabb fölismerni: minden egyre törékenyebb kívül-belül. Egészség? Ma így, sőt, most így, de bármikor borulhat! Azon a karácsonyon nehezen jöttél föl a boltból, de egyébként nem foglalkoztál vele… Másnap nem tudtál fölkelni, majd közel két hónap klinika. Ott tudtad meg, mekkora mákod volt! Lehetett volna rosszabb is. Munka – szokott állapot: ami biztos, tegnap még elfogadták, amit készítettél. Holnap? Egy év múlva? Elbizakodottság messzire nézni. Megéred? És a világ, ahol a legfőbb szuperhatalom elnöke tehetetlenségében sír a képernyőn… De valójában mi is az, ami érdekel? Amiért föláldozod szabadságod – elvégre manapság a szabadság a legfontosabb! Maradék idődben kevesebbre cseréled szabadidőd, csak hogy dolgozhass? Amit kapsz cserébe, megéri valóban? Érzelmeid – örökös vívódás kötelesség és szabadság között. Szeretnél végre felszabadultan élni itt a végén, de akkor fájdalmat okozol, megszeged a parancsot, cserbenhagyod azt is, aki számít rád! Ha csak magadra gondolsz, bűnt követsz el, megszegve későn megismert küldetésed. Másokért élni – oly rövid az Idő, mi neked jutott, érted ki hoz áldozatot? De már a kísértésre undor fog el, szégyent érzel, mintha már megtetted volna… alázattal élni, nincs más utad, különben szembekerülsz lelkiismereteddel. Pedig ők lesznek a választottak, akik csak úgy jók, az együgyűek, hiszen mondatott – övék a mennyek országa… Ámen.
– ha van európai korhangulat, akkor a mostani rémisztő. Az itt lakók személyes érintettségük kényszeréből, netán a közügyek „szagából” megérezték, valami baj van, aminek kirobbantását a beözönlőknek „köszönhetjük” Korábbi életünk állóvize oly mértékben posvánnyá lett, melyben egyedül a pénz maradt felszínen. Semmilyen más érték nem bírta ki ezt az európai méretű képmutatást, minden elsüllyedt a légszomjtól. A migránsok jelenlétük tömegével, puszta súlyukkal kikényszeríttették a kontinens vezetőit, foglalkozzanak valami valóságos problémával. Szokott hazugságaik fedezékeiből ki kellett jönni a való világba s megmutatni a kínos igazságot – a király meztelen! Megint egyszer, mint rendesen. Emberi jogok, emberi méltóság, európai értékek, demokrácia – mint fényűző díszlet és kellék, semmit jelentő szavak. Kezdődik elölről, az előző ötéves terv…
– az egyik ismerős taxisofőr olvasó ember. Többször láttam vaskos könyveket a műszerfalon, ha várakozik, olvas. A minap kérdem, hol a könyv? Kapott karácsonyra többet is, feleli, az egyiket elkezdte, de a nyitó fejezetben leírja a szerző, miként robbantott fel egy terrorista egy óvodát. Az unokája óvodás, azóta nem tudja folytatni az olvasást. Most erőt gyűjt, azután majd próbálja. Ha tudja, folytatja a tényregényt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen gyönge lelkűvé válok, magyarázta a feleségének, de ha ezen túl leszek, folytatom… Mondom neki, egy évvel ezelőtt még el se tudtuk volna képzelni, hogy így alakulnak a dolgok, azóta azonban sok minden történt Európában. Azt mondja, félti a gyerekeit, a fiatalokat... Nem számítanak arra, ami rájuk vár. Mi sokkal nehezebb világban nőttünk föl, a gyerekeink viszont már lényegesen jobb körülményekhez szoktak – most mégis úgy fest, ők az igazi vesztesek. A világ nem méltányos, nem igazságos, s mi, aggodalmas öregek, nem tehetünk az ifjabb generációk jövőjéért semmit...
– egy cserép virág nem beszél, nincsenek érzelmei, nem is lehet vele összebarátkozni, csak úgy elvan a cserepében. Amikor elhoztam a boltból, kicsike bokor volt és gombostűfejnél alig nagyobb virágai szigorúan összezárva, mint egy kis sün, aki idegen helyre került. Szorítottam, megmaradjon, elődje még a nyáron elpusztult az erkélyen, bár már félig szárazon kaptam. Annyit tudtam csak, hogy nem szabad öntözni, mert elrohad. Azután telt-múlt az idő, akár egy hónap is elszaladt, amikor látom ám, görcsös szorongása eloszlik, a virágocska, Urszulának neveztem, kezd kiengedni. Amikor rásütött a Nap, láthatóan tetszett neki. Később kaptam egy zöldes-rózsaszínben pompázó flamingó virágot, de látványa elsőre nem okozott különösebb örömet. Gyermektenyérnyi virágai alig mutattak rózsaszínt, merevnek tűnt, túl elegáns, afféle tipikus ajándék virág arcot mutatott, gondoltam, itt van, de nincs sok közünk egymáshoz. Délelőtti újságlapozgatás közben ülök előttük, sokáig nem nagyon figyeltem rájuk. Egy királyzöld bokor is köztűk volt, nagyobb, mint Urszula, ő is szigorúan bezárkózva – néztem őket, de a szívem nem melegedett föl miattuk. Ma már nem tudnám megnevezni a pillanatot, amikor ez a távolság egyszeriben elolvadt, és mi közelebb kerültünk. Természetesen gyönyörűnek találom nevezett zöldeket, igyekszem óvni őket ajtónyitáskor a hideg levegőtől, tápoldatot kapnak és minek is tagadnám – boldogság látásuk. Úgy érzem, nem vagyok számukra ellenszenves. A zöld-rózsás tenyérkék között megjelent két bimbó is, a többiek „kibokrosodnak” a napsütésben. Hangosan nem szólok hozzájuk, mégis csak adok a látszatra, ha egyedül vagyunk is, de gondolatban dédelgetem leveleiket, formálódó alakjukat. Sajnos nem szabad őket simogatni, fájó szívvel betartom, szigort. Eszembe sem jut, mi lesz velünk egyszer majd nélkülünk…
– embernek nem, egyedül Istennek lehet átfogó képe a világról, melynek erői kényük szerint formálják sorsunkat, hogy Isten angyalai olykor kimentsenek a halálos bajból. Forgandó Sorsunk szenvedői és gyümölcsei szüretelői vagyunk kezdetektől, a paradicsomi öröklétből való kiűzetéstől… Modern korunk a nagy eszmék – szabadság egyenlőség testvériség – mámoros fölismerésével indult, hogy mára keservesen belássuk: ezek soha el nem érhető távoli csillagok, törekvéseink céljai lehetnek, de köznapi programok nem. Sugallatuk szerint lenne jó cselekedni közügyekben, de éretlen körülmények között túlhajtott érvényesülésük katasztrófába torkollik. Nyomasztó felismerés, de időközben a világ túlnőtt azon, amit választott vagy diktátor vezetőink még képesek irányítani. Mára ők is csupán örvény forgatta kövek az áradatban, nem szabályozó zsilipek, régtől nem védőgátak. Nincs erő, megállítani az ismeretek, tárgyak, emberek, indulatok, félelmek naponként dagadó, őrült zúgását, s a jövőben sem látszik ilyen. Talán megkülönböztető újdonsága jelenünknek a globális összefonódás, ami az internet, az utazások, termékek, és a mindent legyűrő korlátlan pénzügyi tranzakciók révén mind szorosabb láncra köti a korábban távoli, a világcentrumtól kevésbé függő külső széleket. Ebben a mind inkább önszerveződő világfolyamatban, melyet már nem vezet sem ember, sem cél, az európai migráció, mint esemény ugyan csak tünet, de megidézi a közeli zúgó örvényeit. Felszín és mélység, hol jobban, hol kevésbé különülnek el egymástól, az egybeszövődő, korábban ismeretlen elemek külön-külön már nem is mutatkoznak, vaskos kötelékeik átláthatatlan fonadéka bilincseli Mához a Holnapot. Távolságunk az eljövendőtől lehet néhány óra, de akár a következő percek. Minden, az Idő múlása is gyorsul, mintha csak így volna normális… szárba szökken, emez bimbózik, talán tegnap, de lehet ezer éve készül a napvilágra, s amíg régen komótosan készült nyílni, ma rakétaként csapódik az égre, szemkápráztató sebességgel, fékezhetetlen. Ki képes még fölismerni, ami formálódik, ki ítélné meg, mi talmi pompa s mi súlyos brokát függöny a Jövő előtt, ez egy napos virág, amaz életre szól, sőt tovább… amikor leginkább volna szükség tudni a széttartókról s táplálni különbözők szerveződő egységét – avval nem illeszkedik a tudomány, miközben mindent ellep a Sokaság. Jó lenne hinni, régiekkel – minden Egy… de tudjuk nem az. Ismeretlen indák, kövek, lávafolyás, süketítő zaj és mérhetetlen por, szemét zúdul gondosan kerített házunkra…
– szívem szerint, minden más helyett a varjakról mesélnék. Amint látszatra mozdulatlan, időtlen kívülállással ülnek az ágakon, nem tudni hová néznek, a fejüket nem fordítva félre, aligha a földön fekvő kenyeret figyelik, míg a leszállás biztonságát mérlegelik, de mégis, amint valamelyik agyában kigyullad a lámpa, akár a felső ágakról is leugranak öt másod percen belül az étel mellé. Ha – nem gondolja meg magát a levegőben, mert ez esetben siklórepülése irányt vált és elkerüli a kiszemelt célt. De sebaj, ha arrébb röpül is néhány fával, onnan figyel, s a következő alkalmas pillanatban újra kísérletet tesz a kenyérdarab megszerzésére. Persze élelemhez juthat más módon is, ha egy fiatalabb, kisebb fekete ruhás már eszik az ágon, az öregebb mellé ül és elveszi tőle a falatot, vagy ha az izgalmában kiejti csőréből a papit, a rabló hamarabb ugrik le a fa alá, fölkapja és elröpül, gyakran jó messzire, ahol biztonságban érzi magát, ott táplálkozik. A csürhe szellem áthatja őket. Ha egyikőjük megindul a táplálék felé, a többinek ez jeladás és lecsapnak, minden udvariasságot mellőzve. Nincs sorrend, adott jelre támadnak, aki elsőnek ugrott, lehet, utolsónak jut a kenyér közelébe is… És szokásaikat őrzik, így cselekedtek tavaly, vagy korábban is, amióta enni kapnak. Óvatosak és képmutatók, csak biztosra mennek. Ha meglátnak az erkélyen, tudják, etetés következik, ám ha a legkisebb zavaró elem fölmerül, berregő autó, egy macskányi kutyát sétáltatnak a járdán, már fölöltik az álszent pofát, mint kiket legkevésbé érdekelnek a kiszórt kenyérdarabok. Néhai Virág Benedek atya megbocsátón megverselné látható életük, Szent Ferenc testvér kezéből ennének, s az erkélykorláton várnák érkezését – nekem ez nem adatik általuk. Engem csak néznek a járókelők, mint vén kótyagost, s már akadt nem is egy óvatos, ki arról tudakolt, micsodásak is ezek a fekete halálmadarak… Már mostan, hogy őkelmék mit gondolnak felőlünk – jobb nem is firtatni, de jót ne várj!
– váratlan, álombéli hajnali látogató, ifjúkori szerető képében. Valami föltűnően sárga villamoson állunk és a kalauznő takarásában ragyogón rám nevet. Egy tanára azt mondta egykor, olyan szépen mosolyog… Most gyönyörű égszínkékkel festette ki szemét, talán egyenesen mesefilmből jött, s hogy megnézem az Avatar képeit, mintha tőlük… De miért most küldte valaki odaátról? Épp így, a hajnali álommal érkezőn, hogy mielőtt kezünk összetalálkozna, csörög a telefon… szólnék, vagy talán beszéltünk is, de találkozásunk öröme közös, fölös is a szó. Égkék szemfestéke nagy hatású rám, talán tudja is, s ha nincs is idő se szólni, se tenni, az a hajdani, mosolygós öröm köszönt ránk, mint akkor mindig, ha találkoztunk… s bár még nem talált ránk a halál, még itt vagyunk, de már minden perc számít, ölelj át! Kényszerűn elszakadunk, ő álmomban marad, én ideát – milyen különös. Azóta elszállt az álom, de nem várt találkozásunk öröme felidézhetőn belém költözött… köszönöm.
– hó és jég börtöne, több napos kényszerű szobafogság, mikor esemény, a kissé bágyadt napsugár is. A polcokon könyvek, olvasmányuk olykor meglepő felfedezéseket is hoz és elégedettséget, hisz jó vásár volt, mondhatom ma is. Lám itt van Mezopotámia könyve, tárgya az ókori birodalom, Krisztus előtt ezredévekkel, s mert újabban a mítoszok felé nézek, lapozni kezdem. Gilgames eposza, mint mese is érdekes története a hajdani suméroknak, de a kalandos história díszes függönye mögötti üzeneteken, megcsillan valami különös nyugalom, nekem is szól. Félhetsz, mint a legyőzhetetlen hős, Gilgames – de Halálod nem kerülheted meg, hiába minden cselvetés. Szörnyű, hogy a sötét mélybe kerülsz Te is, hol merő porba fúl minden, de hiszen abból vétettél… Zarándokolhatsz a világ szélére, átkelhetsz a Halál óceánján, partot érhetsz őseid keskeny földjén, de ők sem menthetnek sorsodtól – viseld, mit eléd sodort, hajts fejet az Égiek előtt! Hallgasd a régieket, többet tudtak a világról, mit rejtőzködőn elmeséltek. Ha érted szavuk örvendezz, ha nem – sebaj, néked elég annyi is. És ne bánkódj, mit megtudtál, ajándék. Bár el nem kerülheted halálod, de láthatod: halandóknak ez a Törvény, fölösen ne lázadozz.
